Főoldal Elemzések A török külpolitika változásai és a menekültek kérdése

A török külpolitika változásai és a menekültek kérdése

2431
0
Megosztás
(A kép forrása: http://www.cer.org.uk)

 

A tavalyi év eseményeinek hatására a menekültekkel szorosan összefüggő kérdések kiléptek a humanitárius dimenzióból és bekerültek Európa legjelentősebb biztonsági kihívásai közé. E folyamat gyökerei a közel-keleti és afrikai régió fegyveres konfliktusaiból eredeztethetőek, ezek közül is elsősorban a szíriai polgárháború és az Iszlám Állam tevékenységei járultak leginkább hozzá a 2015-ös menekülthullám kialakulásához.

A szíriai konfliktus és a menekültválság közvetlenül érinti Törökországot, melynek hatására az ország szerepe jelentősen felértékelődött a közelmúltban. A 2015-ös események kialakulásához azonban hosszú út vezetett, ezért a cikk első felében kitérek a török-szír kapcsolatokra, valamint Ankara új külpolitikai irányvonalának főbb jellemzőire és a szomszédos polgárháború következményeire. Ezt követően bemutatom, hogy a szülőföldjükön dúló háború elől elmenekülő kiszolgáltatott emberek hogyan válhatnak az államok közti politikai játszmák eszközévé. Ennek érdekében összefoglalom, hogy a szíriai polgárháború és az ennek hatására jelentkező menekülthullám hogyan alakította Ankara külpolitikáját. Az utóbbi hónapokban zajló események a menekültválság kiújulásához vezethetnek, ezért szükségesek tartottam, hogy a cikkben röviden kitérjek a török puccskísérlet lehetséges hatásaira.

Törökország és Szíria kapcsolatainak alakulása a polgárháború kitöréséig

Szíria és Törökország kapcsolatait a múltban jelentős feszültségek terhelték, melyek gyökerei egészen az első világháborúig és az Oszmán Birodalom felbomlásáig nyúlnak vissza. 1920-ban a birodalom széthullását kísérő események következtében – a mai Szíria és Libanon területén – létrejövő Szíriai Köztársaság és a Musztafa Kemál Atatürk vezetésével megalakuló modern Törökország között hamar komoly ellentétekhez vezetett a határ mentén fekvő Iszkenderun/Alexandretta szandzsák – a mai Hatay tartomány – hovatartozásának kérdése.[1]

A mai Szíria és Libanon területén először egy Damaszkusz központú arab királyság jött létre, ami rövid időn belül francia mandátumterületté vált. Ezen időszak alatt véres konfliktusok zajlottak, melyek közül kiemelkedik a drúz népcsoport 1925-27 közötti felkelése.[2] A fegyveres összecsapásokba torkolló ellentétek kiváltó okai a terület etnikai és vallási heterogenitásában keresendőek, amit Párizs azzal próbált meg kezelni, hogy több állami képződményt hozott létre a mai Szíria területén. Ezek közül az egyik, az 1924-ben létrejövő Szíria Állam volt, melyből végül 1932-1958 között megalakult a Szíriai Köztársaság – ennek az örökösének tartja magát az Aszad ellen harcoló Szabad Szíria Hadsereg. Az időszak egy másik fontos fejleménye volt, hogy – Franciaország döntése nyomán – 1926-ban létrejött a Szíriától független libanoni köztársaság. A francia fennhatóság végét jelentő folyamatban a következő lépés a második világháború eseményeihez kötődik, melynek köszönhetően elsőként Libanon vált függetlenné 1943-ban. Szíria esetében nem volt ilyen gördülékeny az átmenet, amit az is mutat, hogy az ország önállóságának Párizs általi elismerésére végül egészen 1946-ig kellett várni. [3]

A török vezetés mindenáron vissza akarta szerezni a Szíria fennhatósága alá került területet, melyre végül 1939-ben egy vitatott külpolitikai manőver részeként került sor. Mindez hosszú ideig tüske maradt Szíria szemében, mely nagymértékben meghatározta a két ország közötti viszonyt. A kapcsolatokon tovább rontottak a hidegháború évei: Törökország csatlakozott a NATO-hoz, Szíria pedig a Szovjetunió szövetségesévé vált. Az ellentéteket tovább fokozta, hogy az 1980-as években Szíria – nem hivatalosan – támogatást nyújtott az Abdullah Öcalan vezette törökországi Kurd Munkáspárt (PKK) részére.

Az Öcalannak nyújtott támogatás és a szeparatista kurd mozgalom kapcsán kialakult konfliktus az 1990-es években is tovább folytatódott. Az ellentétek végül annyira kiéleződtek, hogy 1998-ban Ankara katonai beavatkozással fenyegette meg szomszédját. [4]

A kialakult helyzetet végül sikerült diplomáciai úton rendezni, amit a Damaszkusz és Ankara közötti viszony dinamikus javulása követett. Ennek hatására megerősödtek a két ország közötti gazdasági kapcsolatok – a korábban komoly gondokat jelentő Eufrátesz vízmegosztása körüli kérdéseket is sikerült rendezni –, mellyel párhuzamosan szoros diplomáciai és politikai együttműködés alakult ki a 2000-es években. [5]

Mindez összhangban volt a 2002-ben hatalomra kerülő Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) politikai törekvéseivel, amely az Ahmet Davutoğlu professzor – 2009-2014 között török külügyminiszter, majd 2014-2016 között miniszterelnök – által fémjelzett új külpolitikai irányvonalban, az úgynevezett „stratégiai mélység doktrínájában” testesült meg.

A miniszterelnök 2001-ben megjelent Stratégiai mélység című könyvében egyebek mellett hosszasan elemzi Törökország szerepét a hidegháború után létrejövő új geopolitikai realitások tükrében. A szerző arra a következtetésre jutott, hogy az országok szerepét a geostratégiai elhelyezkedés, valamint a történeti múltban gyökerező történelmi-kulturális kapcsolatok, az úgynevezett „történelmi mélység” határozzák meg. Véleménye szerint Törökország mindkét tényezővel rendelkezik, mivel stratégiailag fontos helyen fekszik és a muszlim világot egyesítő oszmán hagyaték örököse. [6]

A bipoláris világrend felbomlását követő új geopolitikai átalakulás szerinte lehetőséget teremtett Törökország számára, hogy adottságait – politikai, katonai és gazdasági erejét –  kihasználva a régió vezető országává váljon. Ennek eléréséhez a szerző szerint elsősorban az érdekérvényesítés puha – diplomáciai, gazdasági, kulturális – eszközeire kell támaszkodni, melyek révén Ankara képes megteremteni az úgynevezett „zéró probléma politikáját” a szomszédos országokkal. Ennek egyik lényeges eleme, hogy Törökország – kihasználva térségbeli pozícióit – közvetítőként lép fel a térségben zajló konfliktusokban, mely lehetővé teszi a szemben álló felek közötti kompromisszum elérését. [7]

Mindez növeli Ankara külpolitikai mozgásterét és regionális presztízsét, amit gazdasági és politikai céljainak szolgálatába tud állítani. Davutoğlu végül a török külpolitika céljait tekintve azt javasolja, hogy igazodva a nemzetközi erőviszonyokhoz kiegyensúlyozott kapcsolatokat kell kiépíteni a szomszédos és szövetséges országokkal, fenntartva az optimális függetlenséget és befolyást.

Ankara új külpolitikai irányvonala és a szíriai polgárháború

Az Ankara külpolitikájára már külügyminiszteri kinevezése előtt is befolyást gyakoroló Davutoğlu hamar felismerte a Szovjetunió összeomlása utáni új geopolitikai viszonyokat, mely megítélése szerint lehetővé tette Törökország regionális pozícióinak megerősítését. E célok megvalósítása során a törökök igyekeztek jó kapcsolatokat kialakítani a szomszédos országokkal, továbbá a konfliktusokban közvetítőként fellépve megpróbálták stabilizálni a környező térséget, amit politikai és gazdasági befolyásuk kiterjesztésére használtak fel.  Mindezt a „zéró probléma politikájának” hívott külpolitikai koncepció fogta össze, melynek keretében Ankara 2010-2011- folyamán, a schengeni övezet mintájára kísérletet tett egy vízummentes övezet létrehozására. A szomszédos országokkal korábban kötött vízummentességi egyezményekre alapozott terv, a kezdeti sikerek ellenére – részben a szíriai polgárháború kitörése miatt – végül kudarccal zárult. Ez a próbálkozás is mutatja, hogy az új külpolitikai doktrína sikerrel egészítette ki a Törökországában ekkor zajló politikai és gazdasági reformokat, melyek egyik legfőbb célja az Európai Unióhoz történő csatlakozás elérése volt.

Összességében tehát Davutoğlu egy olyan liberális elvű – a regionális együttműködésen és a kölcsönös gazdasági függőségen nyugvó – proaktív külpolitikai irányvonalat próbált meg a gyakorlatban megvalósítani, ami igazodik a nemzetközi realitásokhoz. Az új doktrína egyik legfőbb eleme továbbá, hogy az érdekérvényesítés puha eszközeit helyezi előtérbe, melyek elsősorban a regionális béke és biztonság megteremtése érdekében kerülnek alkalmazásra.

A Davutoğlu által meghirdetett külpolitikai irányvonalat komoly kihívás érte az arab tavasz és az ennek következtében kitört szíriai polgárháború során, mely végül véget vetett a két ország közötti dinamikus együttműködésnek. Egyes [8] kutatók szerint a szíriai polgárháborút érintő török külpolitika 3 szakaszra bontható, 1. a konfliktus elején a török vezetés közvetítőként lépett fel és megpróbálta diplomáciai eszközökkel meggyőzni az Aszad-rezsimet, hogy hajtsa végre az ellenzék által követelt reformokat. A válság megoldására tett diplomáciai erőfeszítések nem jártak sikerrel, ezért 2011 szeptemberében a török elnök távozásra szólította fel Aszadot, emellett elismerte  a Szíriai Nemzeti Tanácsot az ellenzék hivatalos képviselőjeként. Mindez a két ország közötti együttműködés végét jelentette, melynek hatására Törökország megszakította diplomáciai kapcsolatait Szíriával. Ezzel kezdetét vette a következő 2. konfrontációs” szakasz, mely során Ankara – kimerítve az új külpolitikai irányvonal addigi puha eszközeit – közvetett módon beavatkozott az egyik szomszédjában zajló konfliktusba. Ezen időszakban Törökország a szíriai rezsim leváltását célzó törekvések egyik legnagyobb támogatójává vált, melynek keretében több alkalommal is keményebb fellépésre szólította fel a nemzetközi közösséget.

A válság elmélyülésével párhuzamosan kezdtek megmutatkozni annak jelei, hogy a konfrontációra épülő politika nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, mivel a meglehetősen heterogén – és sokszor egymással is harcban álló – ellenzéki erők képtelenek elérni kitűzött céljaikat és a szíriai kormány sem omlott össze. A nemzetközi erőfeszítések kudarca és a végtelennek tűnő harcok azt mutatták, hogy a konfliktusnak nem lesz gyors lezárása. Törökország a folyamatos határincidensek ellenére végül nem kockáztatta meg a közvetlen katonai beavatkozást és az is nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetközi koalíció az ellenzéki erőknek nyújtott széleskörű támogatáson és az Iszlám Állam ellen 2014-ban indított légi műveleteken túl nem fog szárazföldi csapatokat bevetni.  Ezt követően több olyan esemény is történt, ami végül Törökországot egy 3. defenzívebb hozzáállásra kényszerítette, megmutatva a „stratégiai mélységre” és önerőre építő török külpolitikai irányvonal korlátait. Oroszország 2015. szeptemberi közvetlen katonai beavatkozása tovább csökkentette Ankara mozgásterét. Az orosz intervenció – mely megszilárdította Aszad elnök pozícióját – ugyanis egy súlyos incidensbe torkollott, mely során 2015. november 24-én egy török F-16-os vadászgép lelőtte  az orosz légierő Szu-24M típusú vadászbombázóját. Az eset jelentős következményekkel járt, ami végül mélypontra lökte az Ankara és Moszkva közötti kapcsolatokat. Mindez érzékenyen érintette Törökországot, hiszen 2016 elejére egy újabb fontos szomszédjával került konfliktusba, melynek következtében az ország egyfajta nemzetközi elszigeteltségbe került.

Davutoğlu külpolitikai doktrínájának bukása

2010 után az új török külpolitikai doktrína lényeges részét képező „zéró probléma politikája” fokozatosan megbukott, melynek előjelei már a szíriai polgárháború előtt is megmutatkoztak.  Az első jelentősebb irányváltás 2010. május 31-hez fűződik, ekkor ugyanis a gázai övezetbe tartó Mavi Marmara hajó körül kialakult válság miatt Törökország komoly konfliktusba került Izraellel. Ezt követően a Davutoğlu által követett török külpolitikai irányvonalat több kihívás is érte: a Muszlim Testvérek mozgalmának betiltásával és Mohamed Murszi egyiptomi elnök eltávolításával jelentős fordulat következett be, melynek következtében megromlott Kairó és Ankara viszonya. Ezen túlmenően a puha érdekérvényesítés egyik legfontosabb eszközének tartott és a török vezetés által támogatott mérsékelt „muszlim demokrácia” modell terjesztése is zsákutcába jutott. A modellhez fűződő ambíciókra végül az Iszlám Állam 2014-es megerősödése, a szíriai polgárháború következményei és a török-kurd konfliktus kiújulása tett pontot. Egyes szerint ugyanis ezek hatására ugyanis jelentősen csökkent a Törökország által képviselt modell regionális vonzereje. Emellett az Európai Unió felé való közeledés terén is jelentős változások mentek végbe: az elmúlt években ugyanis több kényes politikai kérdés beárnyékolta Ankara és Brüsszel viszonyát. Ezek közé tartozik többek között az ellenzékkel szembeni fellépés, a sajtószabadság vagy az emberi jogok kérdése, így – részben ezeknek köszönhetően – az Európai Unióhoz történő csatlakozás folyamata is lelassult, megakadt.

A külpolitika mellett a kurdokkal közelmúltban kiújuló összecsapások [9] és az ezt követően kibontakozó katonai műveletek, a gazdasági növekedés lassulása, valamint a Gezi parki tüntetések [10] nyomán megmutatkozó társadalmi problémák is jelezték, hogy Törökország kezd letérni az addig követett pályáról. A kül- és belpolitikai folyamatok tehát azt vetítették előre, hogy a puha eszközökre építő külpolitikai irányvonal zsákutcába került és megbukott. [11] A folyamatot végül Recep Tayyip Erdoğan elnöki kormányzáshoz fűződő ambíciói és a terrorellenes törvényhez való ragaszkodás zárta le, melynek hatására megromlott az Ahmet Davutoğluhoz fűződő viszonya, aki 2016 májusában távozott miniszterelnöki székéből. A cikk következő részében Törökország menekülteket érintő politikájával fogok foglalkozni, majd ezt követően röviden bemutatom, hogy a 2016. július 15-i törökországi puccskísérlet milyen hatásokkal járhat Ankara és Brüsszel kapcsolataira.

A Törökországot érintő migrációs válság néhány jellemzője

Az „arab tavasz” néven elhíresült eseménysorozat átrendezte a Közel-Kelet politikai arculatát, ami jelentősen hozzájárult a Bassár el-Aszad szíriai elnök vezette rezsim elleni tüntetések kirobbanásához. Az elégedetlenség hamar komoly összecsapásokba torkollott, melyek végül a mai napig tartó véres szíriai polgárháború kitöréséhez vezettek. Mindez jelentős hatást gyakorolt a régió többi országára, így a határai felé tartó menekültek képében Törökország már a konfliktus kezdetén szembesült a szomszédjában dúló harcok pusztító következményeivel. Erre válaszul Ankara meghirdette a „nyitott kapuk politikáját,” melynek értelmében a török hatóságok lehetővé tették a háború elől menekülők számára a határon történő szabad áthaladást.

A lépés keretében Ankara vállalta, hogy ideiglenes jelleggel védelmet nyújt a menekültek számára. A döntés hátterében részben az új török külpolitikai doktrína áll, melynek egyik legfontosabb eleme, hogy Törökország térségbeli pozíciójánál fogva proaktív szerepet vállal a regionális és globális konfliktusok kezelésében.

E kapcsán a török külügyminiszter egy 2013-as ankarai konferencián megjegyezte: a humanitárius diplomácia mára Törökország külpolitikájának egyik legfőbb eszközévé vált, melyben kiemelt szerepet kap a menekültek megsegítése és támogatása. [12] Ezen túlmenően az Ankara által meghirdetett „nyitott kapuk politikája” egybeesett az Európai Unió azon törekvésével, mely arra bátorította a Szíriával szomszédos országokat, hogy tartsák nyitva határaikat és nyújtsanak védelmet a menedékkérőknek. Ennek megvalósítása érdekében az EU és a tagállamok konkrét lépéseket is tettek, melynek keretében 2012-ben megközelítőleg 230 millió euró értékű humanitárius és egyéb támogatást nyújtottak az érintett országoknak. [13] A „nyitott kapuk politikájának” fenntartásához tehát Ankara EU-csatlakozáshoz fűződő ambíciói és a Brüsszellel folytatott tárgyalások is nagymértékben hozzájárultak.

A menekültválság kezdetén a törökök önerőből próbáltak meg védelmet nyújtani a hazájukat elhagyni kényszerülő szíriaiak számára. Ezzel egyrészt demonstrálni akarták, hogy a magát feltörekvő középhatalomként pozicionáló ország elég erős politikailag és gazdaságilag ahhoz, hogy külső segítség nélkül megbirkózzon a menekültekkel járó humanitárius kihívásokkal. Ekkor ugyanis Ankara közvetítőként fellépve azzal számolt, hogy diplomáciai eszközökkel sikerül Aszadot meggyőzni és a válságot gyorsan rendezni, így az országba érkező menekültek rövidesen visszatérhetnek Szíriába. A diplomáciai próbálkozások végül 2011 végére zsákutcába jutottak. Az ezt követő időszakban a szíriai ellenzék támogatásától és az Aszad rendszer gyors összeomlásától remélték a megoldást, ám a heterogén és megosztott fegyveres csoportok képtelenek voltak felülkerekedni a szíriai kormánycsapatokon.

Egyes források [14] szerint ekkor már nem csak humanitárius megfontolások indokolták a „nyitott kapuk politikájának” fenntartását, mivel Törökország ezen keresztül is segítette a különböző felkelő csoportokat a kormányerőkkel szemben folytatott harcukban. A konfliktust tehát nem sikerült gyorsan rendezni, ezen túlmenően a menekültek száma folyamatosan emelkedve 2012 végére elérte a 170 ezer főt. [15] A menekülthullám folyamatos erősödése viszont jelentős gazdasági terheket rótt az országra, ezért nem meglepő, hogy a kialakult helyzet kezeléséhez 2012-től fogva Ankara a nemzetközi közösség segítségét kérte.

A felhívás azonban csak részben hozta meg a kívánt hatást, ezért 2014 októberében a török kormány azzal vádolta meg a nemzetközi közösséget, hogy az nem járul hozzá kellő mértékben a menekültválság kezelését célzó erőfeszítésekhez. Ezt alátámasztandó a török kormányhoz közeli források közölték, hogy 2011-2014 között az ország csupán 224 millió dollár külső támogatást kapott, mely eltörpül a közel 3,5 milliárd dollárra rúgó török erőfeszítésekhez képest. Ezen túl 2014-re már komoly problémát jelentett, hogy a migráció kérdése országszerte megosztotta a török lakosságot és jelentős feszültségforrássá vált a menekülttáborok többségének otthont adó déli tartományokban. A helyzetet csak tovább súlyosbította az Iszlám Állam 2014-es megerősödése és előretörése, melyre válaszul a koalíciós erők megindították légi műveleteiket. Az események hatására a válság tovább eszkalálódott, mely tovább növelte a szomszédos országokba irányuló menekülthullámot. A helyzetet csak tovább súlyosbította, hogy a szíriaiak mellett egyre nagyobb számban jelentek meg afganisztáni, iraki és iráni menekültek.

Az egyre szűkülő források miatt az újonnan érkezők ellátása komoly nehézségekbe ütközött, ami jelentősen rontotta a Törökországban tartózkodó menekültek helyzetét. Mindez együtt járt a biztonsági helyzet fokozatos romlásával, ami a jelentős számú civil áldozattal járó határincidensek növekvő számában is éreztette hatását. Az újabb fordulat 2014 őszén következett be, miután az Iszlám Állam harcosai ostrom alá vették a határ menti Kobani városát.  A harcok hatására újabb menekülthullám indult útnak: a Törökországban tartózkodó szíriai menekültek száma ennek következtében 2014 végére elérte az 1,5 millió főt. További problémához vezetett, hogy a határ mentén megjelent közel 160 ezer szíriai kurd menekült. Helyzetük összekapcsolódott az ISIS ellen harcoló kurd milíciák kérdésével, melyek végül jelentős társadalmi feszültséghez és véres összecsapásokhoz vezettek. Mindez annak az eredménye, hogy Ankara nagyobb fenyegetést látott a város védelmében résztvevő kurd fegyveres csoportokban mint az ISIS-ban. A török-kurd kapcsolatok jelentős történelmi előzményekkel bírnak, melyek kibontása meghaladná e cikk kereteit. A kurd milíciák tevékenységéhez fűződő török hozzáállásról összességében elmondható, hogy Ankara egzisztenciális fenyegetést lát egy Szíria területén esetlegesen létrejövő autonóm kurd régióban. A két fél közötti egyre feszültebbé vált a viszony, amit jól mutatott, hogy a kurdok az ISIS számára nyújtott segítségnyújtással vádolták meg a törököket. Az ellentétek kiéleződése végül a török-kurd konfliktus újabb fellángolásához vezetett 2015-ben.

 Ezen tényezők együttes hatására Ankara 2015 márciusában szakítva korábbi politikájával lezárta legális határátkelőit, továbbá szigorúbb határellenőrzést vezetett be. Ettől kezdve a török hatóságok kizárólag a sürgős orvosi ellátásra szoruló menekülteknek engedélyezték a határ átlépését. A döntés jelentős humanitárius válsághoz vezetett, mivel Oroszország katonai beavatkozásával és az Aleppó városáért folytatott harcok hatására a határ közelében több tízezer menekült torlódott fel. A lépés ennek következtében végül az irreguláris migráció fokozódásával járt, mivel ettől kezdve a menekültek csak az embercsempészek segítségével, illegális módon tudtak átkelni Törökországba. A harcok mellett tehát a menekültek helyzetének fokozatos romlása is hozzájárult végül ahhoz, hogy a menekültválság fokozatosan kiszélesedett, ami ennek következtében túllépett a régió és Törökország keretein. Az események végül az Európát érintő 2015-ös menekülthullám kialakulásával jártak, melynek kezelése érdekében Ankara és Brüsszel intenzív tárgyalásokat folytatott. A cikk következő részében ezek főbb jellemzőit fogom bemutatni.

Az Európai Unió és Törökország közötti megállapodás létrejötte

Az Európába irányuló 2015-ös menekülthullám kialakulásához a Törökország területén tartózkodó menekültek rendezetlen [16] jogi helyzete [17] mellett az elégtelen integrációs politika és a túlterhelt török menekültügyi rendszer is nagymértékben hozzájárult. Az utóbbit jól mutatja, hogy az országba érkező több mint 2 millió szíriai menekült kevesebb, mint egynegyed része került elhelyezésre a törökországi menekülttáborokban. A többség ennek következtében alkalmi munkát vállalt és az országszerte kialakított ideiglenes szállásokon próbált meg boldogulni.  Az olcsó szíriai munkások megjelenése viszont jelentős társadalmi feszültséghez vezetett, ami összekapcsolódott a helyzettel együtt járó biztonsági és humanitárius kihívásokkal, nagy nehézséget okozva a török hatóságoknak.  Látható tehát, hogy Törökország nem tudott kellő mértékben megbirkózni a menekülthullám jelentette kihívásokkal, melyet tovább súlyosbított a szíriai konfliktus fentebb már említett eszkalálódása és az Iszlám Állam erősödése. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Törökország – és az egyéb közel-keleti országok – területéről jelentős menekülthullám indult meg Európa irányába.

Mindezt segítette, hogy ekkorra mind a szárazföldön, mind pedig az Égei-tengeren kiépültek a Balkán-félszigetre vezető migrációs útvonalak és csempészhálózatok, amire a környező országok nem tudtak kellő választ adni. A  nyugat-balkáni útvonal és Törökország fontosságát jól jelzi, hogy az előző évben Európába érkező menekültek 80%-a ezen keresztül érkezett, míg a maradék 20% Líbiából indult útnak. A migrációs folyamatokban leginkább érintett felek felismerték, hogy közös összefogás nélkül nem tudják megoldani a helyzetet, ezért annak kezelése érdekében 2015 őszén kiterjedt tárgyalások kezdődtek az Európai Unió és Törökország között. Ankara a menekülthullámot kihasználva igyekezett engedményeket elérni Brüsszeltől: vízummentességet, több forrást és a csatlakozási tárgyalások felgyorsítását követelve. Ezért cserébe vállalták az Európából kiutasított és a nemzetközi vizeken elfogott illegális migránsok visszafogadását, továbbá ígéretet tettek az embercsempészek elleni hatékonyabb fellépésre és a szigorúbb határőrizet bevezetésére. A tárgyalások 2016-ban is folytatódtak, melyek márciusban meghozták a várva várt áttörést. A megkötött megállapodással megerősítették a 2015 novemberében kidolgozott cselekvési akcióterv kötelezettségvállalásait. Az Európai Unió ennek értelmében vállalta, hogy 3 milliárd eurós támogatást nyújt Ankarának, felgyorsítja a csatlakozási tárgyalásokat és a vízumliberalizációs menetrendet a felek legkésőbb június végéig végrehajtják. Ezen felül Brüsszel ígéretet tett rá, hogy minden egyes visszaküldött szír migránsért cserébe egy másik szírt telepítenek vissza Törökország területéről az Európai Unióba. Ezért cserébe Törökország teljesíti a vízumliberalizációhoz szükséges kötelezettségeket, együttműködik az embercsempészek elleni fellépésben és meggátolja az Európába irányuló illegális migrációt. A megállapodás végrehajtásának nehézségei  kapcsán sokan aggodalmukat fejezték ki, de a Nyugat-Balkánra nehezedő migrációs nyomás csökkenése mégis bizakodásra ad okot. A tavasz óta történt események azonban némiképp igazolják a szkeptikusokat: Davutoğlu török miniszterelnök leváltása, a szabadságjogok kérdése, valamint a terrorellenes törvény módosításának és a vízummentesség megadásának elmaradása kiélezte Ankara és Brüsszel viszonyát, ami a megállapodás felrúgásával fenyeget. A már addig is feszült helyzetbe villámcsapásként robbant be a 2016. július 15-i török puccskísérlet, mely egyesek szerint Törökország külpolitikájának gyökeres megváltozását és a menekülthullám kiújulását vonhatja maga után.

A 2016. július 15-i török puccskísérlet lehetséges hatásai

A Davutoğlu által fémjelzett külpolitikai irányvonal kudarca után Törökország megkísérelt kitörni nemzetközi elszigeteltségéből és hozzálátott a szomszédos országokkal való kapcsolatainak normalizálásához. Ennek keretei között – az Európai Unióval folytatott tárgyalások mellett – Ankara 2015 decemberében újra felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, majd 2016 júniusában az Oroszországgal megromlott viszony rendezése érdekében a török elnök bocsánatkérő levelet írt Vlagyimir Putyinnak. A megállapodás dacára az Európai Unióval fokozatosan romlott Ankara viszonya, ami Davutoğlu miniszterelnök májusi távozása csak tovább súlyosbított. Mindez jelentős külpolitikai irányváltást vetít előre, egyes elemzők e kapcsán arra figyelmeztetnek, hogy a június végi Brexit népszavazás hatásai letéríthetik Ankarát az Európai Unió irányába történő közeledés 2005 óta követett pályájáról. Ezen véleményt némiképp alátámasztja az orosz-török kapcsolatok gyors rendezése, mely a tervek szerint lehetővé teszi a két ország közötti politikai és gazdasági együttműködés további erősödését. A 2016. július 15-én kitört török puccskísérlet új megvilágításba helyezte a kérdést, ami tovább erősítette Erdoğan hatalmi pozícióját. A török elnök az eseményeket kihasználva hozzákezdett az ellenzék és a kritikus hangok szisztematikus felszámolásához. A félresikerült puccskísérlet nyomán három hónapos szükségállapotot hirdettek, valamint kezdetét vette a köz- és magánszféra valamennyi ágát érintő tisztogatási hullám, mely során eddig több mint 60 ezer katonát, rendőrt, bírót, köztisztviselőt és tanárt tartóztattak le, vagy függesztettek fel állásukból. Ezen túlmenően Erdoğan kilátásba helyezte a halálbüntetés visszaállítását, mely kapcsán az európai vezetők figyelmeztettek rá, hogy ez a lépés Törökország Európai Uniós csatlakozási folyamatának végét fogja jelenteni. Ankara ugyan azt állítja, hogy továbbra is tartja magát a márciusi megállapodáshoz, de sok elemző szerint az utóbbi napok eseményeinek tükrében mindez kérdéses. Ezt a vélekedést alátámasztani látszik a napokban bejelentett újabb török ultimátum is, melyben Erdoğan a megállapodás felmondásával fenyegetőzik, ha a törökök októberig nem kapják meg a vízummentességet. A követelés teljesítésére nem sok realitás mutatkozik, ami kétségessé teszi a törékeny megállapodás fenntarthatóságát, tovább növelve az Ankara és Brüsszel között létrejött szakadékot. A látható trendek ellenére korai lenne még megítélni a puccskísérlet török külpolitikára gyakorolt hosszú távú hatásait, azonban némi nyugtalanságra adhat okot az egyik hírportál azon értesülése, miszerint az utóbbi hetekben megkétszereződött a Görögországba érkező menekültek száma.

A török külpolitika lehetséges irányai

A  Davutoğlu által fémjelzett külpolitikai irányvonal korlátai már az arab tavaszt megelőzően is jelentkeztek. A „zéró probléma politikájának”  bukásához végül a régióban zajló politikai átrendeződés, a szomszédos országokban kirobbanó fegyveres konfliktusok és az ennek hatására jelentkező migrációs folyamatok vezettek. Az események hatására Törökország bizonyos értelemben elszigetelődött, melyből az Európai Unióval kötött megállapodás, valamint az Izrael irányába történő újbóli közeledés útján próbált meg kitörni.

Ezzel párhuzamosan jelentős politikai átalakulás ment végbe Törökországban, melyek hatására Davutoğlu török miniszterelnök megbukott. Mindez egy új külpolitikai irányvonalat vetített előre, mely tovább élezte az Ankara és Brüsszel közötti viszonyt. Az irányváltás következő lépéseként Ankara júniusban rendezte kapcsolatait Oroszországgal, melynek előkészületei egészen áprilisig nyúlnak vissza. A következő fordulat a júliusi török puccskísérlethez kötődik, ami jelentősen felgyorsította Erdoğan elnöki rendszer bevezetésére irányuló politikai terveit. Mindez veszélyezteti az Európai Unió és Törökország által megkötött törékeny márciusi megállapodást, mely a menekülthullám kiújulásával járhat a közeljövőben. Az utóbbi hetekben ezért számos újságíró és elemző vállalkozott rá, hogy megjósolja Törökország milyen külpolitikai irányvonalat fog követni a jövőben. Ezek alapján három lehetséges forgatókönyv rajzolódik ki:

  1. Ankara visszatér a Brüsszellel és Washingtonnal történő együttműködés útjára és konszolidálódik a helyzet

Ennek lehetőségét mutatja az Európai Unióhoz akkreditált török nagykövet, Selim Yenel augusztus 10-i bejelentése. Ebben a nagykövet hangsúlyozta: az Oroszország felé történő közeledés ellenére továbbra is a NATO és az Európai Unió számít Ankara kulcsfontosságú partnerének. Ennek értelmében jelezte, hogy Törökország továbbra is kitart a Brüsszellel kötött megállapodás mellett, nem fogja bevezetni a halálbüntetést és a terrorellenes törvény módosítására is készen áll.

  1. Tovább folytatódnak a tisztogatások, Ankara még szorosabbra fűzi kapcsolatait Oroszországgal, végleg szakítva a nyugati orientációval

A kiterjedt tisztogatások és az elmúlt hetek külpolitikai lépései mind azt mutatják, hogy Ankarában az utóbbi hónapokban folyamatosan változik a politikai helyzet. A puccskísérlet hatására jelentősen megerősödtek Erdoğan pozíciói, amit az általa már régóta tervezett elnöki rendszer bevezetésére használhat fel egyes elemzők szerint. Mindez valószínűleg további autokratikus lépésekkel, a Brüsszellel kötött megállapodás felrúgásával és a halálbüntetés bevezetésével járhat. Ezzel kapcsolatban az Európai Unió vezetői előre jelezték, hogy ezen lépések a csatlakozási folyamatok megszakításához fognak vezetni. Az mindenesetre nem jelent jó előjelet, hogy a nyugatellenes retorika folyamatosan erősödött az elmúlt hetekben. A helyzet odáig fajult, hogy vezető török hírportálok egyenesen az Egyesült Államok nemzetbiztonsági szolgálatait – és katonai vezetőit – vádolták meg a puccskísérlet előkészítésével. A török elnök emellett ultimátumot adott Washingtonnak: a két ország közötti kapcsolatok fogják bánni, ha nem adják ki Törökországnak a puccskísérlet mögött álló Fethullah Gülen török hitszónokot. Az Egyesült Államok erre válaszul bejelentette, hogy egyelőre nem tartja meggyőzőnek a Gülen ellen felhozott bizonyítékokat. Ebből is látható, hogy a kiadatás ügyében Washington és Ankara egyelőre nem jutott egyezségre, ami tovább élezheti a két ország közötti feszültséget. Egyes vélemények szerint a törökországi politikai helyzet annyira bizonytalanná vált, hogy az Egyesült Államoknak  ki kéne vonnia az incirliki NATO-támaszponton tárolt nukleáris fegyvereit.

A nyugati elemzők aggodalmait Törökország közelmúltbeli külpolitikai lépései is alátámaszthatják. Ezek kapcsán egyesek arra figyelmeztetnek, hogy az orosz és török államfő augusztus 9-i szentpétervári találkozója egy új, Moszkva-Teherán-Ankara közötti tengely létrehozását készítheti elő. Az elképzelésnek lehetnek alapjai, amit az orosz Állami Duma elnökének tanácsadója és a modern Eurázsia-eszme megalkotója, Aleksandr Dugin legutóbb közzétett videója is alátámaszthat. Dugin ebben egy új, Moszkva, Baku, Teherán és Ankara közötti regionális hatalmi szövetség létrehozásának szükségességéről beszél. Az orosz-török találkozó és a kapcsolatok látszólagos javulása ellenére azonban egyelőre korai lenne még egy új orosz-török-iráni szövetségről beszélni. Mohammad Javad Zarif iráni külügyminiszter legutóbbi javaslata viszont jól mutatja, hogy valami elkezdődött. Az iráni külügyminiszter ebben azt fejtegeti, hogy a három országnak szorosabbra kellene fűznie együttműködését, melynek keretében közös erővel rendezni lehetne a szíriai konfliktust. Ezen javaslat is mutatja: a színfalak mögött komoly munka folyhat, hiszen e felhívás korábban elképzelhetetlen lett volna.

  1. Ankara önálló külpolitikai irányvonala

Egyesek úgy vélik, hogy Törökország mindkét oldallal együtt fog működni és a régióban betöltött szerepére támaszkodva próbálja meg érdekeit érvényesíteni. Ennek megvalósításához Ankara feltehetően egy pragmatikus irányvonalat követve felhasználná a Davutoğlu által megfogalmazott külpolitikai doktrína módosított változatát.

Csak a következő hónapok eseményei fogják végül megmutatni, hogy a török vezetés melyik irányvonal mellett fog dönteni. Mindezt a közeljövőben esetlegesen bekövetkező, egyelőre megjósolhatatlan események és egyéb tényezők is befolyásolhatják.  Beláthatatlan folyamatokkal járna többek között az Erdoğan által gyakran emlegetett második puccskísérlet kirobbanása, a kiterjedt tisztogatások miatt ennek azonban nem sok realitása van. A helyzetet tovább bonyolíthatja a Törökország által augusztus 24-én indított észak-szíriai katonai művelet, mely várhatóan még jobban kiélezi a már eddig is feszült török-kurd kapcsolatokat.

Összességében tehát a július 15-i török puccskísérlet után egy új politikai fordulat zajlik Törökországban, melynek hosszútávú következményei ma még nem láthatóak tisztán. A jelenlegi trendeket nézve reális az esélye annak, hogy a fentebb röviden kifejtett forgatókönyvek egyfajta kombinációja fog megvalósulni a jövőben. Annak valószínűsége ugyanis csekély, hogy Ankara végleg szakítson Washingtonnal és Brüsszellel, így Törökország valószínűleg továbbra is egyensúlyozni fog „nyugat és kelet” között.

Összegzés

Cikkemben röviden bemutattam azt a folyamatot, hogy egy szomszédos országban zajló polgárháború és az ennek nyomán jelentkező menekülthullám miképp tudja alakítani egy jelentős erőforrásokkal rendelkező regionális középhatalom külpolitikáját. A gyenge állami intézményekkel rendelkező államokban kirobbanó konfliktusok fontos tanulsággal szolgálnak arra nézve is, hogy a környező régió stabilitása mindenki számára kulcskérdés, melynek biztosítása közös érdek. Minden ország számára pusztító következményekkel járnak ugyanis a hirtelen kirobbanó és nem megfelelően kezelt válságok, melyek a fellángoló terrorizmus vagy akár a tömeges migráció formájában is éreztetik hatásukat. Minderre jó példa a szíriai polgárháború, melynek kezdetén a török kormány az Aszad-rendszer összeomlásával és a kialakult válság gyors rendezésével számolt, mely nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy 2011-ben Ankara befogadta a szíriai menekülteket és meghirdette a „nyitott kapuk politikáját”.

A rossz helyzetfelismerés és a válság további eszkalációja a menekülthullám erősödéséhez vezetett, ami túlterhelte a török ellátórendszert. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy a Törökországban tartózkodó menekültek száma mára eléri a 3,1 millió főt. A folyamat végül az európai menekültválságban csúcsosodott ki. Ezzel párhuzamosan a török vezetés felismerte a migrációs folyamatokban rejlő lehetőségeket, amit igyekezett külpolitikai törekvéseinek egyik eszközeként használni. Ennek megfelelően a helyzet megoldását célzó tárgyalások során megpróbált engedményeket kicsikarni Brüsszeltől. Az utóbbi hetek eseményei viszont azt mutatják, hogy a 2016. július 15-i török puccskísérlet egy újabb korszak kezdetét is jelentheti Ankara és Brüsszel bonyolult kapcsolati rendszerében, ami az európai migrációs folyamatokra is jelentős hatást gyakorolhat.

Összességében tehát 2015 egy komoly politikai válságot eredményezett, amely jelentősen megosztotta az Európai Uniós országokat, ennek hatásai azonban korántsem értek még véget. Az előző év során több mint 1,5 millió menekült érkezett Európába, és az előrejelzések szerint további milliók állnak készen az indulásra. Egyes kutatók szerint a fejlődő világ országainak gazdasági nehézségei és fegyveres konfliktusai mellett a jövőbeni migrációs trendeket tovább erősíthetik az – elsősorban Afrikában – zajló demográfiai robbanás és a globális klímaváltozás hatásai. A helyzet súlyos és csak remélni lehet, hogy az európai országok végül megtalálják a közös hangot és képesek lesznek hatékonyan fellépni a kontinens előtt álló kihívásokkal szemben. A török példa jelzi, hogy a migráció még egy erős állam számára is hatalmas kihívást jelent, melynek kezeléséhez nemzetközi összefogásra és átgondolt stratégiára van szükség.

Felhasznált Irodalom

[1] Ferwagner Péter Ákos: Az első szíriai állam históriája: a kérészéletű damaszkuszi Arab Királyság. In: Belvedere Meridionale, 2015, 27. évf. 3. sz. pp. 5–14. www.belvedere-meridionale.hu/wp-content/uploads/2015/osz/01_Ferwagner_2015_03.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 20.)

[2] Sógor Dániel: Egy állam a közösségekből Libanon a két világháború között. In: Első Század, 2008, 7.évf. 1. sz., pp. 273-323. http://epa.oszk.hu/01600/01639/00004/pdf/elsoszazad_2008_1_273-324.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 20.)

[3] Gazdik Gyula: Szíria az „arab tavasz” sodrában. In: Nemzet és Biztonság, 2012, 4. évf. 4. sz., pp. 111-128. http://www.nemzetesbiztonsag.hu/letoltes.php?letolt=567 (Letöltés ideje: 2016. 08. 22.)

[4] Bihari Anna: Ahmet Davutoğlu és Törökország külpolitikai törekvései a Közel-Keleten. In: Grotius E-könyvtár, 2010, 21. sz. http://www.grotius.hu/doc/pub/DNSPKN/2010_144_bihari_anna_szakdolgozat.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 22.)

[5] Egeresi Zoltán: Békefolyamat Törökországban: útban a történelmi kiegyezés felé? In: MKI-Tanulmányok, T-2013, 11. http://kki.gov.hu/download/4/89/b0000/Tanulmanyok_2013_11_B%C3%A9kefolyamat_T%C3%B6r%C3%B6korsz%C3%A1gb_.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 25.)

[6] Siposné Kecskeméthy Klára: Stratégiai kérdések, stratégiai válaszok : Recenzió Davutoğlu, Ahmet: Stratégiai mélység, Törökország nemzetközi helyzete című könyvéről. In: Hadtudomány, 26 évf. 93. E. sz., pp. 93-101. http://mhtt.eu/hadtudomany/2016/2016_elektronikus/9_Kecskem%C3%A9thy%20Kl%C3%A1ra.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 25.)

[7] Balogh István – Egeresi Zoltán – N. Rózsa Erzsébet – Rada Csaba – Szalai Máté: Kapacitások és ambíciók: a török közel-keleti külpolitika alapjai. In: MKI-elemzések, E-2013, 9. http://kki.gov.hu/download/2/69/b0000/Elemzesek_2013_09_Kapacit%C3%A1sok_%C3%A9s_amb%C3%ADci%C3%B3k-_.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 25.)

[8] Gökalp Aras, N. E., Şahin Mencütek, Z.: The international migration and foreign policy nexus: the case of Syrian refugee crisis and Turkey. In: Migration Letters, 2015, 12. évf. 3. sz. pp. 193-208. http://tplondon.com/journal/index.php/ml/article/viewFile/502/404  (Letöltés ideje: 2016. 08. 25.)

[9] Pénzváltó Nikolett: Délkelet – Törökország újra lángol. In: SVKK-elemzések, 2016, 8. sz. http://netk.uni-nke.hu/uploads/media_items/svkk-elemzesek-2016-8-delkelet-torokorszag-ujra-langol-penzvalto-n.original.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 25.)

[10] Egeresi Zoltán: Törökországi zavargások. MKI-Tanulmányok, T-2013, 23. kki.gov.hu/download/1/99/b0000/Tanulmanyok_2013_23_Törökországi_zavargások_.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 25.)

[11] N. Rózsa Erzsébet: A török külpolitika irányai. KKI-elemzések, E-2015, 4. http://kki.gov.hu/download/d/ff/d0000/No%204%20R%C3%B3zsa%20t%C3%B6r%C3%B6k.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 26.)

[12] Ahmet Davutoğlu: Turkey’s humanitarian diplomacy:objectives, challenges and prospects. In: Nationalities Papers: The Journal of Nationalism and Ethnicity, 2013, 41. évf 6. sz. http://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/00905992.2013.857299 (Letöltés ideje: 2016. 08. 26.)

[13] Fargues, Philippe, Fandrich, Christine: The European Responseto the Syrian Refugee CrisisWhat Next? In: MPC Research Report, 2012, 14. http://www.migrationpolicycentre.eu/docs/MPC%202012%2014.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 26.)

[14] Marina Eleftheriadou: The dawn of the “refugee-warriors”: rebel recruitment among the Syrian refugee population in Turkey, Jordan and Lebanon. In:  Μiddle East Bulletin, 2015, 27. sz. http://www.academia.edu/12287516/The_dawn_of_the_refugee-warriors_rebel_recruitment_among_the_Syrian_refugee_population_in_Turkey_Jordan_and_Lebanon (Letöltés ideje: 2016. 08. 26.)        

[15] Hoffmann, Sophia, Samuk, Sahizer: Turkish ImmigrationPolitics and the Syrian Refugee Crisis. In: Working Paper Research Division Global Issues, 2016, 1. sz. https://www.swp-berlin.org/fileadmin/contents/products/arbeitspapiere/Working_paper_Hoffmann_Turkish_immigration_policy.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 26.)

[16] Kemal Kirişci: Syrian Refugees and Turkey’s Challenges: Going Beyond Hospitality. In: Brookings Institution, 2014. https://www.brookings.edu/wp-content/uploads/2016/06/Syrian-Refugees-and-Turkeys-Challenges-May-14-2014.pdf (Letöltés ideje: 2016. 08. 26.)

[17] Euro-Mediterranean Human Rights Network (EMHRN): Syrian Refugees in Turkey: A Status in Limbo. In: EMHRN, 2011. http://www.refworld.org/docid/515010a42.html (Letöltés ideje: 2016. 08. 26.)