Észak-Macedónia pozitívan nézhetett 2020 őszének elébe: október 6-án az Európai Bizottság közzétette az integrációs előrehaladást értékelő éves jelentéseit, emellett közzétették egy, a Nyugat-Balkán államaira specializált Gazdasági és Beruházási Terv tartalmát is. Továbbá Észak-Macedónia bizton számíthatott arra, hogy az év végéig sikerül megtartani az első kormányközi konferenciát az Európai Unióval, azaz sikerül elkezdeni a csatlakozási tárgyalásokat – Bulgária elutasító álláspontja miatt azonban mindez máig nem valósulhatott meg. Ezen írás célja röviden, de átfogóan felvázolni a macedón-bolgár konfliktus fő mozgatórugóit.

A macedón-bolgár ellentétek történelmi gyökerei

A mai Észak-Macedónia területe a történelem folyamán számos alkalommal kapcsolódott Bulgáriához, illetve a bolgár identitáshoz. A Balkán-félszigetre betelepülő bolgár szláv törzsek Macedónia területén is megjelentek, letelepedtek, habár a terület csak a IX. század első felében vált a bolgár állam részévé – ezzel, főként a kereszténység felvétele után, a macedón területek lakói is a bolgár fejlődési pályára léptek. A bolgár állam uralma a területen azonban nem volt tartós: a XI-XIII. század között több ízben is bizánci, majd szerb fennhatóság alá tartozott a terület, az 1390-es évekre pedig – Bulgáriával egyetemben – oszmán fennhatóság alá került. A bolgár függetlenségi mozgalom 1870-re ért el egy jelentős eredményt: megalakult a gyakorlatilag független vallási központ, a Bolgár Exarchátus, amely jelentős szerepet játszott a bolgár nemzettudat terjesztésében – Macedóniában is. Az 1877-78-as orosz-török háborút követően, az orosz érdekeket szolgáló san stefanói békeszerződéssel hozták létre Nagy-Bulgáriát, amely magába foglalta a mai Macedónia teljes területét. Néhány hónappal később azonban, a nagyhatalmak berlini konferenciáján Nagy-Bulgáriát szétdarabolták: létrehoztak két bolgár kisállamot (melyek 1885-ben egyesültek), Macedónia területe pedig az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt maradt. Ezzel a bolgárok és a macedóniai lakosok (akkoriban őket is bolgároknak nevezték) más-más fejlődési pályán kezdtek el haladni. A XX. század háborúi során Bulgária számára végig elsődleges fontosságú volt Macedónia visszaszerzése – ennek elveszítése számukra igen fájó pont. Párhuzamot szokás vonni a bolgár és a magyar történelemben bekövetkezett nagy területveszteségek között – tudományos igényesség nélkül mondhatjuk, hogy Nagy-Bulgária szétdarabolása a bolgárok „Trianonja”. Mindenesetre sem a Balkán-háborúk során, sem a két világháborúban nem sikerült visszaszerezni a területet – köszönhetően annak, hogy Bulgária mindkét világégés során a vesztesek oldalán harcolt.

A macedón identitás kialakulása és az ezt vitató bolgár álláspont

A mai Észak-Macedónia területén élő szláv népcsoport nemzeti fejlődése a többi balkáni néphez képest jelentős késéssel indult meg. Az évszázadokon át tartó oszmán uralom természetesen nem segítette elő a nemzetté válás folyamatát, ráadásul a környező, jóval előrehaladottabb nemzeti fejlődést átélt népek – bolgárok, görögök, szerbek – a XIX. századtól gyakorlatilag versenyt futottak egymással azért, hogy a macedóniai szlávokat a saját etnikumukhoz tartozónak ismertessék el. Természetesen az itt élőknek a bolgárokkal volt/van a legszorosabb kapcsolatuk, történelmi, kulturális és nyelvi téren is – a XIX. században a lakosság többsége valóban bolgár identitással rendelkezett. 1878 után ezért is támogatta Bulgária jelentősen az oszmán uralom alatt maradt Macedóniában a függetlenségi mozgalmakat (például a Belső Macedón Forradalmi Szervezetet, rövidítve: VMRO), remélve a terület mielőbbi visszaszerzését – ebben az időszakban azonban már kialakulóban volt egy különálló, macedón identitás, illetve a bolgár öntudaton belül egy erős regionalista felfogás is. Az önálló macedón nemzet elismertetését külső szereplők is szorgalmazták, elsősorban a cári Oroszország és Szerbia – feltehetően Oroszország a szerbek a bolgárok gyengítésére irányuló tevékenységét akarta ezzel támogatni. A Macedón Irodalmi Társaság Szentpéterváron működött – egyik jeles képviselője, Krste Misirkov fektette le a különálló, sztenderdizált macedón nyelv alapjait 1903-ban. A két világháború között, mikor Macedónia a délszláv állam keretei között semmifajta autonómiával nem rendelkezett, fokozódtak a bolgár identitás kigyomlálására irányuló törekvések – erőszakos szerbesítés által. Az 1930-as évektől azonban a nemzetközi kommunista mozgalomban egyre inkább teret nyert az önálló macedón nemzet gondolata – ezt a nézetet osztották a jugoszláv kommunisták is. Így, miután a második világháború végén Tito kommunista partizánjai megszerezték a hatalmat, 1944-45-ben sor került a nyelv kodifikálására és hivatalossá tételére Misirkov munkája alapján (a sztenderd bolgár nyelvtől legtávolabbi, nyugati-bolgár nyelvjárást vették alapul), továbbá létrehozták az autonóm Macedón Népköztársaságot Jugoszlávián belül. Ennek megfelelően továbbra is üldözték a bulgarofil érzelműeket, akik közül nagy számban menekültek Bulgáriába. Az új hatalom megszilárdulásával megkezdődött Macedóniában a felülről vezérelt identitásépítés folyamata: létrehozták a macedón nyelv tudományos hátterét (szótárak, nyelvtani szabálykönyvek), illetve jelentős lépések történtek az önálló macedón történelem megalkotására is.

A Bulgáriával folytatott viták középpontjában éppen a nyelv és a történelem körüli problémák állnak – a bolgárok főleg a történelmi személyek és helyszínek, illetve a kulturális örökség „kisajátítását” sérelmezik, emellett nem ismerik el az 1945 előtti önálló macedón nyelv létét – egyesek szerint a macedónok által beszélt nyelv ma sem tekinthető különálló nyelvnek. Ennek megfelelően a macedón nemzet voltát is kétségbe vonják – nem is ismerik el nemzeti kisebbségként a területükön élő macedónokat (akik főként a macedón-bolgár határ mentén, a pirini körzetben élnek). Érdekességképpen érdemes megemlíteni, hogy a második világháborút követő években igen szívélyes volt a viszony Bulgária és Jugoszlávia között: terítéken volt egy jugoszláv-bolgár államszövetség megalakítása és a pirini körzet a jugoszláviai macedón tagköztársasághoz való csatolása is, emellett a Georgi Dimitrov vezette kommunista bolgár vezetés elismerte a macedón nyelv és identitás létét. A szovjet-jugoszláv viszony rohamos elmérgesedése azonban véget vetett a baráti viszonynak: a szovjet irányvonalat követve a bolgár állam – és pártvezetés az 1950-es évektől kezdve radikálisan szembefordult a korábbi politikával, és határozottan elutasította a macedón nyelv és nemzet elismerését. A bolgár-jugoszláv viták végigkísérték az egész hidegháború időszakát – azonban a rendszerváltozást követően sem szűnt meg a probléma, annak ellenére, hogy Bulgária volt az első állam, amely elismerte az önálló Macedón Köztársaságot 1992-ben, emellett a még kezdeti fázisban lévő euroatlanti integráció terén is szorosan együttműködött a két ország. 1999-ben egy közös deklaráció keretében igyekeztek rendezni a bilaterális kapcsolatokat – azonban, amennyiben ennek tartalma maradéktalanul meg is valósult volna, akkor sem oldotta volna meg végleg az identitás és nyelv körül kialakult évtizedes vitákat. A 2000-es évek végétől Bulgária, a NATO és az EU teljes jogú tagjaként, határozottabban kezdte el képviselni érdekeit – 2012-től több ízben vétózta meg Macedónia uniós csatlakozási tárgyalásainak elkezdését, Görögországgal együtt. Bulgária különös hangsúlyt fektetett egy kétoldalú, jószomszédsági szerződés aláírásra, amely által közös bizottságot állítottak volna fel a történelmi és kulturális különbözőségek megtárgyalására. Erre végül több évig tartó huzavona után, 2017-ben került sor. Emellett Bulgária sérelmezte a macedón közéletben tapasztalható bolgárellenes hangulatot, továbbá a két állam közötti közlekedési infrastruktúra fejlesztésére való macedón hajlandóság hiányát.

A jószomszédsági szerződés és az azt követő fejlemények

Mint az előző bekezdésben említésre került, Macedónia és Bulgária 2017. augusztus 1-jén írta alá a barátsági, jószomszédi és együttműködési szerződést. Az egyezményben a felek elismerik a két ország közös történelmének valódiságát, ugyanakkor fenntartják a jogot az egymástól eltérő vélemények, nézőpontok formálására. A szerződés aláírásakor a felek a lépést történelminek nevezték, és igen sokat vártak tőle. Ezt az is jelzi, hogy augusztus 1-jét választották az aláírás időpontjának, ugyanis egy nappal később ünnepli mindkét ország az 1903-as, törökellenes ún. Ilinden-felkelés évfordulóját – többek között e felkelés vezéralakja, Goce Delcsev személye is a történelmi viták kereszttüzében áll. A közös történelmet vizsgáló kétoldalú bizottság ugyan megkezdte munkáját, azonban az igen eltérő álláspontok miatt máig nem fejezte be működését. Az utóbbi időben bolgár részről több keményebb hangvételű nyilatkozat is napvilágot látott, például Krasimir Karakachanov védelmi miniszter egy rádióinterjúban elmondta, hogy a hadsereg bevetésével eltávolítana minden szobrot és műemléket Szkopjéből, hiszen azok egy hamis történelmet szimbolizálnak. Mindkét oldalon problémát jelent a túlzott nacionalista hozzáállás, amely nem segíti elő a megegyezést, inkább újabb frontokat nyit a vitában.

Az egyezmény fontos hozadéka volt ugyanakkor, hogy Bulgária elméletileg támogatja nyugati szomszédját az euroatlanti integrációban, és nem gördít további akadályokat Macedónia NATO- és EU-tagsága elé. Észak-Macedónia NATO-tagsága így sem bolgár, sem görög részről nem ütközött már ellenállásba. 2020 márciusának végén, mikor az Európai Tanács végül megadta a „zöld utat” az Észak-Macedóniával való csatlakozási tárgyalások megkezdésére, a jelenlegi patthelyzet közeli állapot nem volt előrelátható, tekintve, hogy a bolgár kormány is támogatta a döntést. Azonban miután az Európai Bizottság júliusra kidolgozta az előzetes tárgyalási kereteket, Bulgária belengette a vétót, ugyanis értelmezése szerint az észak-macedóniai nemzetépítési folyamatban továbbra is semmibe veszik a közös történelmet, illetve a közös etnikai és nyelvi gyökereket. 2020 novemberében, az EU Általános Ügyek Tanácsában Bulgária be is váltotta fenyegetését, így Észak-Macedóniával máig nem indultak meg a csatlakozási tárgyalások. 2020 második felében az EU Tanácsának elnökségét betöltő Németország erőteljesen próbálta a megegyezés felé terelni a feleket – nem mellesleg azért is, hogy az Angela Merkel kezdeményezésére 2014-ben elindított Berlini Folyamat – amely a nyugat-balkáni államok integrációjának elsőszámú koordinációs mechanizmusa lett – ne rekedjen meg. Az intenzív és folyamatos macedón-bolgár egyeztetések ellenére sem közeledtek azonban érdemben az álláspontok.

2021 első felében, a portugál elnökség alatt vélhetően nem várható áttörés a csatlakozási tárgyalások elkezdésének ügyében – egyrészt, Portugáliának sokkal kevesebb érdeke fűződik a nyugat-balkáni régióhoz, illetve kevesebb nyomásgyakorlási eszközt tud felvonultatni, másrészt pedig a jelenlegi prioritások egyértelműen a koronavírus elleni védekezésen és a vakcina beszerzésén vannak.

 

Címlapfotó: Várhelyi Olivért, az Európai Bizottság bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős tagját (jobbra) fogadja Zoran Zaev észak-macedón miniszterelnök Szkopjéban 2020. október 7-én. (Forrás: MTI/EPA/Georgi Licovszki)

 

Felhasznált források:

ADAMCZYK, Artur – KARADZOSKI, Mladen (2014): Macedonia and Her Difficult Neighbours on the Path to the EU. Yearbook of Polish European Studies, 17/2014. 223. Forrás: https://www.ce.uw.edu.pl/pliki/pw/17-2014_karadzoski.pdf (2021.01.12.)

ARDAY Lajos (2002): Reformok és kudarcok. Jugoszlávia utolsó évtizedei és ami utána következett. Budapest, Books in Print Bt. 185-186.

DEMETER Gábor (2007): Kisállami törekvések és nagyhatalmi érdekek a Balkán-háborúk idején (1912-1913). Budapest, Hungarovox Kiadó. 178., 219-220., 303., 307.,317-321., 383

KLEIN András (2014): Bolgár szempontok az aktuális bolgár-macedón vitában. Külügyi Szemle, 2014. ősz.   44-46.  Forrás: https://kki.hu/assets/upload/Klein.pdf (2021.01.09.)

NIEDERHAUSER Emil (1999): A két Balkán-háború és előzményei. In: KRAUSZ Tamás szerk.: A Balkán-háborúk és a nagyhatalmak – Rigómezőtől Koszovóig. Budapest, Napvilág Kiadó. 18-19.

MAZOWER, Mark (2004): A Balkán. Budapest, Európa Könyvkiadó.140-143.

PAVLOV, Plamen – JANEV, Jordan (2005): A bolgárok rövid története (A kezdetektől napjainkig). Budapest, Cédrus Alapítvány – Napkút Kiadó. 17-39., 55-58.

PRÉVÉLAKIS, George (2007): A Balkán. Kultúra és geopolitika. Kozármisleny, Imedias Kiadó. 168-169.