Az Iráni Iszlám Köztársaság fegyveres erői: a reguláris hadsereg és a Forradalmi Gárda

0
603
Az Iráni Iszlám Köztársaság fegyveres erői (a reguláris hadsereg, a Forradalmi Gárda és a rendőrség) egyaránt jelentős szerepet töltenek be Irán függetlenségének, területi integritásának, állammodelljének, nemzetbiztonságának, belső rendjének és az iszlám forradalom vívmányainak fenntartásában, illetve az ország külpolitikai céljainak megvalósításában. Mindezt az 1979-ben elfogadott iráni alkotmány, valamint annak a Khomeini ajatollah halálát követő módosításai is tükrözik. Az elemzés áttekinti a Pahlavi uralkodók főbb katonapolitikai elképzeléseit, illetve megvizsgálja az iszlám forradalmat követően kialakult hadseregszerkezetet, kiemelt figyelmet fordítva a Forradalmi Gárda gazdasági erejére és bővülő feladatkörére. A jelen elemzés nem tér ki az iráni fegyveres erőkhöz tartozó rendőrség feladatainak és szervezeti felépítésének bemutatására.

Az egységes iráni hadsereg megteremtése és fejlesztése Reza Khán idején

Khomeini ajatollahnak és híveinek a fegyveres erőkkel kapcsolatos nézetére nagy hatást gyakorolt a Pahlavi uralkodók katonapolitikája. Az 1921-ben fegyveres államcsíny nyomán hadügyminiszterré lett Reza Khán széleskörű modernizációs programjának egyik alapeleme az állam- és nemzetépítés szempontjából kulcsfontosságú egységes iráni hadsereg, az ?Artes? megteremtése, valamint a férfiak számára kötelező kétéves katonai szolgálat bevezetése volt. [1] Az Irán kiszolgáltatott helyzetére és pénzügyi instabilitására tekintettel nem lévő program részét képező gazdasági reformprogramok egyik része a hadsereghez és a nemzetbiztonsághoz köthető. Az utóbbiak a védelmi ipar és a hadsereg logisztikája fejlesztését szolgálták. Miután Irán a koncessziók felmondásával függetlenítette magát a külföldi befolyás alól és területén olajmezőket fedeztek fel, a fegyveres erők költségvetési kerete jelentősen megnövekedett. A hadseregre szánt pénzügyi források 1926 és 1941 között az ötszörösére emelkedtek. Ennek köszönhetően az iráni hadsereg modern ? amerikai, belga, brit, csehszlovák, francia, német és orosz ? fegyverekre és harci eszközökre, valamint különleges képességekre is szert tett. Mindez közvetett módon hozzájárult a sah hatalmának a megszilárdításához. [2]

Ennek ellenére a törzsek nomád életmódjának felszámolására és a társadalmi kohézió megteremtésére is hivatott hadsereg nem vált ütőképessé, miután az állam nem orvosolta a szervezet alapvető hiányosságait, többek között az alkalmazott harci eljárások elavultságát, a katonák elégtelen ellátását és harci tapasztalatát [3], a logisztikai és kiképzési problémákat, illetve a szervezeten belüli bizalmi válságot. [4] A Közel-Keleten elsőként bevezetett kötelező katonai szolgálattal Reza Khán ugyan nagy létszámú hadsereget teremtett (a reguláris hadsereg létszáma 1941-ben elérte a 127.000 főt, amelyet a mozgósítással együtt 400.000 főre tudtak növelni), [5] de az ország legnagyobb harcértéket jelentő katonai elemét továbbra is az irreguláris törzsi kontingensek képviselték. [6]

Az iráni hadsereg modernizálása Mohamed Reza Pahlavi sah uralkodása idején

Az iráni fegyveres erők képességeit illetően jelentős változások csupán Irán második világháborús megszállását követően következtek be, miután a tengelyhatalmakkal baráti viszonyt kialakító Reza Khánt a szövetséges hatalmak 1941-ben lemondatták. Ezt követően fia, Mohamed Reza Pahlavi került hatalomra, aki az Amerikai Egyesült Államokkal és Izraellel stratégiai szövetségi viszony kialakítására törekedett. A hadsereg modernizációját a belpolitikai stabilitást biztosító csendőrség amerikai segítséggel történő felállítása tette lehetővé a ?GENMISH? [Gendarmerie Military Mission/Csendőrségi Katonai Misszió] keretében 1942-től, amelynek során az amerikaiak nem csupán tanácsadói, hanem végrehajtói hatalommal is rendelkeztek. [7]

Az 1950-es évektől kezdődően az Egyesült Államok megbízható szövetségesre talált a sah személyében a fenyegető kommunista térhódítás megakadályozásában. Így komolyabb, a nukleáris iparra és a rakétaprogramra is kiterjedő érzékeny, de ekkor még kezdetleges védelmi-katonai együttműködés kezdődött a három szövetséges között. 1950-ben érkezett Iránba a ?MAAG? [Military Assistance Advisory Group/Katonai Segítségnyújtási Tanácsadó Csoport], amely a korábbi küldetésekkel ellentétben már kiterjedt katonai és pénzügyi támogatást is nyújtott Iránnak, új katonai és félkatonai parancsnoki struktúrát hozott létre, valamint a kereskedelmi és a kormányzati fegyvereladásokban is részt vett. 1953 és 1979 között a ?MAAG? az iráni katonai és rendőri erők valamennyi ágazatával együttműködött, illetve befolyással bírt Irán nemzetgazdaságának csaknem minden szektorára. [8] A két ország közötti együttműködésért Irán köteles volt egyebek mellett a rendelkezésére álló nyersanyagokat ? elsősorban az olajat ? az Egyesült Államok számára biztosítani. Ezáltal a ?MAAG? az Egyesült Államok politikai-gazdasági érdekérvényesítő eszközeként funkcionált. [9]

Az 1973-as olajárrobbanás miatt Irán szénhidrogéniparból származó bevételei jelentősen megnőttek, így 1970 és 1977 között az ország védelmi költségvetése a tízszeresére nőtt. A hadseregre szánt állami kiadásokat elsősorban a légierő fejlesztésére fordították. Ennek köszönhetően a szárazföldi erőből, légierőből és haditengerészetből álló, több mint 400.000 fős iráni hadsereg a Közel-Kelet legnagyobb [10] és legütőképesebb fegyveres erejévé vált, amellyel az uralkodó Iránt a térség ?csendőrévé? kívánta tenni. [11] Az iráni erőkivetítő képességek erősödését jelzi, hogy Irán az 1970-es évek elején a brit gyarmatosító erők kivonulását követően több olyan szigetet is magához tudott csatolni a Hormuzi-szoros térségében, amelyre az Egyesült Arab Emirátusok is jogot formált. [12]

Irán ekkoriban az állami kiadások egyharmadát költötte a hadsereg amerikai segítséggel történő modernizálására és karbantartására, amely pénzösszeg hiányát a nemzetgazdaság számos szektora, illetve a társadalom több rétege is megérezte. [13] A hadsereg fejlesztésére szánt pénzösszegek egyenlőtlen eloszlása a szervezeten belül is jelentős feszültségforrássá vált, miután a sah ? maga is képzett pilótaként ? kitüntetett figyelmet szentelt a légierőnek. További problémát jelentett, hogy a szervezeten belül már a Reza Khán idején is meglévő bizalmi válság még inkább fokozódott. Mohamed Reza Pahlavi ugyanis minden szervezeten belüli előléptetéssel, a fizetség megállapításával, valamint a katonai beszerzéssel kapcsolatos döntéseket magához vonta, továbbá megtiltotta a különböző egységek közötti horizontális kommunikációt, növelve a tisztek közötti bizalmatlanságot. Az uralkodó a hadsereg személyi állományát arra is ösztönözte, hogy minden gyanús eseményt jelentsenek neki. Mindezzel egy esetleges katonai hatalomátvétel lehetőségét kívánta megakadályozni. [14]

A duális szerkezetű hadsereg elmélete

Az iráni iszlám forradalmat követen az iráni fegyveres erők jelentősen átalakultak, azonban az új alkotmányban a hagyományos iráni katonai gondolkodás bizonyos elemei tovább élnek. Ennek megfelelően Irán fegyveres ereje és a biztonsági apparátusa az államszervezet kiépítésére is jellemző kettőzött struktúra koncepcióját követte. Ez az elképzelés az iráni hadseregszervezést már a 3. században létrejött Szászánida Birodalom óta jellemzi, és a fegyveres erőkön belüli nagyobb erőközpontok kialakulását igyekszik megakadályozni a központi állami hatalom védelme érdekében azzal, hogy egymással versengő seregtesteket hozott létre. [15] A tradíció továbbélése a Pahlavi-időszakban is megfigyelhető volt a rendőrség, a ?SAVAK? elnevezésű titkosrendőrség és a csendőrség közötti munkamegosztás révén. [16] Ez a katonapolitikai felfogás az iszlám forradalmat követő időszakban is fennmaradt. Ennek megfelelően a fegyveres erők 1979-et követően két szervezetileg is elkülönült csoportból állnak: a hagyományos hadseregből és a forradalom évében létrehozott Forradalmi Gárdából. Az alkotmány számukra eltérő feladatokat ír elő, és ekképpen a két fegyveres szervezet eltérő állami és társadalmi megítélés alá esik.

Az iráni fegyveres erők az 1979-es alkotmányban

A fegyveres erőkről az iráni alkotmány 9., a ?Hadsereg és a Forradalmi Gárda?   fejezetében találunk  információt. Az alkotmány 151. cikkelye kimondja, hogy az állam kötelessége a muszlim szellemiségét figyelembe véve biztosítani az állampolgárai számára a katonai kiképzést az ország fegyveres védelme érdekében. [17] A 146. cikkely nem engedélyezi az Irán területén működő külföldi katonai bázisokat még akkor sem, ha azok békés célokat szolgálnának. [18] A 110. cikkely szerint a két fegyveres szervezet főparancsnokát a Legfőbb Vezető nevezi ki, [19] akinek a közvetlen parancsa nélkül a fegyveres erők központi vezérkara békeidőben sem adhat utasítást a csapatok mozgatására. Ezen szerkezeti felépítés révén biztosított a fegyveres erők ? amelyben az alkotmány 145. cikkelye alapján csak iráni állampolgárok szolgálhatnak [20] ? politikai hatalom iránti hűsége. [21]

A reguláris hadsereg a forradalom idején

A Reza Khán által egységesített iráni reguláris hadsereg ? az ?Artes? ? szervezetileg nem vett részt az iráni iszlám forradalomban, hivatalosan semleges maradt. Azonban az iráni monarchiához ? és ezáltal az Egyesült Államokhoz is ? leginkább lojális légierő technikai személyzetének [homáfarán] jelentős része, és számos tiszt is átállt a Párizsból visszatérő Khomeini ajatollah oldalára.  Ehhez a csoporthoz csatlakozott az 1979. február elején a katonai akadémia végzős kadétjainak egy része is, akiknek tisztté avatásakor az esküjükben a sah iránti hűség fogadalma már nem szerepelt. A hadseregnek a forradalommal szimpatizáló rétege jelentős mennyiségű fegyverre tett szert a katonai bázisokon történt fosztogatások során, majd összecsaptak a monarchiához és a még hivatalban lévő kormányhoz hű katonákkal. A városokra is átterjedt harcok miatt a kormány a kijárási tilalom bevezetése mellett döntött. Khomeini azzal fenyegette meg a hadsereget, hogy amennyiben kitartanak a monarchia mellett ? a forradalom ellenében ? kénytelen lesz ellenük szent háborút [dzsihád] hirdetni. [22] Mohamed Reza Pahlavi korábban sikeres, a katonai hatalomátvételt meghiúsító ?oszd meg és uralkodj? elvre épülő politikája 1979-ben visszafelé sült el, miután a különböző haderőnemek vezetői nem tudtak megegyezni a sah támogatását illetően. [23]

A reguláris hadsereg a forradalom után

A Khomeini ajatollah támogatók az iráni hadseregben a népet elnyomó hatalom eszközét, valamint az állami kiadások 35%-át felemésztő gazdasági terhet látták, így többen ? köztük a baloldali Modzsáhedin-e Khalq ? a megszűntetését követelték. Meggyőződésük szerint ugyanis a hadsereg megtartása az iszlám forradalommal össze nem egyeztethető szellemiséget képvisel, mert az túlságosan is a Pahlavik által kialakított államszervezethez illeszkedik. A kérésüket a Khomeini által miniszterelnöknek kinevezett Mahdi Bázárgán vezette átmeneti kormány elutasította egy esetleges belpolitikai zűrzavar kialakulásától tartva. Khomeini és társai tehát pragmatikus döntést hoztak, elsősorban az iráni területi integritást veszélyeztető, már 1979 márciusában jelentkező etnikai ? arab, azeri, beludzs, kurd és türkmén ? szeparatista törekvések veszélye miatt. Azonban a hadsereg iránti bizalmatlanságuk jeleként a fegyveres szervezetet jelentősen átalakították. A közvetlenül a Bázárgán-kormány bukását követően felállított forradalmi bírságok hét hónap alatt több mint 400 tisztet ítéltek halálra, [24] közöttük magasrangú vezetőket is, így a ?SAVAK? vezetőjét és a légierő parancsnokát. Másokat bebörtönöztek, külföldi száműzetésre ítéltek, kényszernyugdíjaztak, vagy a baloldali és marxista csoportok likvidáltak. A hadseregben tapasztalható tisztogatások 1980 őszéig a tisztikar mintegy 40%-át érinthették, [25] a hadsereg létszáma pedig közel a felére csökkent. A legjelentősebb létszámcsökkenést a szárazföldi haderőnem szenvedte el, de a képzett és nagy technikai tudással bíró tisztek, illetve technikai személyzet elvesztése a legnagyobb mértékben a légierőt sújtotta. [26] A hadsereg harci értékére és elrettentő képességére további csapást jelentett, hogy 1979 áprilisában kezdődő és 444 napig tartó teheráni túszdrámát követően az Egyesült Államok befagyasztotta az iráni hadsereg fenntartásával és további modernizációjával kapcsolatos technológiai-pénzügyi támogatást, valamint visszahívta az iráni hadsereg munkáját segítő technikai személyzetet. A folyamatos karbantartást igénylő fejlett haditechnika utánpótlásának leállítása és a technikai személyzet hiánya miatt a hadsereg szárazföldi ereje által használt harci eszközök 30%-a és a légierő felszerelésének 50-60%-a [köztük a helikopterek 60%-a] használhatatlanná vált. [27]

A politikai vezetésben az ekkorra már nagymértékben meggyengült hadsereggel szembeni idegenkedés és ellenszenv ? amely abban is megmutatkozott, hogy a hadsereg költségvetését nagymértékben csökkentették ? a nyolc évig tartó és az iráni védelmi iparnak súlyos veszteségeket okozó iraki-iráni háború (1980?1988) kitörésével megváltozott, miután Irak az iráni belpolitikai válságot kihasználva három irányból támadást intézett Irán ellen. Az 1979 májusában a Khomeini ajatollahot támogató fegyveres csoportosulások összeolvadásából létrejött az ekkor még önkéntes alapon szerveződő Iszlám Forradalmi Gárda [Szepáh-e Pászdárán-e Enqeláb-e Eszlámi] az iraki erőkkel szemben ekkor még szerény katonai erőt képviselt, ezért az államnak még az ?Artes? súlyos károkat elszenvedett haditechnikájára és megtépázott, mintegy 100.000 fős személyi állományára is szüksége volt. [Annak ellenére, hogy a hadsereg a karbantartási munkálatok hiánya miatt jelentős technikai veszteségeket szenvedett, a sah idején felhalmozott nagy lőszer- és fegyverkészletek továbbra is rendelkezésre álltak.] [28] A két szervezet egyesítésére az előzetes tervekkel ellentétben nem került sor, mert az veszélyeztette volna a Forradalmi Gárda ideológiáját, illetve a duális hadseregszerkezet fenntartásával egy, a Forradalmi Gárdán belüli erőközpont létrejöttének esélyét is csökkentették. [29] A két fegyveres szervezet összeolvasztásának gondolatáról Iránban Akbar Hásemi Rafszandzsáni 1989-ben történő elnökké választását követően mondtak le véglegesen. A két fegyveres erő vezetőit tömörítő központi vezérkar az alkotmány 1988?1989-es módosítását követően jött létre. Az iraki-iráni háború keserű harci tapasztalatai nyomán felálló egység feladata a hagyományos hadsereg és a Forradalmi Gárda közötti kommunikáció és együttműködés biztosítása lett. [30] Ennek ellenére a két fegyveres erő közötti intézményi rivalizálás ? többek között az önálló parancsnoksági láncolatok léte miatt ? a mai napig érzékelhető. [31]

A reguláris hadsereg az 1979-es iráni alkotmányban

Az iráni alkotmány több cikkelye kapcsolatos a hagyományos hadsereggel.  Az iráni alkotmány 144. cikkelye szerint az Iráni Iszlám Köztársaság hadseregének muszlim hadseregnek kell lennie. A kifejezés arra utal, hogy a hadseregben szolgálókat illetően elvárás, az iszlám vallás és az iszlám forradalom ideológiájának elkötelezett támogatása, valamint a forradalom megvalósításáért folytatott megingathatatlan küzdelem. [32] A 147. cikkely kimondja, hogy a kormány béke idején felhasználja a hadsereg személyi állományát és technikai felszerelését az esetlegesen előforduló segélyműveletekben úgy, hogy azzal nem veszélyezteti a hadsereg harckészültségét és a muszlim szellemiségét követő igazságszolgáltatás kritériumait. [33] Az alkotmány továbbá megnevezi a hadviselés klasszikus megközelítését képviselő, hagyományos hadsereg feladatait. A 143. cikkely szerint elsődleges feladata az ország függetlenségének, területi integritásának és az állam rendjének a védelme. [34] A belbiztonsági feladatokért nem felelős.  A mintegy 350.000 aktív főből álló ?Artes? szerkezeti felépítése az iszlám forradalmat követően alapvetően nem változott. Ennek megfelelően közel három évtizeden át ugyanazzal a három haderőnemmel ? szárazföldi erők, légierő és haditengerészet ? rendelkezett. A sorkötelezettségen alapuló, közepesen kiképzett állománnyal rendelkező iráni hagyományos hadsereg 2009-ben kiegészült egy negyedik haderőnemmel, a légierőből kiváló légvédelemmel. A hadsereg által alkalmazott haditechnika már korszerűtlen, modernizálása pedig az Iránra kirótt nemzetközi szankciók és fegyverembargó következtében akadozik. A hagyományos hadsereg ? amelynek az összetétele az iszlám forradalom óta jelentősen megváltozott ? emiatt az utóbbi évtizedekben figyelemreméltó védelmi ipart fejlesztett ki, de a Forradalmi Gárdával ellentétben a nemzetgazdaság csupán néhány szektorában rendelkezik érdemi befolyással. [35]

A Forradalmi Gárda létrejötte

Az 1979 májusában a Khomeini ajatollah rendeletének megfelelően  az őt támogató különböző fegyveres csoportosulások összeolvadásával létrejövő Forradalmi Gárda ? a ?Szepáh? ? mára az Iráni Iszlám Köztársaság legerősebb biztonsági és katonai szervezetévé vált, amely az iráni állam és társadalom valamennyi szférájára jelentős befolyást gyakorol. A hagyományos hadsereggel párhuzamos új fegyveres erő létrehozásával Khomeini és köre az iszlám forradalom sikerére nézve romboló hatású erők dominanciáját kívánták megakadályozni, így a toborzás során különös figyelmet fordítottak arra, hogy a baloldali Modzsáhedin-e Khalq tagjai ne tudjanak a szervezet soraiba beszivárogni.  A Forradalmi Gárda létrehozásában is fontos szerepet játszott az iráni katonai gondolkodást jellemző duális hadsereg elmélete. Khomeini és támogatói kezdetektől fogva bizalmatlanok voltak a sah hagyományos hadserege iránt. Ezt még inkább fokozta, hogy 1980 júliusában az újonnan kikiáltott Iráni Iszlám Köztársaság elleni sikertelen államcsínyt a ?SAVAK? és az ?Artes? tisztjei szervezték. [36]

A Forradalmi Gárda az iraki-iráni háborúban

Történeti fejlődése szempontjából az iraki-iráni háborúnak ? amely az iráni köztudatban mint ?szent védekezés? [defá-e moqaddasz] ismeretes ? különös jelentősége volt, amely hozzájárult az eredetileg alulról szerveződő Forradalmi Gárda katonai, politikai és gazdasági értelemben vett megerősödéséhez. A háború első évében az iráni politika bizonyos tényezői az akkor 20-30.000 főt számláló és szabadabb irányítás alatt álló Forradalmi Gárdát képzetlen fegyveres erőnek tekintették, és nem akarták bevonni a katonai-védelmi beruházások kedvezményezettjeinek körébe. A hagyományos hadsereg sikertelen offenzívája, valamint a Khomeini és köre számára kedvező iráni belpolitikai változások a Forradalmi Gárdának is javára váltak, mert egyrészt szervezete bizonyos szempontból már a hagyományos hadsereg felépítéséhez hasonlított, másrészt mind több hadműveletben vett sikeresen részt, és szélesebb körű politikai támogatottságra tett szert. [37]

A Forradalmi Gárdában szolgálatot teljesítő iráni veteránok [razmandegán] visszaemlékezései arra utalnak, hogy a háborúban felmutatott sikerük és túlélésük arra a sajátságos jelenségre vezethető vissza, hogy a ?Szepáh? összetartását s a soraikban harcolók harci motivációját sajátos karizmájuk alapozta meg. Ezt a karizmát pedig a síita hagyományokban központi szerepet betöltő ?önfeláldozás? [eszteshád]  sajátos értelmezése teremtette meg. Ez utóbbi mint fő szervezési elv reaktiválása többek között megmutatkozott a harmadik imám, Husszein és családja karbalái tragédiájához kapcsolódó, Muharram havi síita gyászünnepségek [azádári], valamint  a hajdani  eseményeket felidéző  síita passiójáték [taziyye] megtartásában, különösen a harci cselekmények előtt. A Forradalmi Gárdában a háborúzás síita interpretációja ekképpen informális hierarchiát is teremtett az ekkor még többnyire központi irányítást nélkülöző fegyveres erőn belül. A veteránok visszaemlékezéseiből az is kiderül, hogy ez a kialakult sajátos azonosságtudat képezte a legnagyobb eltérést a Forradalmi Gárda és az ?Artes? katonáinak szellemisége között. [38]

A Forradalmi Gárda a forradalom után elfogadott iráni alkotmányban

A ?Szepáh? háború során mutatott helytállásának köszönhetően rövid idő elteltével teljes belpolitikai támogatottságra tett szert. Khomeini meggyőződése szerint Irán egyenesen a Forradalmi Gárdának köszönheti fennmaradását, és ezt a feladatát az iraki-iráni háborút követően is teljesíteni hivatott. [39] A Forradalmi Gárda jelenlegi különös jogállása az 1979-es iráni alkotmányban még nem tűnik fel. Meghatározó politikai-gazdasági erőre hosszú évek során tett szert. [40] A 150. cikkely szerint az iráni iszlám forradalom kezdetén létrehozott Forradalmi Gárda feladata a forradalom és annak vívmányainak megőrzése. Felelősségi területét a törvények szabályozzák, ügyelvén a más fegyveres erőkkel való együttműködésre. [41] Az, hogy az alkotmány ily szűkszavúan szól a Forradalmi Gárda feladatairól, lehetővé teszi, hogy a ?Szepáh? változó és bővülő felelősségi területeit az alkotmány megváltoztatása nélkül is módosítani lehet. [42] Az évek múltával azonban a Forradalmi Gárda alkotmányban rögzített feladatkörének kialakult egy kiterjesztett értelmezése, amelynek révén már lényegesen szélesebb feladatkörrel rendelkezik. Ez a fegyveres szervezet azon túl, hogy belbiztonsági feladatokat lát el a társadalmi tiltakozások és az ellenzéki fellépések elfojtásával, nemzetvédelmi erőként a határokat is védelmezi, külföldi katonai műveleteket is megvalósít, valamint biztosítja a fennálló államszervezet társadalmi támogatottságát. Speciális feladatkörének és kedvező politikai kapcsolatainak köszönhetően a Forradalmi Gárda az ?Arteshez? viszonyítva jobban  hozzájut az anyagi forrásokhoz és a katonai felszerelésekhez. [43]

A Forradalmi Gárda szervezeti felépítése

A mintegy 120.000 fős ?Szepáh? jelenleg három haderőnemből épül fel, és ezeket külön parancsnokok irányítják. [44]  Az alapvetően az aszimmetrikus hadviselésre törekvő Forradalmi Gárda a három hagyományos haderőnemen kívül paramilitáris és speciális alakulatokkal, illetve különleges szervezetekkel is rendelkezik. A ?Szepáh? két legjelentősebb paramilitáris alakulata a Legfelsőbb Vezető Irodájának alárendelt ?Baszídzs Milícia? és a ?Qudsz Erők?. Az elhárító és hírszerző szolgálathoz hasonlóan az antiterrorista egység és a Legfelsőbb Vezető védelméért felelős testőrség egyaránt főparancsnokságtól függetlenül működik. Ezenkívül az Irán területi integritását veszélyeztető kurd kisebbségre és a védelmi szempontból kihívást jelentő keleti határvidékre külön egység ügyel. A hatályos törvények értelmében a Forradalmi Gárdát hivatalosan a főparancsnok irányítja, de az ő hatalma és befolyása a gyakorlatban ennél szerényebb. A többnyire 16 és 40 év közötti férfiakból toborzott állománya sorkötelezett, állandó, időleges és speciális személyzetből áll. [45] A Forradalmi Gárdának a hagyományos hadsereghez hasonlóan saját katonai akadémiái vannak. A felvételi szabályzat nem zárja ki az iráni szunnita állampolgárok jelentkezését, de az iráni fegyveres erők szolgálati szabályzata olyan ideológiai feltételeket határoz meg ? így a Legfelsőbb Vezető és az új, muszlim államrend iránti feltétlen lojalitást ?, aminek a szunniták rendszerint nem felelnek meg. A Forradalmi Gárdában szolgálók számára előírják, hogy katonai tanulmányaikat a ?Dánesgáh-e Emám Hoszajn? intézményben folytassák. A jelentkezők közül a mártírok és hősi halottak leszármazottai kivételes elbírálásban, természetesen előnyben részesülnek. [46]

Az iráni katonapolitikára jellemző duális hadseregszervezet gondolata a Forradalmi Gárda és a hagyományos hadsereg haderőnemei feladatrendszerében is megjelenik. Az ?Artes? és a ?Szepáh? egyaránt rendelkezik haditengerészettel, amelyek átfogó rendeltetéssel és felelősségi körrel ellátottak ? egy 2007-es reformot követően a feladatrendszerükre a magasabb fokú differenciálás jellemző ? de kiképzésmódjuk, technikai felszereltségük és harcmodoruk jelentős különbségeket mutat. A hagyományos hadseregen belül működő Iszlám Köztársaság Haditengerészete az Arab/Perzsa-öbölben, az Arab-tengeren és az Indiai-óceánon hagyományos haditengerészeti feladatokat lát el, többek között a kalóztevékenység elleni küzdelmet az Ádeni-öbölben. A Forradalmi Gárda műveleti területe viszont az Öböl-vidékre koncentrálódik, ahol kisebb méretű, gyors hajókkal a fegyvereres konfliktusok megvívásának új formáját képviselő aszimmetrikus hadviselést folytat. [47]

A Forradalmi Gárda gazdasági ereje

A Forradalmi Gárda történetében a második jelentős mérföldkövet az iraki-iráni háborút követő nemzeti újjáépítés jelentette. A harci tapasztalatok leszűrését követően az iráni politikai elit a fegyveres erők modernizálása mellett döntött. Fejlett nehézfegyverzetet ? erős fegyverzettel és vastag páncélzattal ellátott harckocsikat, nehézfegyverzet hordozására alkalmas harci repülőgépeket és tengeralattjárókat ? valamint fontos fegyverrendszereket ? így légvédelmi és rakétaelhárító fegyverrendszert ? állítottak rendszerbe, elsősorban a Forradalmi Gárdán belül. A ?Szepáh? technológiai dominanciája ezen felül egy másik területen is megmutatkozik. A Forradalmi Gárda két legkiemelkedőbb fejlesztése az iráni védelmi és biztonságpolitikai gondolkodás központi elemének számító nukleáris és a ballisztikus rakéta programhoz kötődik, amellyel az új államrend fenntartását, valamint az ország területi integritását és szuverenitását kívánják biztosítani. A hagyományos hadsereget az ipari-gazdasági újjáépítés során is háttérbe szorították. A legtöbb állami beruházást ? többek között az autópályák, alagutak, gátak, vízelterelő rendszerek, víz-, gáz- és olajvezetékek építését és a tengeri építkezéseket ? a Forradalmi Gárdához kötődő, a több mint 800 céget tömörítő ?Khátam al-Anbiyá?  pénzügyi vállalkozási csoport nyerte el. [48] A ?Szepáh? az 1967-ben megnyitott Teheráni Értéktőzsde egyik legfontosabb szereplőjévé vált, befolyással rendelkezik az iráni bankszektorban, az oktatás, propaganda és kultúra területén, illetve 2009 óta többségi tulajdonos a biztonsági szempontból érzékeny telekommunikációs szektorban. A Khomeini ajatollah által létrehozott ?Khátam al-Anbiyá? az ipari és fejlesztési projektek terén Irán egyik legnagyobb kivitelezője és a legjelentősebb technológiai-mérnöki központ a Forradalmi Gárdán belül. Biztonsági okokból az Iránban és kívüle is jelenlévő pénzügyi csoportosulásra nem vonatkozik a vámellenőrzés, és 1993 óta adóznia sem kell. Az állam által különleges kedvez-ményekben részesülő Forradalmi Gárdát az iráni parlament [Madzslisz] és a kormány sem vonhatja felelősségre, csak a Legfelsőbb Vezető. Gazdasági erejét tovább növeli, hogy több száz olyan vállalattal működik együtt szorosan, amelyek bár magánvállalkozások, de a ?Szepáh? veteránjai irányítják azokat. [49] Ezen kívül a Forradalmi Gárdához jelentős gazdasági befolyással rendelkező, hivatalosan nem kormányzati szervként működő alapítványok [bonyád-há] is kötődnek. Utóbbiak között a legnagyobb a ?Bonyád-e Mostazafán?, melynek elődje a Pahlavi-időszak jelentős politikai befolyással rendelkező alapítványa, a ?Pahlavi Foundation? volt, amely gazdasági hálózatként működött. A jogutód alapítvány és a Forradalmi Gárda közötti szoros kapcsolatra utal, hogy korábbi elnöke a volt védelmi miniszter és a Forradalmi Gárda veteránja, Mohamed Forúzande volt. [50] A Forradalmi Gárda gazdasági dominanciáját jól mutatja, hogy a 2012-es adatok szerint az importált termékek 57%-a és Irán ? olajipartól független ? exporttermékeinek 30%-a a ?Khátam al-Anbiyá? vállalkozási csoportosulás tevékenységéhez kapcsolódik. Nemzetközi becslések szerint a stratégiai ágazatokat irányító Forradalmi Gárda gazdasági tevékenysége az iráni GDP 20?50%-át teszi ki. [51]

A Forradalmi Gárda gazdasági tevékenységének kritikája

A Forradalmi Gárda vezetői a fegyveres erő szerteágazó gazdasági tevékenységét többnyire az alkotmány már említett 147. cikkelyére alapozzák. Az állami vállalatok privatizációjában való részvételükkel kapcsolatban újabban a 44. cikkelyre hivatkoznak. [52] Persze a Forradalmi Gárda gazdasági tevékenységét vannak, akik keményen bírálják. Több iráni parlamenti képviselő azzal vádolta meg a Forradalmi Gárdát, hogy tevékenységének egy részét illegális módon végzi. Egyikük azt is állította, hogy a ?Szepáh? 60 illegális kikötőt tart fenn. Egy másik kritika szerint az Iránba importált áruk egyharmada a feketepiacon át jut be az országba, és ellene a Forradalmi Gárda érdemben nem tesz semmit sem. [53] A Forradalmi Gárda Iránon kívüli ? elsősorban az Irántól függő, illetve megbízott szervezetekként működő szíriai, iraki és jemeni síita fegyveres csoportok ? tevékenységével összefüggő pénzügyi bevételeiről régóta hangoztatják, hogy annak jelentős részét pénzmosás útján legalizálják. [54]

A Forradalmi Gárda Mohamed Khátami elnöksége idején (1997?2005)

A Forradalmi Gárda gazdasági ereje a reformista és az Irán nemzetközi gazdasági integrációját elősegítő Mohamed Khátami elnöksége (1997?2005) idején tovább erősödött. Ebben a időszakban a töredezetté váló iráni belpolitikában a ?Szepáh? Irán legfontosabb biztonsági szervezetévé vált és jelentős politikai befolyásra tett szert. A rendszer egyik pilléreként működő Forradalmi Gárda persze tartott attól, hogy a társadalmi reformokat bevezető, olykor a  ?Gorbacsov ajatollah?  néven gúnyolt elnök politikája veszélyeztetheti az iszlám forradalom vívmányait, ezért a szervezet magasrangú vezetői Khátamit katonai hatalomátvétellel fenyegették meg. [55] A Forradalmi Gárda politikai befolyását és hatalmát mutatja, hogy a 2000-es évek első évtizedében a ?Szakértők Gyűlése? [Madzslesz-e Khobregán] tagjainak 6%-a, az iráni parlament képviselőinek 19%-a, a kormány tagjainak pedig  66%-a ?Szepáh? veteránjai közül került ki. [56]

A Forradalmi Gárda Mahmúd Ahmadinezsád elnök idején (2005?2013)

A konzervatív Mahmúd Ahmadinezsád elnöksége idején (2005?2013) a Forradalmi Gárda politikai-közigazgatási térnyerése az adminisztratív forradalomnak nevezett folyamatban jutott tetőpontjára. Ennek során ? miután a reformereket kiszorították ? a Forradalmi Gárdát támogató konzervatívok kerültek fontos államigazgatási pozíciókba. [57] A Forradalmi Gárda politikai-gazdasági hatalmának további ? elsősorban az olaj- és gázszektorban megmutatkozó ? erősödését az Irán ellen kiszabott, egyre bonyolultabbá és többszereplőssé váló nemzetközi szankciók is segítették. Eközben az Iránban a be nem jelentett araki és natanzi nukleáris létesítmények leleplezése után olyan gazdasági helyzet alakult ki, amelyben az Iránban történő beruházások a belföldi magánszektor, valamint a nemzetközi vállalatok számára rendkívüli nehézségekkel jártak. A  ?Szepáh? és az olajipar közötti szoros kapcsolatra utal, hogy Mahmúd Ahmadinezsád elnök a ?Khatam al-Anbiyá? vezetőjét 2011-ben olajügyi miniszterré nevezte ki. [58]

A Forradalmi Gárda elsőbbsége a hagyományos hadsereggel szemben a gazdasági területen túl a költségvetésben is megmutatkozott. Míg a Forradalmi Gárda a 2010?2011-es évben 5.8 milliárd dollárral rendelkezett, addig az ?Artes? ? a több mint 2.5-szeres személyi állománya ellenére ? csupán 4.9 milliárd dollárral. [59] A reformista Hasszán Ró?áni első elnöki ciklusa (2013?2017) során megkísérelte, hogy a Forradalmi Gárda gazdasági-politikai befolyását visszaszorítsa, de az a Legfelsőbb Vezető beavatkozása miatt nem járt sikerrel. [60] Ennek nyomán a ?Szepáh? rendelkezett a 2017?2018-as év honvédelmi költségvetésének közel 60%-ával, a hagyományos hadseregnek juttatott összeg közel háromszorosával. [61] Az általunk felhasznált szakértői vélemények szerint a Forradalmi Gárda különleges jogállása és jelentős politikai befolyása a hajdani római elit, a Praetorianus Gárda testőrségével mutat hasonlatosságot, amely mint állam az államban létezik. [62] Sőt, a Forradalmi Gárdához tartozó ?Qudsz Erők? volt parancsnoka, Qászem Szolejmáni nézete szerint a Forradalmi Gárda egyenesen szavatolja Irán fennmaradását. [63]

A reguláris hadsereg és a Forradalmi Gárda társadalmi megítélése

A két fegyveres erő társadalmi megbecsültségével kapcsolatban nincs egységes vélemény a szakirodalomban. A kutatók egy része úgy véli, hogy a Forradalmi Gárda az iráni politikai vezetőkön túl az iráni társadalomban is nagyobb presztízsre tett szert mint a hagyományos hadsereg, minthogy a ?Szepáh? kedvezőbb szakmai lehetőséget és pénzügyi előnyöket ? többek között lakáshoz jutást és kamatmentes hiteleket ? kínál a soraiban szolgálatot teljesítőknek. A közvélemény szerint a Forradalmi Gárdában történő katonai szolgálat egyfajta ugródeszka a sikeres karrier felé, ezáltal jelentős társadalmi tőkét biztosít a ?Szepáh? veteránjai számára. [64] A kutatók másik csoportja azon az állásponton van, hogy az iráni társadalom széles rétege a Forradalmi Gárdát elnyomó erőnek tekinti, és felelősnek tartja a nyolc évig tartó, az iráni nemzetgazdaságot igen megterhelő iraki-iráni háborúért is. Ezzel szemben a hagyományos hadsereg politikai semlegességének és katonai professzionalizmusának köszönhetően jelentősebb társadalmi megbecsülésnek örvend. [65]

A szektáns milíciák támogatása

Irán/Perzsia a térségében az ókortól kezdődően mindig rendelkezett valamiféle regionális hatalmi státusszal. Regionális hatalmi törekvése a 20. századi teljes történetét végigkíséri: a Pahlavi uralkodók ezt egy erős hadsereg létrehozásával kívánták elérni, Khomeini ajatollah pedig az 1979-es iráni iszlám forradalmat akarta exportálni a térség muszlimok lakta államaiba.  [66]

Az utóbbi elképzelés több helyen fellelhető az Iráni Iszlám Köztársaság 1979-es alkotmányában. Az alkotmány preambulumában két helyen is kinyilvánítják ezt a forradalom sikere után megfogalmazott törekvést. Az ?Iszlám szellemiségének megfelelő kormányzati szerkezet? fejezetben az elnyomottakat felszabadító muszlim forradalom képezi a  folytatást Iránon belül és kívül. [67] A ?Vallási alapon működő haderő? részben közlik, hogy a reguláris hadseregnek és a Forradalmi Gárdának az iszlám vallás szellemisége és tanítása szerint kell működnie. A határok védelmén túl pedig vallásos misszió keretében szent háborút [dzsihád] kell vívniuk és terjeszteniük kell az isteni törvény felsőbbrendűségét a világ bármely pontján. A Forradalmi Gárda ideológiai elkötelezettségét a szervezet emblémája is tükrözi: az AK-47-es gépkarabélyt tartó ököl felett található földgömb az iszlám forradalom globális méretű exportját jelzi. Mindezt a Korán egyik verssorával [K. 8.60] támasztják alá. [68] Az alkotmány 9. ?A hadsereg és a Forradalmi Gárda? fejezete 154. cikkelye bár kinyilvánítja, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság más országok belügyeibe nem kíván beavatkozni, ugyanakkor támogatja a világban élő elnyomottak [musztadhafún] küzdelmét a ?fennhéjázókkal?  [musztakbirún] szemben. [69] A forradalom utáni államrend, s az új rendszer első teoretikusa, Mohamed Dzsavád Láridzsáni nemzetközi terén kialakított elmélete, a ?Nazariyyat umm al-qurá? is ezt erősíti meg. Ekképpen az iszlám forradalom exportja Irán hivatalos külpolitikájának részévé vált. [70] Irán az 1980-as években több országgal és muszlim szervezettel alakított ki szoros kapcsolatokat. Először a síához tartozó alawita [nuszajri] vallási kisebbség által kormányzott Szíriával, majd a libanoni síita ?Hezbollah? és a szunnita palesztin ?Hamász? csoportosulásokkal. A Szíria, Irán, ?Hezbollah? és ?Hamász? közötti szövetségben  a vallási kötelékeken túl a reálpolitikai célok is kezdettől fogva jelen voltak. [71]

A forradalmi hevület visszaszorulása

Irán több, a Forradalmi Gárdához kapcsolódó szervezeten keresztül tett kísérletet a régió muszlimok lakta államaiban az 1979-es iráni iszlám forradalomhoz hasonló felkelések kirobbantására, amit a környező országok létüket fenyegető veszélyforrásként értékeltek. A Forradalmi Gárda Irakban, Kuvaitban, Bahreinben és Libanonban is fegyveres támadásokat hajtott végre. A ?Szepáh? szárazföldi erők parancsnokának nyilatkozata szerint a Forradalmi Gárda az iraki síiták felszabadítása után rövidesen Jeruzsálemet is visszahódítja az izraeli uralomtól, előkészítvén a 12. ?rejtőző? [gháib] imám visszatérését. A forradalom katonai eszközökkel történő exportjának gondolata azonban az iraki-iráni háború elhúzódásával a háttérbe szorult, mert Irán képtelen volt többfrontos harcot vívni. E mellett a forradalom kirobbantását célzó próbálkozások is sikertelennek bizonyultak, és tovább mélyült a konfliktus Szaúd-Arábiával az 1987-es zarándoklaton [haddzs] történt események után. Khomeini ajatollah 1984-ben iráni diplomatákhoz intézett beszédében már megmutatkoztak a forradalmi ideológia mérséklődésének első jelei. Az új elgondolás teljes kibontakozására azonban Khomeini haláláig várni kellett. A forradalmi ?hevület? visszaszorítására  az 1989-ben elnökké megválasztott Akbar Hásemi Rafszandzsáni idején került sor. Az ő meggyőződése szerint az iszlám forradalmat nem erőszak útján kell más államokba exportálni, hanem az iszlám szellemiségén alapuló, a fejlődést előtérbe helyező társadalmi-gazdasági modellt kell a többnyire elnyomott, kisebbségben élő síita népességnek megmutatni. [72] A módszertani irányváltás ? amelynek során a külpolitikában a forradalmi radikalizmus gondolatát a pragmatikus nézőpont és a nemzetállami geopolitika vette át ? bár nem enyhítette a regionális feszültségeket, de az iráni külpolitikát a vele szembenálló országok számára is kiszámíthatóbbá tette. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Irán közelebb kerüljön regionális hatalommá válásához. Az Irán nemzetközi izolációját csökkenteni kívánó Mohamed Khátami elnöksége idején a Khomeinihez kapcsolódó univerzalista külpolitikai stratégiával történt szakítás nyomán a síita iszlámizmus forradalmi lendülete még inkább alábbhagyott. [73]

Hatalmi átrendeződések az ezredfordulón és az erre adott iráni válasz

Az évezred elején a közel-keleti hatalmi egyensúly jelentősen megváltozott. Az Egyesült Államok Afganisztán (2001) és Irak (2003) elleni inváziója nyomán új erőviszonyok alakultak ki a régióban. Egyrészt Szaddám Husszein rendszerének bukásával Irak már nem tudta betölteni az Iránnal szembeni korábbi ellensúly szerepét, és az ország lakóinak többségét alkotó síiták ragadták magukhoz a politikai hatalmat. Másrészt pedig az amerikai invázió által elindított geopolitikai átrendeződés Irán megerősödéséhez vezetett. Az újra regionális nagyhatalommá váló Irán arra törekedett, hogy a ?síita újjáéledés? [tasajju] révén egy országokon átívelő, összefüggő síita övezetet ? ún. ?síita félholdat? ? hozzon létre. Ennek az Afganisztántól egészen Libanonig húzódó övezetnek az elképzelését a térségbeli szunnita államok nemzetbiztonsági fenyegetésként fogadták, minthogy az együtt járt saját politikai dominanciájuk meggyengülésével. A szunnita állam-hatalommal szembehelyezkedő síiták fellépését Irakban már az 1960-as években is szektás [táifiyya] megmozdulásnak tekintették. [74]

Az Egyesült Államok közel-keleti politikájára tekintvén az iráni politikai vezetés meg volt arról győződve, hogy az afganisztáni és iraki rendszerváltás után Amerika célja az 1979-ben létrejövő iráni állami berendezkedés megdöntése lesz. Az iráni félelmeket a 2011 elején kezdődő ?arab tavasz/iszlamista tél? eseménysorozat tovább erősítette. Irán ezért az alapvetően pragmatista, de retorikájában számos forradalmi-ideológiai elemet vegyítő Mahmúd Ahmadinezsád elnöksége óta nemzeti szuverenitásának egyik garanciáját a nukleáris és ballisztikus rakéta program folytatásában látja, valamint abban, hogy a ?síita újjáéledés? során a térség különböző síita szervezeteit a korábbinál is nagyobb mértékben támogatja, elsősorban saját regionális befolyásának megerősítése, nemzeti szuverenitása, illetve az iszlám forradalom győzelme után létrejött államrendjének fenntartása érdekében. [75] Ezt a feladatot a gyengébb képességekkel rendelkező reguláris hadsereg helyett a hagyományos és aszimmetrikus képességekkel is bíró Forradalmi Gárda külpolitikai szárnyaként működő, az 1990-ben létrehozott és mintegy 15.000 főből álló ?Qudsz Erők? hajtja végre. Az eredetileg a forradalom exportálásáért felelős számtalan fegyveres csoportosulás egyesítésével megalakuló különleges egység feladatának középpontjában nem a közvetlen harci tevékenység áll. A bevetési területen megbízható erőket hoz létre, és velük hosszútávú partnerkapcsolatot alakít ki. Ennek során az együttműködő katonai erőknek katonai kiképzést és pénzügyi támogatást nyújt, valamint tanácsadói és összekötői szerepet is betölt. Külföldi hírszerzési feladatot is ellát, s gyakran alkalmazza a nem hagyományos hadviselés különböző módjait. A hagyományos képességek hiányát elsősorban terrorcselekmények [76] és kibertámadások végrehajtásával igyekeznek pótolni. Irán a nukleáris létesítményeit és űrprogramját veszélyeztető külföldi kibertámadások miatt döntött kiberhadviselési képességeinek fejlesztéséről. [77] Alapvetően a Forradalmi Gárdára összpontosító katonai doktrínájában kiemelkedő szerepet tölt be a terrorizmus alkalmazása. A ?Qudsz Erők? 2011 és 2013 között több mint 30 alkalommal hajtott végre terrortámadást a világ számos pontján, s egy alkalommal Szaúd-Arábia Egyesült Államokbeli nagykövetét is megkísérelte megölni. [78]

Az Iránhoz köthető közel-keleti proxyk

A térség több országban ? Irakban, Szíriában, Szaúd-Arábiában és Jemenben ? 17 Iránhoz kötődő, megközelítőleg 300.000 katonát tömörítő fegyveres társszervezet található. Ezek közül a legjelentősebb az Irán szíriai nagykövete által 1982-ben alapított ?Hezbollah?. A Khomeini ajatollah forradalmi ideológiáját követő szervezet politikai és katonai szárnyból áll, fegyveres ereje 45.000 főt számlál, harcértéke pedig a libanoni hadseregét is felülmúlja. Megalakulása óta küzd a szomszédos Izrael Állam és az Egyesült Államok ellen, valamint 2012-től az Irán által is támogatott alavita Bassár el-Aszad elnök oldalán harcol a szíriai polgárháborúban. Az Irán által pártolt iraki társszervezetek közül többek között a ?Katáib Hezbollah?, a 2014-ben alapított  és mintegy 100-120.000 harcost számláló al-Hasd as-Sabi?, és az 1982 óta létező, 20.000 fős ?Munazzamat Badr?  síita milíciák a jelentősebbek. Számukra az iráni Kermánsahr tartományban biztosítanak kiképzést a Forradalmi Gárda elitegysége, a ?Qudsz Erők? bázisán. Szíriában a 10.000 fős ?Liwá Abu Fadl al-Abbász?, a pakisztáni síitákat tömörítő, 5.000 főből álló ?Liwá Zaynabiyyún? és a 3.000 harcosból álló ?Szaráyá Taliyat al-Khurászáni? a legfontosabb Irán által támogatott társszervezetek. Elképzelhető, hogy a közeljövőben Irán kísérletet tesz a Szaúd-Arábiában, Bahreinben és Kuvaitban is működő, 1997-ben felbomlott síita milícia, a ?Hezbollah al-Hidzsáz? újjászervezésére. A jemeni síita zajditák alkotta ?Anszár Allah? milícia támogatása révén Iránnak lehetősége nyílik alacsony költséggel az ellenséges Szaúd-Arábia megtámadására rakétákkal. Ezen társszervezetek Irán számára azért jelentősek, mert sikeres együttműködésükkel segítik az iráni külpolitikai célok elérését úgy, hogy az nem az iráni fegyveres erőknek okoz majd veszteségeket. [79]

Az iráni érdekek ?soft power? útján történő terjesztése

A szektáns milíciák fegyverrel és katonai kiképzéssel történő támogatása mellett Irán hosszú ideje komoly figyelmet fordít arra, hogy befolyását soft power útján terjessze. Egyes országokban ? főként Jordániában, Szíriában, Szudánban, Algériában és Marokkóban ? a szunnita iszlámról a síita iszlámra történő áttérés növekszik, de ennek nagyságrendjéről pontos számadatok nem állnak rendelkezésre. Irán állítólagos intenzív missziós tevékenységét [dawa] a szunnita államokban különös aggodalommal figyelik, és benne a hajdan erőteljes síita asszimilációs politikát folytató ?Szafavidák visszatérését? látják. A folyamatra több ország biztonságpolitikai veszélyként tekint, s a visszaszorítására törekednek. [80]

Felhasznált irodalom

[1] Savory, Roger, M., Social Development in Iran during the Pahlavi Era, in G. Lenczowski [ed.], Iran under the Pahlavis. Stamford 1978, 95.

[2] Ward, S. R., Immortal. A Military History of Iran and its Armed Forces, Washington 2009, 133?135, 141?143.

[3] Ward, 145?147.

[4] Cronin, St., in The Making of Modern Iran. State and Society Building under Riza Shah, 1921-1941, London/New York 2003, 48.

[5] Cronin, 45.

[6] Cronin, 40.

[7] Ricks, T. M., U.S. Military Missions to Iran, 1943?1978: The Political Economy of Military Assistance, IS 3?4/1979, 168?173.

[8] Ricks, 176?177.

[9] Ricks, 178?179, 187.

[10] Ricks, 196.

[11] Ward, 181, 193?194.

[12] Tagavi, J., The Iran-Iraq War: The First Three Years in Iran since the Revolution. Internal Dynamics, Regional Conflict, and the Superpowers, New York, 1985, 63.

[13] Ward, 195.

[14] Cann, Rebecca/Danopulos, Constantine, The Military and Politics in a Theocratic State: Iran as Case Study, AF&S 2/1997, 273?274.

[15] N. Rózsa Erzsébet, Hagyomány és modernitás. Az iráni külpolitika kihívásai a 21. század elején. Bp. 2020, 30.

[16] N. Rózsa, 30.

[17] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya (Qánún-e Asási-ye Dzsumhúri-ye Eszlámi-ye Irán), 151. cikkely.

[18] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 146. cikkely.

[19] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 110. cikkely.

[20] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 145. cikkely.

[21] Almaraghy, F. A., The Relationship between the Military Institution and the Iranian Political System in Light of Compatibility Theory, in Military Institution in Iran between Revolution and Statehold, Norderstedt 2020, 28?29.

[22] Ward, 222?223.

[23] Cann/Constantine, 274.

[24] Almaraghy, 22?23.

[25] Ward, 228?229.

[26] Ward, 244.

[27] Ward, 245.

[28] Tagavi, 65, 67.

[29] N. Rózsa, 30?31.

[30] Rizvi, M. M., Evaluating the Political and Economic Role of the IRGC, SA 4/2012, 584.

[31] Ward, 245?246.

[32] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 144. cikkely.

[33] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 147. cikkely

[34] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 143. cikkely

[35] N. Rózsa, 31.

[36] Rizvi, 584, 586.

[37] Alemzadeh, M., The Islamic Revolutionary Guards Corps in the Iran-Iraq War: an unconventional military?s survival, BJMES 4/2019, 623, 629?630.

[38] Alemzadeh, 624?627, 633?638.

[39] Shamsuddin, L. A., The Economic Activities of the Iranian Revolutionary Guards Corps. Tools and Implications for Iran and the Region, in Military Institution in Iran between Revolution and Statehold, Norderstedt 2000, 145.

[40] Rizvi, 588.

[41] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 150. cikkely.

[42] Almaraghy, 25.

[43] N. Rózsa, 31?33.

[44] Sáfrán József, A Forradalmi Gárda terrorszervezetté nyilvánítása, Hadtudományi Szemle 13/4/2020, 124, vö. N. Rózsa, 31?32. [A szakirodalom néhol három, néhol öt haderőnemet nevez meg a Forradalmi Gárdával kapcsolatban. Az öt haderőnem úgy jön ki, hogy a három hagyományos haderőnemhez hozzáveszik a Forradalmi Gárda két paramilitáris egységét is.]

[45] N. Rózsa, 31?32.

[46] Almaraghy, 26?28.

[47] N. Rózsa, 32 és Sárfán, 125.

[48] Gardu?o, G. M., Le mod?le des P?sd?r?n-Artesh: Préoccupations internes et défis dand le cadre du printemps arabe, MM 4/2012, 72?75.

[49] Rizvi, 590?592 és Almaraghy, 30.

[50] Wehrey, F., Economic Expansion: The IRGC?s Business Conglomerate and Public Works in, F. Wehrey, [ed.] The Rise of the Pasdaran. Assessing the Domestic Roles of Iran?s Islamic Revolutionary Guards Corps, Santa Monica, 56?57.

[51] Shamsuddin, 148.

[52] Alfoneh, A. Iran Unveiled: How the Revolutionary Guards is Turning Theocracy into Military Dictatorship, Washington 2013, 166?167.

[53] Rizvi, 592.

[54] Almaraghy, 33.

[55] Rizvi, 585, 589 és Almaraghy, 32?33.

[56] Gardu?o Garcia, 74.

[57] Almaraghy, 33.

[58] Forozan, H./Shahi, A., The Military and the State in Iran: The Economic Rise of the Revolutionary Guards, MEJ 1/2017, 77?78.

[59] Gardu?o Garcia, 74.

[60] Forozan/Shahi, 82?83.

[61] Almaraghy, 30?31.

[62] Forozan/Shahi, 68?70.

[63] Salama, M. M., The Military Doctrine of the Iranian Armed Forces Considering the Dual Army and the Revolutionary Guards, in M. S. Alsulami/ F. A. Almaraghy [ed?s], Military Institution in Iran between Revolution and Statehold, Norderstedt 2020, 57.

[64] Gardu?o Garcia, 75, Forozan/Shahi, 73.

[65] N. Rózsa, 33.

[66] N. Rózsa, 49.

[67] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, Preambulum.

[68] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, Preambulum.

[69] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 154. cikkely.

[70] Arjomand, Said Amir, After Khomeni. Iran under his Successors. New York 2009, 134.

[71] Rostoványi Zsolt, Iszlám és a 21. század. Kihívások és válaszok. Bp. 2020, 158.

[72] Arjomand, 134-137, 142.

[73] Jany János, Az iszlamizmus. Eszmetörténet és geopolitika. Bp. 2016, 127?129.

[74] Rostoványi, 156?158, 165.

[75] Vakil, S., Iran in A. Moghadam [ed.] Militancy and Political Violence is Shiism. Trends and Patterns, London/New York 2012, 87?89.

[76] N. Rózsa, 33.

[77] Rezaei, F., Iran?s Military Capability: The Structure and Strength of Forces, IT 4/2019, 197?200.

[78] Salama, 65.

[79] Rezaei, 189?192.

[80] Rostoványi, 166?168.

 

Írta: Kmeczkó Sára

Kiemelt kép forrása: flickr.com