Főoldal Általános Olaszország a líbiai konfliktusban – lehetőségek az olasz belpolitika fényében

Olaszország a líbiai konfliktusban – lehetőségek az olasz belpolitika fényében

Írta
514
0
Megosztás

Bevezetés

Január 19-én került megrendezésre a német szövetségi kormány és az ENSZ szervezésében a Berlini konferencia, amely Líbia immár évek óta tartó konfliktusára kívánt megoldást találni. A konferencián többek között Olaszország is részt vett, mely a kezdetektől a líbiai helyzet megoldását szorgalmazó országok közé tartozik. Giuseppe Conte olasz miniszterelnök   hivatalba lépése óta, hogy független, eredményes diplomáciát alakítson ki Líbiával, amelyen keresztül a politikai stabilizációt segítené a konfliktus sújtotta övezetben.

Írásom célja bemutatni, hogy a belpolitikai történések mennyiben befolyásolták Olaszországot azon törekvésében, hogy vezető szerepet töltsön be a líbiai konfliktus párbeszédében. Ennek érdekében bemutatom nagyvonalakban a releváns olasz politikai elit szereplőit a 2018-as tavaszi választásoktól kezdve, a 2019-es kormányválságon át, a jelenlegi kormányig, továbbá az őszi tüntetéssorozatot, az Italeave (Olaszország lehetséges kiválása az EU-ból) lehetőségét, továbbá az aktuális problémákat. Ezt követően megkísérlem nagyvonalakban bemutatni a líbiai történéseket, és az erre reflektáló olasz kormány által hozott lépéseket.

Olasz belpolitika

A 2018 tavaszán megrendezett parlamenti választások eredményeként az 5 Csillag Mozgalom (M5S) és az Olaszok Koalíciójából (az Északi Liga, Forza Italia és az Olaszország Fivérei pártszövetsége) az Északi Liga kapták meg az esélyt a kormányalakításra, amely azonban ténylegesen csak 3 hónappal később történt meg, mert a felek közötti tárgyalások sikertelennek bizonyultak egy közös kormányprogram és miniszteri névsor elfogadásában, amely odáig fajult, hogy a köztársasági elnök, Sergio Mattarella új választások kiírásának lehetőségét jelezte, amennyiben a felek nem állapodnak meg. A július 1-ével megszületett koalíciós kormány végül miniszterelnöknek a pártfüggetlen, de az 5 Csillag Mozgalom által támogatott Giuseppe Contét választották.

(Balról jobbra) Salvini, Conte, Di Maio. Forrás:https://www.repubblica.it/politica/2019/06/10/news/vertice_in_serata_fra_conte_di_maio_e_salvini-228410676/

Mind a jobboldali Ligát mind a magát centristaként pozicionáló, Luigi Di Maio vezette 5 Csillag Mozgalmat populista pártként tartják számon, ugyanis az előbbire a bevándorlásellenesség és az erősen megjelenő euroszkepticizmus, míg utóbbira a berendezkedés-ellenesség (anti-establishment) és az enyhe euroszkepticizmus a jellemző. A pártok közös pontja elsősorban az Európai Unióval szembeni nagyobb térnyerés, az erősebb olasz szuverenitás köti össze, de a kezdetektől látni lehetett, hogy ez nem lesz egy hosszúéletű koalíció. Az erősödő euroszkepticizmussal – leginkább a Brexit hatására- a közvéleményben felmerült az Italeave gondolata, amelyet leginkább Salvini (a Liga vezetője és az olasz kormány belügyminisztere) hangoztatott. A Brexit tárgyalások sikertelensége, és a koalíción belüli feszültségek azonban eltántorították a szereplőket, hogy komolyan figyelembe vegyék Olaszország esetleges kilépését az Unióból. Az alábbi statisztikát érdemes figyelemmel kísérni, amely megmutatja, hogy többek közt az olasz társadalom hogyan értékeli az EU-s tagságot.

Euroszkepticizmus. Forrás:https://eu-awareness.eu/euroscepticism/

 

A nehezen megszületett kormánynak szembe kellett néznie a nagy mértékű államháztartás hiánnyal, és emiatt a fokozódó brüsszeli nyomással. A gazdasági kérdések megosztották a Ligát és az M5S-t, az egyet nem értést mindkét fél beépítette az Európai Parlamenti választások kampányába, amit végül 34%-ban a Liga nyert.

A koalíción belüli (leginkább a Conte-Salvini és Salvini-Di Maio közti) feszültség és nézeteltérés odáig vezetett, hogy Salvini 2019. augusztusában összeférhetetlenségre hivatkozva, egy lehetséges új választások kiírása és a kormányfői pozíció betöltése reményében felbontotta az együttműködést. Kilépését követően azonban nem került sor új parlamenti választásra, ellenben az 5 Csillag Mozgalom a Demokrata Párttal lépett koalícióra. Contét az augusztusi lemondását követően az M5S támogatásával újra megválasztották. Az immár második kormányzati ciklusa 2023-ig, a következő parlamenti választásokig tart hivatalosan.

Az új kormánynak szintén szembe kell néznie az országot sújtó nagymértékű államháztartási hiánnyal. A koalícióban az ezzel kapcsolatos megoldások máris megosztották, az M5S nem volt hajlandó megszavazni a Demokrata Párt által megtervezett költségvetést, mely többek között adóemeléssel tervezte növelni az állami bevételt.

Az augusztusi kormányválságot követően az ősszel már a januári regionális választásokra készültek a szereplők. Salvini ellen a januári Emilia-Romagna tartománybeli választások kapcsán rendezett kampányturnéja során a „” nevezetű civil mozgalom szervezett ellentüntetéseket, nevük a kampányon és a tüntetéseken megjelent embertömegre utal. A tüntetéssorozat novembertől január végégig tartott, a szervezők szerint volt olyan esemény, ahol 30-40 ezer ember is részt vett. A „szardíniák” kritizálták Salvini politikáját, és lehetőség szerint szerették volna kiszorítani a Ligát az egyébként hagyományosan bal oldali Emilia-Romagnaból. A mozgalom végül elérte célját; a Demokrata Párt szerezte meg a többséget, de így is a Liga számít Olaszország legnépszerűbb pártjának.

A “szardíniák” tüntetése. Forrás:https://www.wantedinmilan.com/news/italys-sardines-rise-up-against-far-right.html

Azonban a kormányzati oldalon is jelentkeztek a problémák. Az 5 Csillag Mozgalom pártja a 2018-as választások óta folyamatosan veszít népszerűségéből, ennek hatására 2020 januárjában Luigi Di Maio lemondott a párt vezetői posztjáról. Ezzel együtt kritizálta a Demokrata Pártot, és békés tüntetésre szólította fel a polgárokat a párt tervezett lépései ellen. Tehát kevesebb, mint fél évvel az új kormány beiktatását követően, instabilitás mutatkozik a koalícióban.

A líbiai konfliktus olasz szemszögből

Líbiában a második polgárháború 2014 óta tart; jelenleg két rivális kormány van hatalmon. Az észak-nyugati régiót Fajez Al-Szarradzs miniszterelnök tartja irányítása alatt, akit az Európai Unió és az ENSZ is a törvényes vezetőnek ismeri el. Az észak-keleti régiókat Halífa Haftar tábornok irányítja, aki a Líbiai Nemzeti Hadsereg (LNA) vezetője. Az ő hatalmát a nyugat nem ismeri el, viszont olyan befolyásos országok, mint Oroszország vagy Egyiptom, őt tartják a legerősebb potenciális politikai erőnek. Al-Szarradzs hatalma, hiába a szélesebb körű nemzetközi támogatás, gyengébb, mint Haftaré,  , így a kormánya nem képes a rend, köztük a tengerpartok védelmének fenntartására. Líbia egy 2017-es térkép szerint az alábbiak szerint lett felosztva”:

Líbia: Ki mit kontrollál? Forrás:aljazeera.com

Az elmúlt években Líbia konfliktusa proxyháborúvá vált; számos idegen hatalom csatlakozott különböző ideológiai és gazdasági érdekek védelmének érdekében. Bár Al-Szarradzs adminisztrációját az Egyesült Államok és a legtöbb nyugati hatalom támogatja, katonailag, gazdaságilag és a diplomáciában elsősorban Törökországra, Katarra és Olaszországra támaszkodik. Haftar eközben Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek, Oroszország, Szaúd-Arábia, Jordánia és Franciaország támogatását élvezi.

A konfliktus a biztonsági kockázatok mellett az olasz állam más szektoraira is hatással van. A világsajtóban kevésbé jelenik meg, de a líbiai szituáció gazdasági nehézségeket is eredményez, ugyanis Líbia még 2017-ben is az olasz gazdaság 5. legnagyobb partnere volt, de az olasz energiaellátását (földgáz-, és olajszállítmányok tekintetében) is a térség nagy része biztosítja Algéria mellett. Az Eni (olasz olaj-, és gázvállalat) is több, mint fél évszázada stabilan jelen van Líbiában, de a cég idén bejelentette, hogy felére kellett csökkentenie az olajtermelését az országban.

A legtöbb hír az illegális migránsok beáramlásáról szól, amit jelentős nemzetbiztonsági fenyegetésnek tekintenek. Olaszországot a középső fölközi-tengeri migrációs útvonal érinti, melyet a tengeri halálozások számai alapján az egyik ként tartanak számon. Az országba érkező illegális bevándorlók száma 2020 első két hónapjában kb. . Ezzel együtt egyre több líbiai nemzetiségű személy vesz részt az illegális határátkelésben, pedig korábban Líbia a migrációs útvonalak tekintetében elsősorban tranzitországnak számított.

Többek között ezen okok miatt szeretné az olasz kormány megoldani a helyzetet. Ennek érdekében évek óta kemény és puha eszközöket is bevetnek. Giuseppe Conte, aki maga a „soft politics” elvét, inkább a diplomáciai megoldást sürgeti, többször is kijelentette, hogy szeretné a líbiai békefolyamat középpontjába visszahozni Olaszországot, elsősorban a bilaterális kapcsolatokra helyezvén a hangsúlyt. Ennek okán 2018 végén megszerezte Donald Trump amerikai elnök jóváhagyását arra, hogy Olaszország legyen az Egyesült Államok elsődleges közvetítője a „mediterrán kihívások” ideje alatt. A 2018 novemberében megrendezett, a háború sújtotta észak-afrikai ország stabilizálására irányuló előtt a kormányfő ellátogatott a líbiai Bengázi városába. A találkozó célja, hogy személyesen beszéljen Haftar tábornokkal, elősegítve a további békés együttműködést.

Az olasz miniszterelnök által szervezett Palermói nemzetközi konferencián a legfőbb cél a líbiai politikai rendezés megvitatása volt. A találkozón többek között részt vettek Tunézia és Egyiptom vezetői is, Ghassan Salamé, az ENSZ rendkívüli líbiai megbízottja, aki biztosította a szervezőket az ENSZ támogatásáról, valamint a rivális és releváns líbiai belpolitikai szereplők. A tárgyalások egyik kulcsfigurájának számító Haftar tábornok megjelenése sokáig bizonytalan volt. A konferencián ismertetésre került az ENSZ legújabb líbiai rendezési terve, amelynek értelmében a 2019-es évben választásokat, illetve azt megelőzve egy, a megbékélést célzó nemzeti konferenciát kell tartani. A konferenciát, annak ellenére, hogy a médiában sikeresnek ítélték meg, sok kritika érte, miszerint nem volt kellőképpen előkészítve, valamint a rendezési tervben kitűzött célok sem teljesültek.

(Balról jobbra) Al-Szarradzs, Conte, Haftar. Forrás:https://aawsat.com/english/home/article/1462071/palermo-conference-libya-ends-no-clear-results

A sikertelenségét az is mutatja, hogy 2019. április 4-én Haftár megtámadta az Al-Szarradzs irányítása alatt lévő Tripoli városát, amely a harcok kiújulását eredményezte. Tripoli offenzívája váratlanul érte a nemzetközi szereplőket. Az olaszok következetesen támogatták addig a líbiai nyugati (és tripoli) székhelyű erőket, főleg azért, mert Tripoli az Olaszországba tartó migránsok elsődleges kiindulópontja és a gazdasági központok székhelye. A fegyveres harcok kiújulásával kapcsolatban Conte Rómában találkozott Al-Szarradzs-dzsal, ahol kijelentette, hogy továbbra is a békés, politikai megoldást támogatja a katonai beavatkozás helyett. Olaszország szerepét a kríziskezelésben az nehezítette, hogy Haftar nem fogadta el az olasz segítséget, hiszen a Conte-kormányzat, sok más nemzetközi szereplő mellett az Al-Szarradzs féle Nemzeti Egységkormányt támogatja. Az olasz kormánynak Franciaországgal is megromlott a viszonya, mivel Macron Haftart támogatja.

A líbiai helyzetre egyelőre nincs megoldás; a feleknek februárban nem sikerült megegyezni a tűzszünetről. Al-Szarradzs a Genfi tárgyalásokon való részvételét a Tripolit érintő rakétatámadások miatt visszavonta.

Konklúzió

Olaszország egyedül nem lesz képes megoldani volt gyarmatának problémáját. Vezető szerepe a jövőben a konfliktus megoldásában csak geopolitikai elhelyezkedése miatt lehetséges, hiszen az olasz kormány által eddig megtett katonai, politikai, diplomáciai lépések nem mondhatók sikeresnek, a válság az Észak-Afrikai országban még mindig jelen van, és hatásait továbbra is érezni lehet az olasz csizma félszigetén. Diplomáciai erejét pedig a fentebb felsoroltak mind-mind gyengítik; az egymást követő kormányok gyengesége, a migrációs válság, gazdasági gyengülése mind-mind korlátozza az olasz politikai döntéshozatal azon képességét, hogy érdemi támogatást nyújtson az Egyesült Nemzetek Szervezetének. Legnagyobb problémája az instabil kormányokban rejlik; a 2019 őszén beiktatott kormány mandátuma 2023-ig tart, de az elmúlt évtizedek kormányainak példájából okulva, melyeknek átlag élettartama 1,5 év, a bizalom az új kormányban sem nemzeti, sem nemzetközi szinten nincs jelen.

Az elmúlt 5 év migrációs válsága politikailag és gazdaságilag is meggyengítette az országot; az illegális bevándorlók kérdése megosztotta az állampolgárokat és a pártokat egyaránt, és az EU-ból érkezett financiális és humanitárius segítség ellenére is komoly teher volt a kormányzatra nézve. A gazdasági problémák miatt az EU egy esetleges pénzügyi válság bekövetkezésétől tart. Továbbá meg kell említeni, hogy február közepén a koronavírus-járvány elérte az országot, a gyorsan növekvő betegek és a halálos áldozatok száma miatt több tartományban is karantént rendeltek el. Az Olaszországban felbukkanó vírus miatt az Európai Unió több országában is figyelmeztetést adtak ki, a repülőtereken és a vasúti hálózatokon ellenőrzik az utasokat. A járvány okozta ellenőrzések, szállítmánykésleltetések-, és törlések az olasz kereskedelemre is hatással lesz, nem beszélve a turizmusról, amely a GDP 13%-át adja. A Wizz Air a járványra való tekintettel bejelentette, hogy várhatóan április elejéig csökkenti fogja az olaszországi járatok számát.

Az írásomban említett okok miatt nem valószínű, hogy Olaszország a líbiai konfliktus megoldása során egy eredményes vezető szerepet tudna betölteni, de az kétségtelen, hogy mind az Európai Unióban, mind az ENSZ-ben fontos és komoly szereplő, akinek helye van az évek óta tartó krízis dialógusában, ezért a megoldásban továbbra is szükséges az EU-s szereplők kooperációja.

Írta: Ács Nóra