Főoldal Általános Bismarck kora, avagy a boldog békeidők alkonya

Bismarck kora, avagy a boldog békeidők alkonya

Írta
303
0
Megosztás

Értekezésemben röviden bemutatom a német egység kialakulásához vezető út közvetlen diplomáciai–politikatörténeti eseményeit, valamint Otto Eduard Leopold von Bismarck kancellárságának fő momentumait. Ismertetem a német egység előtti világrend hatásait a szétaprózódott németség szemszögéből, a felemelkedés és a Birodalom korszakát, majd a diplomáciai kitekintés után összegzés következik. Tanulmányom gerincét cirka fél évszázad alkotja, tehát a legjelentősebb fázisok prezentálására van lehetőségem a teljesség igénye nélkül. Visszatekintve bemutatom, hogy milyen impressziója volt a bécsi kongresszus évében született Vaskancellárnak és mennyire övezi mitikus megítélés az uralmát.

Előzmények: ösvény a Poroszország vezette Németország felemelkedéséhez

A harmincéves háborúig a Német-római Császárság volt Európa legerősebb hatalma, de a vesztfáliai békeszerződés1 lényegében a Német Birodalmat teljesen szétszabdalta, ezzel a tönk szélére került, így kisebb-nagyobb halmazokból álló föderatív császárságot hagyott a helyén. A szétmorzsolódott Birodalom látképe azt mutatta, hogy a német hatalomnak egyszer s mindenkorra befellegzett. A nem teljes körűen rendelkező béke magában foglalta a francia–német ellenségeskedés kiújulását, ami három évszázada mételyezte az európai légkört (Ormos, 2008). A német részegységekből két hatalom emelkedett ki: a Habsburg Birodalom és Poroszország. A Habsburg Birodalom megszervezte a magyar területeket és felszabadította azokat a török uralom alól, és az egész német területet próbálta egységesíteni, de nagy konkurensére talált Poroszország képviseletében. A két német birodalom között balansz alakult ki az 1800-as évek közepére,2 Poroszország viszont sikeres reformjainak köszönhetően gazdaságilag és katonailag is jóval dinamikusabban fejlődött.3

A Hohenzollern–Habsburg egyensúlyt Napóleon kibillentette, erre azért adódott lehetősége, mert a francia forradalom ellen szervezett koalícióból Poroszország kilépett, és így a Habsburg Birodalom egyedül tehetetlennek bizonyult a francia császár térhódításával szemben német földön. Napóleon nyomására a német tartományok létrehozták a Rajnai Szövetséget, aminek alapító oklevelét 1806. július 12-én Párizsban írták alá4 (Vadász, 2011). Poroszország megtorpanása nem volt hosszú életű, mert hamarosan kárpótolta veszteségeit, miután Napóleon vereséget szenvedett, és a bécsi kongresszus tisztább képet festett a német területek jogállásáról.5 Egy kis kitérőt teszek a „Szent Szövetséggel” kapcsolatban és felhívom a figyelmet Sándor cár Chateaubriand-nak tett mondataira:

„Immár nem létezik angol politika, francia, orosz, porosz vagy osztrák; ma már csak egyetlen közös politika létezik, amelyet mindenki boldogulása érdekében el kell fogadnia minden államnak és minden népnek.”6 (Kissinger, 2014, 58-59 pp.) Láthatjuk azonban, hogy Poroszország nem osztotta a cár messianisztikus világképét, ugyanakkor állítom, hogy a bécsi tanácskozás megerősítette a poroszok társadalmi és politikai struktúráját. Okvetlenül megemlíteném még, hogy a modern Európa 1815 és a századforduló között élte meg legharmonikusabb periódusát, valamint a kongresszus utáni évtizedeket jellemzően a legitimáció és a hatalom közötti speciális egyensúly alkotta.7

Az 1848. februári francia forradalom márciusban Németországra is átterjedt, a király hatalma megrendülni látszott. Berlinben március 18-án népfelkelés tört ki, amire IV. Frigyes Vilmos (1840-1861) azonnal reagált: összehívta április 2-ára az egyesült Landtagot, és kiállt a poroszországi és németországi alkotmányozás mellett. Március végén a frankfurti úgynevezett előparlament kezdődött, később május 18-án az alkotmányozó gyűlés képviselői konzultációt folytattak a Paulskirchében8. A Paulskirche-i folyamatokat a nemzeti egység szétbomlása fenyegette, mert Schleswig felvétele a Német Szövetségben nemzetközi felháborodást váltott ki.9 A zűrzavaros események gyorsan erodálni kezdték a kezdetben forradalmi hangulatot és a nemzetgyűlés tevékenységét is. Végül 1849. március 27-én a nemzetgyűlés elfogadta a birodalmi alkotmányt,10 másnap IV. Frigyes Vilmos porosz királyt német császárrá választották, ezzel a király stabilizálta hatalmát. Az alkotmány mégsem léphetett érvénybe, hiszen a porosz király április 3-án visszautasította a császári koronát, ezzel a frankfurti kezdeményezés – miszerint Németországot parlamenti monarchikus alkotmányos állammá alakítsák – lezárult. A forradalom utáni évtized inkább hátrameneteléssel telt el, mint előre lépéssel. 1858-ban a király betegsége miatt kénytelen volt a régensséget testvérének, Vilmosnak átadni11 (Vadász, 2011).

Bismarck felemelkedése, az államférfi beírta magát a történelembe

A hadsereg megreformálásáról szóló törvényjavaslatot a tömérdek egyeztetések és azok módosításainak ellenére is visszadobta a parlament, a liberális csoportok és a király között megnövekedett ellenszenvre válaszul az uralkodó feloszlatta a kamarát és új választásokat írt ki.12

I. Vilmos elszámította magát, a választási küzdelemben a liberálisok még inkább megerősödtek és befolyásukat kiterjesztették az államigazgatás valamennyi területére. A porosz monarchia a tönk szélére sodródott; a néhány éve uralkodó Vilmos nem látott alternatívát, így a lemondás gondolatával foglalkozott. Hadügyminisztere, Albrecht von Roon gróf azonban a kitartásra bátorította és javaslatot tett arra, hogy nevezze ki Otto von Bismarckot miniszterelnöknek. Bismarck élt az opcióval és elfogadta a kinevezést.13 A frissen kinevezett kormányfő folytatta a „vilmosi” módszereket, sőt, még erélyesebben lépett fel a liberálisok ellen. Költségvetés nélkül kormányzott, rendszabályokkal fenyegette a liberális tisztviselőket, lépéseit „alkotmányos hézaggal” indokolta – a „joghézagelmélet” alkotmányjogilag aligha volt magyarázható –, kormánya mégis e keretek között működött.14 Politikai berendezkedésben működtek a fékek és ellensúlyok rendszere, és az alkotmány passzusai, így az alkotmányos kérdésekben nem tudta döntően a belpolitikai harcokat a maga javára fordítani, ezért kénytelen volt külpolitikai eredményeket felmutatni.

A fentebb említett Schleswig kapcsán Poroszországot és Ausztriát előre megfontoltan, következetesen belekormányozta a Dániával szembeni konfliktusba.15 Az újonnan megkaparintott tartományok osztogatásával Ausztria nem értett egyet maradéktalanul, olyannyira nem, hogy 1866-ra megkérdőjelezte a gasteini szerződést, és mindkét fél diplomáciájában előkészítették a leendő háborút. Az összecsapás néhány hétig tartott csak, a porosz–osztrák háború16 tovább erősítette a Porosz Birodalom nemzetközi helyzetét, de az osztrákok nem szenvedtek megalázó vereséget, ugyanis Bismarck továbbra is szövetségesként tekintett Ausztriára. Az esemény után nem sokkal Jacob Burchard, svájci történész így elmélkedett: „Németország politikai viszonyainak megváltoztatása Poroszország katonai hatalmának segítségével, mely épp e siker által biztosította hegemóniáját Németországban és csinált Ausztriából nem német hatalmat. 1866 volt az 1848 forradalmára – egy, céljaihoz mérten bukott forradalomra – adott válasz. A „veszett év” sem egységet, sem szabadságot nem hozott; a német háború legalább jelentősen közelebb vitte Németországot az egységhez, amikor kizárta a német kérdés nagynémet megoldásának lehetőségét, és ezzel a kisnémet megoldás egyik jelentős akadályát elhárította”. (Winkler, 2005, 172. o.) A gyors győzelmet rögtön ki is használva az úgynevezett felhatalmazási törvény (indemnitás) elfogadásával oldódott meg az éveken át nyomasztó alkotmányos konfliktus az uralkodó, a kormány és a parlament között.

Birodalom születése, majd két évtizednyi kancellárság

Poroszország folyamatos erősödése és sikeres külpolitikai eredményei egyre inkább kiélezték a konfliktust Franciaországgal szemben. Az 1870-71-es francia–porosz háborúban III. Napóleon birodalma teljesen összeomlott,17 1871. január 18-án a Versailles-i palota tükörtermében a porosz királyt császárrá koronázták.18 Porosz-Németország előtt komoly feladatok álltak; el kellett kezdeni megalkotni a politikai és gazdasági egységet, ténylegesen egyesíteni kellett a 25 szövetségi államot, tehát az alkotmányozási kötelezettség folyamatát elengedhetetlen volt megkezdeni. Az új birodalom létrejöttének évében meg is született a birodalmi alkotmány19, ami gyakorlatilag az Északi-Szövetség alkotmányának tartópillérjeire épült. Míg az újonnan megszavazott dokumentum a közös külpolitikában és a hadsereget érintő kérdésekben széleskörű autonómiát biztosított a központi kormányzatnak, addig ugyanez az átfogó önállóság pénzügyileg nem volt biztosítva.20

A nagyhatalmi porond nemcsak szimplán bővült egy szereplővel, hanem rögtön az élre is tört az európai birodalmak között, az egységet azonban meg is kellett őrizni (Kennedy, 1992). A külpolitikai opciók elernyedése után – nem számítva azt a tényt, hogy a megszerzett előnyt fent kellett tartania – a belpolitikai harcok ismételten kiújultak. Államberendezkedés szempontjából a nemzeti monarchista tekintélyállam, ami az autoriter személyiségjegyekkel bíró kancellár személyére épült, a pártokat, mint intézményeket nem tartotta túl fontosnak. Bismarck mindvégig szisztematikusan kardoskodott a szociáldemokrata és kommunista/kommunisztikus szervezetek ellen, jogilag próbálta őket ellehetetleníteni,21 azonban az egyes politikai pártcsaládok bizonyos ügyek melletti megnyeréséért folyamatosan kijátszotta egymás ellen a frakciókat. Az a kitétel, miszerint a kancellár döntéseit csak a császárnak kell szentesítenie, addig volt működőképes koncepció, amíg I. Vilmos élt.22 II. Vilmos uralma előrevetítette a konfrontációt a kancellárral szemben – ennek okai nem csupán a generációs különbségek voltak –, Vilmos ugyanis hajlamos volt a romantikus túlzásokra és a voluntarizmusra, túlzottan elragadta a világhatalmi hevület.23

A polémia24 hamarosan meg is jelent, az 1888. évi szociális biztosítás rendszere sokaknak elnyerte a tetszését, azonban a munkás réteg inkább büntetésként25 élte meg. Áprilisra a bochumi bányászok beszüntették a munkavégzést. A sztrájkhullám gyorsan átterjedt az egész Ruhr-vidékre, Sziléziára és a Saar-vidékre; a munkásréteg annyira jól megszerveződött, hogy 90%-uk sztrájkolt. Míg Bismarck ezt az alkalmat a szociáldemokraták újbóli megtámadására akarta felhasználni, addig II. Vilmos fogadta a sztrájkoló delegációt. Bismarck beleállt a konfliktusba és hajthatatlannak bizonyult, a szocialista-ellenes törvény szigorúbb tervezetével rukkolt elő. A kancellár számításai nem váltak be, a császár tanácsadó testülete26 ellene fordult. Az ügy végkifejlete 1890. március 15-én fejeződött be, amikor II. Vilmos magához kérette a kancellárt: éles, dühös és udvariatlan szóváltások következtében három nappal később Bismarck benyújtotta a lemondó nyilatkozatát, március 20-án ezt a – várakozásoknak megfelelően – császár elfogadta27 (Vadász, 2011).

A diplomácia új vezérelve: Realpolitik

A belpolitikában újdonsült szereplő a Realpolitik, amire most hívom fel a figyelmet. A külpolitikában, diplomáciában megjelenő Realpolitik bővebb elemzésre szorul, mert ez kutatásom egyik alappillére. A krími háborút követően a metternichi28 rendszer megsemmisült, ezáltal közel két évtizedes konfliktus támadt. Piemont és Franciaország Ausztria elleni háborúját 1859-ben; a Schleswig-Holsteinért vívott háborút 1864-ben; az osztrák-porosz háborút 1866-ban és a francia–porosz háborút 1870-71-ben vívták (Diószegi, 1977, 1984). Ezen érdekütköztetésekből új erőegyensúly született a vén kontinensen, a metternichi rendszer erkölcsi gátjai végképp átszakadtak. Bismarck a Realpolitikra építette politikáját, vagyis arra az elvre, mely szerint az államok közti kapcsolatokat a nyers erő határozza meg, és így győzedelmeskedik az erősebb.

Többek között Bismarcknak – aki élen járt ezekben a folyamatokban – sikerült a Metternich által kiépített bécsi rendszert megsemmisítenie. Amikor Poroszország meg akar felelni történelmi küldetésének és egységesíteni akarta a német területeket, akkor a bécsi rendszert le kellett lerombolnia. A Realpolitik taktikai rugalmasságot követelt, és a porosz nemzeti érdek is azt kívánta, hogy végezetül szövetséget lehessen kötni Ausztriával, Oroszországgal, vagy akár Franciaországgal is, attól függően, hogy a pillanatnyi érdekek mit követeltek (Kissinger, 2008, 94-95. o.). Bismarck a pentagonális hatalmi rendszerről úgy nyilatkozott, hogy öt játékos esetén jobb háromnak az oldalán állni. Az öt nagyhatalomból – Nagy-Britannia, Ausztria, Franciaország, Németország és Oroszország – Franciaország ellenségesnek bizonyult, Nagy-Britannia a „fényes elszigeteltség” (splendid isolation) politikája révén elrejtette szövetségkötési szándékát, Oroszország pedig az Ausztriával fennálló konfliktusa miatt kétes értékű társa lehetett volna. A nemzetközi politikának ilyen szintű elemzésére csakis egy Bismarck kvalitású államférfi volt képes; ő az, aki egy rendkívül keskeny pallón lavírozó egyensúly gondolatát tárja elénk.

Összegezve, a Németország és Oroszország közötti kapcsolat az európai béke kulcsa lett. A standardizált Németország nem támasztott további területszerzési igényeket, emellett a kancellár célja is az volt, hogy a kibékíthetetlen Franciaország kivételével, egyik nagyhatalomnak se adjon lehetőséget konfliktusok kialakítására. Üres szólamok helyett tettekre volt szükség. Sikerült megalkotnia egy rendkívül meredek szövetséget, ami a „Három császár szövetsége”28 nevet viselte. Nevezetes, hogy a reálpolitika önmaga ellen fordult (Kissinger, 2008).

Rezümé

Bismarck Poroszország miniszterelnöke, majd ezt követően az egységesített Németország kancellárja címet is megszerezte. A diplomácia nagymesterei közé tartozott, a diplomácia világában úgy mozgott, mint a legjobb mester a sakktáblán; a belpolitikában autoritatív módszereket alkalmazott és a pártokat egymás ellen is ki tudta játszani. Az egyesített Németország élén közel két évtizedig tevékenykedett, a nemzetközi rendben azon munkálkodott, hogy a béke tartós és állandó maradjon (azonban az egyre erősebb porosz–német birodalom képe forradalmasította Európát).

Ez addig sikerrel is működött, amíg a szembenálló tömbök közötti összetűzések megoldhatatlan konfrontációkká nem alakultak – utólag látszik, hogy nem is oly sokára ez be is következett –, a világégés terheit Európa még ma is nyögi. Ausztria zűrzavaros lépéseivel számolnia kellett a Balkánon, valamint a régióban egyre erőteljesebben megjelenő Oroszországgal. Ezzel a ténnyel tisztában volt a bismarcki vezetés, tudta, hogy hiába ápol jó kapcsolatokat az előbb említett birodalmakkal, ha hamarosan választania kell Bécs és Szentpétervár között, akkor a választás csakis Bécs lehet, mert mindenáron meg kellett akadályozni, hogy Franciaország és Oroszország szövetségre lépjen.

Ezek a diplomáciai konfliktusok előrevetítették a jövőbeni tömbösödést. Közben a négy nagyhatalom készült a háborúra, és előirányozta saját szövetségének győzelmét is; egyik fél sem tudta eldönteni – amikor sejtette, akkor sem talált célba – Nagy-Britannia elhelyezkedési szándékát egy kiszélesedő összetűzésben. Az ilyen jellegű félrepozícionálások miatt – a tanulmányom címében szereplő – boldog békeidők alkonya következett.30 „Casca il mondo”, azaz „összeomlik a világ”, kiáltott fel állítólag Antonelli bíboros államtitkár, amikor tudomására jutott, hogy a poroszok Königgrätznél vereséget mértek az osztrákokra (Winkler, 2005, 184. o.). Meglátásom szerint “világ összeomlására” – ha önzően Európát, és mint a glóbusz akkori legmodernebb részét értjük ezalatt – még várni kellett kicsivel több mint fél évszázadot (Hobsbawm, 2004).

Szívesen idézték Bismarcktól azt a beszédét, melyet 1888. február 6-án tartott a birodalmi gyűlésben: „Mi németek féljük Istent, de rajta kívül a világon senkit sem (…)”. De a mondat folytatása nem vált szállóigévé: „(…) és az istenfélelem az, ami miatt szeretjük és ápoljuk a békét” (Winkler, 2005, 239. o.). A „vér és vas” embere kitűnő realitásérzékkel elemezte a Poroszország előtt álló lehetőségeket. Erőfeszítései annyira szilárdnak bizonyultak, hogy országa túlélt két világháborús vereséget, két idegen megszállást, és két nemzedéknyi megosztottságot. Ott azonban hibát vétett, hogy olyan politikára alapozta mindezt, amelyet csak akkor lehetett volna tovavinni, ha generációnként egy kiemelkedő államférfi születik.31 Ebből kifolyólag Bismarck nemcsak országa sikereinek, hanem a huszadik század tragédiáinak és borzalmainak magvait is elvetette. „Senki sem csemegézhet büntetlenül a halhatatlanság fájáról” (Ludwig, 1926, 494. o.) – írta a kancelláról barátja, Albrecht von Roon. Bismarck igazi tragédiája az volt, hogy képességei meghaladták kora társadalmának képességeit.

 

1 A vallásháborút lezáró szerződést 1648-ban kötötték meg. Ezzel lezárult a német államok önállósodási folyamata: a Német Aranybullában (1356) megszerzett belpolitikai önállóság, illetve az augsburgi vallásbékében (1555) elért vallási autonómia mellé a vesztfáliai békében kivívták a teljes külpolitikai szuverenitást, amit csak szerény birodalmi kötelékek korlátoztak.

2 A Hohenzollerek uralma alatt álló Poroszország I. Frigyes Vilmos idején (1713-1740) létrehozta Európa legütőképesebb haderejét, amellyel utódja, Nagy Frigyes (1740-1786) megszerezte Sziléziát, és a hétéves háborúban (1756-1763) egy széleskörű koalícióval szemben (francia, osztrák, szász) meg is védte azt.

3 Ezek a reformok főleg a 18. század második felében indultak el, a 19. század elején pedig a napóleoni háborúk hatására az úgynevezett „nagy porosz” reformmal folytatódtak, amik modernizálták Poroszország kormányzatát, közigazgatását, gazdasági és társadalmi viszonyait, pénzügyeit, hadszervezetét és hadseregét, valamint a teljes oktatási rendszerét.  Ráadásul nem jelentkeztek belső széthúzó erők sem, amik kikezdték volna a birodalom stabilitását, mint ahogy a Habsburgoknál ez megtörtént. Ennek a nagy horderejű föllendülésnek és a francia élénkítő hatásnak tudható be, hogy a német kultúra, a német művészetek és a német nyelv a nemzeti ébredés útjára lépett.

4 Az új német konföderáció Ausztria, Poroszország, a Dániával perszonálunióban álló Holstein, és a svéd fennhatóság alatt álló Pomeránia kivételével, 1808-ig minden német területet magában foglalt. A regensburgi gyűlésen (1806. augusztus 1.) ezek az államok kinyilvánították kilépésüket a Német-római Birodalomból, ezzel annak létjogosultsága megszűnt.

5 A sok kis halmazból 37 fejedelemség és 4 városállam maradt fenn, ezek a Német-római Császárság helyett létrehozott Német Szövetségben (Deuscher Bund) egyesültek. A Német Szövetség deklarált célja a következő volt: „Németország” külső és belső biztonságának, továbbá a német részállamok függetlenségének és sérthetetlenségének megőrzése. Az idézőjel használata azért szükséges, mert a dokumentum nem használja a Németország kifejezést, hanem laza államszövetségként tekintett rá.

6 Ezek a gondolatok a wilsoni “világrend koncepció” előfutárai, azonban a wilsoni alapelvekkel ez teljesen antagonisztikus.

7 A bécsi kongresszus által körvonalazott “világrend koncepció” bukása a következő okok miatt történt: előretörő nacionalizmus, az 1848-as forradalmak végigsöprése és a krími háború utóhatásai. A krími háború idején Ausztria beláthatatlan következményekkel bíró manőverezésbe kezdett, úgy gondolta, hogy Oroszország elszigeteléséből profitálhat, azonban ez a mesterkedése Ausztria izolációját vonta maga után. Napóleon alig két esztendővel később elfoglalta Ausztria itáliai tartományait – amivel megtámogatta az olasz egység kialakulását –, ezt Oroszország tétlenül nézte, és Otto von Bismarck elindította az egységesítés műveletét, valamint kizárta Ausztriát abból a történelmi szerepből, hogy ő lehessen a német államiság zászlóshajója.

8 A frankfurti Szent Pál-templom.

9 1848 januárjában Dánia megpróbálta Schleswiget bekebelezni államszövetségébe, melyre válaszul a Német Szövetség – azonbelül elsősorban Poroszország – Dániával szemben katonai fellépést sürgetett. Ugyanez év augusztus 26-án megköttetett malmöi fegyverszünet sem bizonyult kielégítőnek, hiszen Schleswig és a Szövetségben lévő Holstein tartományok annyira forradalmi hangulatban voltak, hogy Poroszország is inkább hátrébb lépett egyet a nyomásgyakorlástól. A helyzetet bonyolította még, hogy a német egységtörekvésekkel szemben Dánia mellett foglalt állast Franciaország és Svédország is.

10 A külpolitika, a hadügyek, a törvényhozás és a gazdaság területén erős, egységes hatalommal rendelkező császárságot irányzott elő.

11 I. Vilmos (1861-1888) uralkodása idején „új korszak” kezdődött, a konzervatív–monarchista katonai mentalitással bíró uralkodó első intézkedései közé tartozott a sajtó- és közvélemény-szabadság fokozatos korlátozása. Tisztában volt azzal, hogy az ország nemzeti egységét nem lehet fegyveres harc nélkül megvalósítani, illetve, ha nem növeli Poroszország katonai potenciálját, akkor a már meglévő pozíciókat is veszélyezteti. A hadseregreform ügyében megmutatkozott, hogy mennyit hajlandó engedni a liberálisoknak; a liberálisok nem ellenezték a hadseregfejlesztést, azonban volt egy olyan aggodalmuk, hogy a katonai rendszer az 1815-ös bécsi kongresszuson bevezetett hatalmi egyensúly liberális vonásainak a felszámolásával fog együtt járni.

12 Az előrehozott választásokra 1862 májusában került sor.

13 Ha I. Vilmos régenssé válásakor nem is érződött, hogy „új korszak” kezdődött, akkor Bismarck első parlamenti felszólalásában ez pontosan látszik. A következőket jelentette ki: „Poroszországnak egyesíteni és tartalékolni kell erejét a kedvező pillanatra, amelyet már néhányszor elmulasztott; Poroszországnak a bécsi szerződés szerinti határai alkalmatlanok az egységes állami létre; a kor nagy kérdéseit nem beszédekkel és többségi határozatokkal döntik el – ez volt 1848 és 1849 nagy hibája –, hanem vassal és vérrel.”  (Vadász, 2011, 192. o.)

14 Lehetősége megvolt rá, vele szemben egy népfelkelés, vagy az uralkodó léphetett volna fel, de ilyen veszély nem fenyegette hatalmát.

15 Dánia 1863-ban annektálta Schleswiget, amivel megsértette az 1852-ben született londoni jegyzőkönyvet. Az 1864. évi porosz–osztrák–dán háborúban vereséget szenvedett Dánia, ezzel el is veszítette Schleswiget és kénytelen volt lemondani Holsteinről és Launburgról. Az 1865. évi gasteini szerződésben Ausztria és Poroszország felosztotta a területek igazgatását. Ausztriáé lett Holstein közigazgatása, míg Poroszország bekebelezte Lauenburg hercegségét és Schleswig igazgatását, valamint megszerezte a kiemelt stratégiai helyzetű kieli kikötő, az Északi- és a Keleti-tengert összekötő csatornának az építési jogát is.

16 A háborút a prágai béke zárta le. III. Napóleon, francia császár mindkét féllel egyezkedett ugyan, de ennek ellenére az események külső megfigyelője maradt.

17 1870. szeptember 2-án Sedannál a francia hadsereg letette a fegyvert, szeptember 4-én pedig kikiáltották az országban a köztársaságot.

18 Maga a helyszín kiválasztásában – mindennemű rosszindulat nélkül – kijelenthető, hogy a német félt a sértés és a megalázottság további demonstrálása vezette. Ez a fajta magatartás és az ellenoldal végtelenségig történő „zrikálása” egyik féltől sem áll távol, pl. az első (1918) és a második (1940) compiègne-i fegyverszüneti egyezmény megkötésének a körülményei láttán mintha a történelem megismételné önmagát.

19 Ez a dokumentum kis változtatásokkal az első világháború végéig érvényben maradt. Magát a birodalmat monarchista szövetségként határozta meg, így a népszuverenitás modern elvét nem találhatjuk meg benne. A szuverenitást alkotmányjogilag a kormányzó hercegek és a szabad államok szenátusai reprezentálták.

20 Ez furcsának hat, ugyanis Bismarck részt vett az alkotmányozó folyamatban, és fentebb leírtam, hogy pontosan a költségvetés elfogadtatásával adódtak problémái a miniszterelnöksége első esztendőiben. Emellett ez a „béna kacsa” szerep a pénzügyek területén vezetett oda, hogy nem volt kellő egyensúly a befolyt bevételekben a birodalmi kormány és a szövetségi államok között, így a birodalom egyre inkább eladósodott. A viták abból adódtak, hogy a birodalom szinte mindig pénzszűkében volt, miközben a gazdaság egészét tekintve szárnyalt. Egységes átfogó pénzügyi reformot nem sikerült hozni, így Bismarck kancellárságát válságok árnyékolták be, és az igazi fellendülés majd csak a század utolsó évtizedében következett be.

21 Kiemelném a Törvény a szociáldemokrácia közveszélyes törekvései ellen c. törvényjavaslatot, melyet a konzervatívok, a nemzeti liberálisok és a Centrum Párt szavazataival 1873. október 19-én emeltek törvényi erőre a Birodalmi Gyűlés által, és azt 1890-ig rendszeresen meghosszabbították.

22 1888. március 9-én I. Vilmos elhalálozott. Utána 99 nap erejéig III. Frigyes követte, akinek utódja fia, a 29 éves II. Vilmos lett.

23 Míg a német közvélemény üdvözölte, hogy a császári címet ambiciózus fiatal viseli, addig a kancellár volt a tapasztalt, bölcs öreg, aki a fiatalsággal túlfűtött császárt terelgetné a helyes úton. A társadalom ezt tévesen ítélte meg, II. Vilmos nem volt olyan alkat, aki bárkitől is elfogadott volna utasításokat, így a levegőben volt a kenyértörés eshetősége a két vezető között.

24 Az új irányváltással Bismarck nem volt többé a tévedhetetlen politikai vezető a nagy nyilvánosság előtt, mert felszínre kerültek téves elképzelései, mint a Kulturkampf (mely túlzottan felerősítette a nacionalizmust, amit aztán nehezen sikerült visszahűteni) és a szocialista-ellenes törvények kérdéskörei.

25 A beteg-, a nyugdíj- és rokkantsági pénztár kötelező tagságát – amivel Bismarck a munkásréteget az államhoz akarta mindinkább kötni – bércsökkentésnek érezte.

26 Külön megemlíteném, hogy Alfred von Waldersee, vezérkari főnök bírálta legélesebben a kancellárt. A túl éles támadás azért volt, mert míg a vezérkari főnök preventív háborút sürgetett Franciaország ellen, addig a kancellár a létrehozott világrend fenntartását tartotta elsődlegesnek.

27 „A révkalauz elhagyja a fedélzetet” – írta egy angol szatirikus lap.

28 Klemens von Metternich (1773-1859), herceg, kancellár. A napóleoni háborúk utáni Európa megalkotója, korszaka egyik legsikeresebb diplomatája. Kvalitását mi sem jelzi jobban, minthogy az általa kialakított rendszer több évtizedig fennállt és működött, valamint akarata nemcsak a Habsburg Birodalomra, hanem egész Európára kiterjedt. A nevével fémjelzett európai rendet a krími háború, Franciaország kilépése a Szent Szövetségből, majd az 1848-as forradalmi hullám semmisítette meg (Tarján, 2019).

29 Németország, Oroszország, Ausztria szövetségét körvonalazta. Bismarck jól érzékelte, hogy olyan erőket szabadított fel, amelyet nehéz lesz kordában tartani – belpolitikai vezérfonalakra építve pláne nem –, ettől kezdve a hatalmat és az önérdeket sulykolva próbálta őket manipulálni.

30 A francia–német permanens szembenállás Elzász és Lotaringia kapcsán még nem hordozta magában a konfliktusok kiszélesedését, ez nem érdekelte Ausztriát, és a Balkánon alakuló orosz–osztrák konfliktus cseppet sem foglalkoztatta Németországot. Bismarck fejtette ezt ki nagyon világosan: „a Balkán nem éri meg egyetlen pomerániai gránátos életét”. Franciaországnak nem volt tényleges elszámolni valója Ausztriával, ahogyan a cári birodalomnak sem Németországgal. Az első világháború kitörésének okaira nincs lehetőségem nagyobb lélegzetvétellel kitérni.

31 Rendkívül furcsa természetű ember volt, lásd bővebben: Taylor, 1999. művében, ahol emberi tulajdonsága is fontos megvilágításba helyeződött a kancellárnak.

Irodalomjegyzék

Diószegi István: A magyar külpolitika útjai, Gondolat Kiadó, Budapest, 1984. In: Bismarck, a német egység és Magyarország, 214-218. o.

Diószegi    István:    Nemzetközi    kapcsolatok    története    1789-1918, Tankkönyvkiadó, Budapest, 1977, 119-152. o.

Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992, 176-186. o.

Henry Kissinger: Diplomácia, Panem Kiadó, 2008, 94-129.o.

Henry Kissinger: World Order, Penguin Press, New York, 2014, 49-82 pp.

Emil Ludwig: Bismarck: Geschicte eines Kaempfer, Berlin, 1926. 494.o. Eric Hobsbawm: A birodalmak kora, Pannonica Kiadó, 2004. 316-323.o.

Ormos Mária: Németország története a 20. században, Rubicon Kiadó, Budapest, 2008. 9- 56.o.

Alan John Percivale Taylor: Bismarck – A férfi és az államférfi, Scolar Kiadó, Budapest, 1999.

Tarján M. Tamás: Metternich herceg születése, Rubicon Online, 2019, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1773_majus_15_metternich_herceg_szuletese (Letöltés dátuma: 2019. június 2.)

Vadász Sándor: 19. századi egyetemes történelem 1789-1914, Osiris Kiadó, Budapest, 2011, 17-73, 167-219. o.

Heinrich August Winkler: Németország története a modern korban I. kötet, Osiris Kiadó, Budapest, 2005, 79-242. o.

[1]