Főoldal Általános Az Egyesült Arab Emírségek biztonságpolitikájának átalakulása: az operetthadseregtől az aktív szerepvállalásig.

Az Egyesült Arab Emírségek biztonságpolitikájának átalakulása: az operetthadseregtől az aktív szerepvállalásig.

Írta
242
0
Megosztás
Forrás: thenational.ae

Bevezető

A nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásának egyik érdekes kérdése, hogy a kisállamok milyen szerepet tudnak játszani a nemzetközi kapcsolatokban. Hagyományosan az ilyen államoknak többfajta út is kínálkozott érdekeik érvényesítésére a nemzetközi kapcsolatokban, úgy mint az egyensúlyozás, potyautasság, integráció vagy semlegesség. Az elmúlt évtizedben a multipoláris világrend előretörésével azonban a kisállamok lehetőségei kibővültek, jelentősen megnőtt a mozgásterük a regionális vagy globális nemzetközi kapcsolatok alakításában.

Jó példa erre az Egyesült Arab Emírségek (UAE), amelynek ugyan külpolitikai aktivitása nem példa nélküli, de a katonai szerepvállalása, aktív beavatkozása más országok belügyeibe kiemeli az asszertív külpolitikát folytató kisállamok közül. Az országot a nemzetközi sajtó gyakran a Kis Spártaként is jellemzi, érzékeltetve ezzel, hogy kisméretű ország magasan a súlya felett van jelent az Öböl-térségben és a tágabb arab világban is.

Az elemzés arra keresi a választ, hogy hogyan alakult az ország védelempolitikája az elmúlt évtizedekben és miként változott meg az ország biztonságpolitikai látásmódja az Arab Tavasz eseményeinek hatására.

Az UAE alig tízmilliós lakossággal rendelkezik, de ebből csak 1,4 millióan emírségi állampolgárok. A Magyarországnál kicsivel kisebb ország az arab térség gazdaságának a 10 százalékát adja. A bevételek egyik legfontosabb forrása az energia szektor, de szemben az Öböl-államok többségével, az emírségekben a kőolaj- és földgáztermelésből származó bevételek csak a GDP 30 százalékát teszik ki. A GDP összetételét majd 50-50 százalékban az ipar és a szolgáltatások határozzák meg.

Az UAE hét emírségből áll, gazdaságilag és politikailag az al Nahyan család által irányított Abu Dzabi játszik vezető szerepet (az emírségek szénhidrogén vagyonának 95 százalékával), míg a szomszédos Dubai elsősorban a kereskedelemkne és a turizmusnak köszönheti befolyását. Dubaiban található a Jebel Ali kikötő, amely a térség legnagyobb és a Közel-Kelet legnagyobb forgalmú kikötője és amely a világ legnagyobb kikötőüzemeltető cége, a helyi illetőségű és többségében a dubai uralkodó család tulajdonban levő DP World kezében van.

Az Öböl-államokba, Iránba és Irakba érkező áruk nagy része ezen a kikötőn kerül átrakodásra. Ez magyarázza azt a tényt, hogy az Egyesült Arab Emírségek Kína és az EU után (amely önmagában 28 tagállam) Teherán harmadik legfontosabb gazdasági partnere. Tekintve, hogy mindkét ország exportjában a szénhidrogén meghatározó szerepet játszik, az emírségek részéről a világ többi részéről érkező termékek re-exportja biztosítja az erős gazdasági kapcsolatot. Dubai szoros gazdasági kapcsolata Iránnal egyben azt is jelenti, hogy az emírséget irányító Al Mahktum család külpolitikai érdekei nem is mindig esnek egybe az al Nahyan családéval.

Védelmi együttműködés és katonai képességek

Az Egyesült Arab Emírségek fiatal államnak számít, csak 1971-ben nyerte el a függetlenségét. Az ország külpolitikáját az első elnök, Sheikh Zayed bin Sultan Al Nahyan alatt a szuverenitás biztosítására való törekvés, így a kiegyensúlyozott centrista külpolitika jellemezte. Fontos hangsúlyt kapott ez együttműködés erősítése és a konfliktusok békés rendezésének támogatása. Ez már csak azért is volt fontos, mert az Öböl olaj-monarchiáinak biztonságpercepcióját a térség két regionális hatalmának, Iraknak és Iránnak a vetélkedése határozta meg. Amikor 1979-ben kitört az irak-iráni háború, ezek az államok létrehozták az Öböl Menti Együttműködési Tanácsot (Gulf Cooperation Council, GCC) azzal a céllal, hogy erősítsék az integrációt gazdasági és katonai téren.

A hidegháborút követően az ország külpolitikai aktivitása nőtt, és a térség országaihoz képest jelentős szerepet vállalt az akkor népszerűvé váló nemzetközi válságkezelő missziókban: Az UAE fegyveres erői részt vettek a libanoni polgárháború lezárását (1992) követő rendezésben, az ENSZ szomáliai békefenntartó missziójában (UNISOM II), sőt az 1999-es koszovói háborút követő KFOR misszióban is. Az 1999-2001 közötti szerepvállalás már csak azért is különleges volt, mert a nem-NATO résztvevők közül az emírségi kontingens volt a legnagyobb és az egyetlen muszlim országból érkező.

Az Egyesül Államok az második Öböl-háború (1990-91) óta játszik egyre nagyobb szerepet az ország biztonság és védelempolitikájában. Szaddam Husszein kuvaiti invázióját követően mintegy 500.000 amerikai katona érkezett a szomszédos Szaúd-Arábiába.  A háborút követően a szaúdi jelenléttel párhuzamosan Katarban és Kuvaitban is megjelentek állandó amerikai bázisok. Az amerikai haditengerészet 1994-ben ismét felállította a 5. flottát bahreini bázissal, kifejezetten az Öböl-térségben és az Indiai-óceánon való fokozottabb jelenlét érdekében.

A 2000-es évek elejétől az Egyesült Államok jelentősen átstrukturálta a térségben található erőit. A Szaúd-Arábiából kivont erőket a régió kisállamaiban terítette szét, a térségért felelős Central Command előretolt parancsnoksága (forward headquaters) a katari Al-Udeid légibázisra került. Az Egyesült Arab Emírségekben az al-Dzafra légibázisra települtek amerikai erők. A létesítmény először csak felderítő és a légiutántöltő repülőgépeket fogadott (U2, KC-10) de később támadó repülőgépek állomásoztatását is engedélyezte a dubai vezetés (F-22, F-15 stb.). A már említett kikötő, Jebel Ali, az amerikai haditengerészet egységei részéről az egyik leglátogatottabb kikötő, amely akár repülőgép-hordozók fogadására és kiszolgálására is képes kapacitásokkal rendelkezik. Bahrein az 5. flotta bázisa lett, míg Kuvaitban a szárazföldi és haditengerészeti erők számára hoztak létre bázisokat.

A 2000-es években a kétoldalú amerikai-emírségi kapcsolatok még szorosabbá váltak. A 2001-ben elindult „Terror elleni háborúban” az UAE fontos partnere volt Washingtonnak. Kikötői és légibázisai révén logisztikailag támogatta az amerikai katonai és titkosszolgálati műveleteket. A korábbi 800 főről 5000-re nőtt az UAE-ben állomásozó amerikai katonák száma miközben évente 600-800 katona tanult vagy vett részt kiképzésen az Egyesült Államokban. Ezek mellett részt vett a CIA titkos programjában is, amely során a hírszerzés által, az al-Káidahoz való tartozás vádjával elrabolt vagy átvett személyeket titkos bázisokon vallattak a világ különböző (de nem amerikai) pontjain.

Az emírségi különleges erők az egyetlen olyan arab katonai erő, amely részt vett az Afganisztánban indított amerikai katonai műveletekben 2001-ben. Ez nem csak azért fontos részlet, mert mutatja, hogy az emírségi egységek magas kiképzettségét, hanem azért is, mert Abu-Dzabi 2001 előtt azon három ország közé tartozott (Pakisztán és Szaúd-Arábia mellett), amelyek elismerték a tálib mozgalmat Afganisztán legitim vezetőjének. Az USA támadása egy muszlim ország ellen rendkívüli népszerűtlen volt az iszlám világban, de az emírségek vállalta az ezzel járó kockázatokat.

Az ország közeledése az Egyesült Államokhoz a fegyverbeszerzések terén 2004-től kezdődött el, amikor Dubai elsősorban a légierő tekintetében amerikai technikákat kezdett vásárolni. A Military Balance adatai szerint az emírségi légierő majd száz darab CH-47 Chinook nehéz szállítóhelikoptert és UH-60 Backhawk helikoptert, valamint körülbelül 30 AH-64D Apache támadó helikoptert üzemeltet. A légierő részét képezi további 80 darab F-16E vadászbombázó, valamint az egyik legfejlettebb rakétavédelmi rendszer, a Terminal High Altitude Area Defense (THAAD) is. A szárazföldi erők és a haditengerészet haditechnikai összetétele még a korábbi évtizedek, elsősorban európai dominanciáját mutatja. A 2000-es évekig elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia voltak a fő fegyverszállítók. A szárazföldi erők mintegy 300 Leclerc harckocsit és több száz különböző típusú páncélozott harc- és szállítójárművet üzemeltetnek. A három említett ország mellett azonban az UAE más országokból is vásárolt kisebb tételekben fegyverrendszereket (Oroszország, Kína, Olaszország, Németország, Törökország).

A Stockholmi Békekutató Intézet egyik 2019-es elemzése szerint az UAE 2016 és 2015 között 136 százalékkal növelte a védelmi kiadásait. 2014-ben a 14. volt a világ legtöbbet költő országai között és a második az Öböl térségben. A védelmi kiadások valószínűleg 2018-2019-ben sem csökkentek érdemben, mivel a nyilvánosságra került információk szerint a külföldi beszerzések tovább folytatódtak, és az ország két háborúban is aktív szerepet játszik fegyverszállítások és közvetlen katonai beavatkozás révén (Jemen és Líbia).

Mindezek alapján az Egyesült Arab Emírségek fegyveres erői papíron egy jelentős ütőerővel rendelkező, modern haditechnikai arzenált rendszerben tartó, a katonai műveletek teljes spektrumában harcolni képes szervezetet tartanak fenn, amelyet a világ számos középhatalma is megirigyelhetne. Ami különlegessé teszi ezt a hadsereget, hogy olyan támogató képességekkel is rendelkezik (stratégiai szállítás, légiutántöltés), amellyel valódi erőkivetítésre is képes lenne elvileg.

A rendszeresen felmerülő kérdés az emírségek (és más hasonló haderőfejlesztési pályán mozgó ország) hadereje esetében, hogy a drága pénzen beszerzett modern haditechnikai eszközpark valódi katonai képességeket vagy csak egy „papírtigrist” jelent-e? Az Öböl-térségben évtizedek óta trend volt, hogy a haditechnikai beszerzések valójában a legfontosabb külpolitikai szövetségesekkel való kapcsolatok bebiztosításának egyik fontos módja volt. Egy-egy öböl menti ország azért vásárolt amerikai, brit, vagy francia haditechnikai eszközöket és járult hozzá katonai bázisok kialakításához, mert ezzel saját biztonságának erősítését remélte. A beszerzések inkább politikai, semmint katonai védelmi jellegét jól mutatja, hogy az USA egy időben több vadászrepülőgépet adott el a térségbe, mint amennyi kiképzett pilóta volt ott.

Az Öböl menti országok haderejének „tesztjére” egészen a 2011-es „arab tavaszig” kellett várni. Addig, az Egyesült Arab Emírségek kivételével egyik ország sem volt hajlandó bevetni fegyveres erejét katonai konfliktusokban, vagy akárcsak békefenntartó missziókban részt venni katonai kontingensekkel. Ez a passzívitás számos okkal magyarázható, például, hogy az arab közvélemény szempontjából népszerűtlen lett volna szerepet vállalni az Izrael barát USA mellett, vagy hogy az arab törzsi tradíciókon nyugvó döntéshozatal jobban szerette az erőszakmentes, tárgyalásokon vagy „megvásárláson” alapuló konfliktuskezelést.

A 2011-es „arab tavasz” annyiban volt más a korábbi két évtizedhez képest, hogy az eseményeket követő változások során először alakultak ki valódi, világnézetbeli különbségek az egyes öbölállamok között. Amíg korábban úgy tekintettünk ezekre az országokra, mint valamilyen homogén politikai közösségre, többnyire közös vagy hasonló törzsi, családi érdekek mellett szerveződő államokra, addig 2011 után kiderült, hogy többek között a politikai iszlám megítélése kapcsán is mély törésvonal húzódik meg az egyes országok között.

Ebben a kérdésben Katar egyértelműen és aktívan a Muszlim Testvériség támogatta, míg az többi állam (elsősorban Szaúd-Arábia és az UAE) ellenezte az iszlamista szervezet térnyerését a forradalmak követte káoszban.

Az ideológiai ellentét olyan súlyos és mélyenszántó volt a két tábor között, hogy először fordult elő, hogy a külpolitikai eszköztár bevett gyakorlatain túl (diplomáciai nyomásgyakorlás, gazdasági támogatás, és pénzügyi fellépés) először nyúltak a szembenálló felek a fegyveres erők bevetéséhez vagy a közvetlen katonai támogatás biztosításához.

Az Arab Tavasz és az átalakuló amerikai külpolitika

Az elmúlt évtizedben az UAE fenyegetés percepcióját három tényező befolyásolta érdemben. Egyrészt az USA vélelmezett kivonulása a közel-keleti térségből, másrészt az Irán által jelentett regionális fenyegetés erősödése és harmadrészt a Muszlim Testvériség transznacionális iszlamista politikai párt megerősödése. Ez utóbbi egyértelműen, a 2010 végén kezdődött, Arab Tavasz néven ismert forradalmi hullámnak volt köszönhető, amikor is az évtizedek óta regnáló tunéziai, líbiai, egyiptomi és jemeni rezsimek megdőltek.

Az amerikai „kivonulásnak” az öbölbeli országok szemszögéből világos jelei voltak. Az amerikai katonák 2011 decemberében végleg kivonultak Irakból és az Obama adminisztráció 2015-ben megegyezett Iránnal az ország nukleáris programjának befagyasztásáról, cserébe a nemzetközi szankciók feloldásáért. Az amerikai tartózkodás jele volt a szíriai konfliktustól való távolmaradás is, az Egyesült Államok nem kívánt érdemben hozzájárulni az Aszad rezsim bukásához. Politikai és titkosszolgálati támogatást is csak vonakodva és korlátozottan nyújtott ellenzéki csoportoknak, és amikor a szíriai hadsereg 2013-ban vegyifegyvereket vetett be a lakosság ellen, az ilyen esetre korábban nyilvánosan beígért megtorló katonai csapások is elmaradtak. Az új amerikai közel-keleti stratégia, miközben megegyezést keresett Iránnal, nagyobb teret engedett a hagyományos térségbeli partnereknek, Izraelnek, Törökországnak és Szaúd-Arábiában, hogy oldják meg maguk a saját problémáikat.

A kivonuló amerikai külpolitika kudarca látványosan mutatkozott meg Szíriában. Az ellenzék támogatását Rijád és Ankara vette át (gyakran a szélsőséges csoportokat preferálva), míg a tétlenkedő Washington miatt Teherán és Moszkva is felbátorodva érezte magát, hogy beavatkozzon Damaszkusz oldalán a konfliktusba (és végső soron megnyerje azt az Aszad rezsimnek). Irán befolyása eközben látványosan erősödött Irakban és Jemenben is.

A Muszlim Testvériség térnyerése még ennél is nagyobb kihívást okozott Abu Dzabinak. A több évtizedes múltra visszatekintő iszlamista szervezet működése és nézetei az UAE (és persze a többi monarchia) létezését kérdőjelezte meg. Az ellentét a politikai ideológiában, a nemzeti identitás lényegében rejlik. Az emírségek egy monarchia, ahol az embereket az emírekhez való hűség köti össze. Az identitás alapja a törzsi, vérségi kapcsolatok, az uralkodó vezetésével kivívott függetlenség és a neki köszönhetően elért társadalmi stabilitás és gazdasági jólét. A Muszlim Testvériség ideológiája megkérdőjelezi az egyén és a vezető közötti efféle kapcsolatot, mert a „nemzeti” identitás alapjának az iszlám vallást, illetve az abból levezetett és újraértelmezett politikai ideológiát tekinti.

Az arab országokban emiatt, a szekuláris arab politikai berendezkedést megkérdőjelező a nézetrendszere miatt tekintették ellenségként a Muszlim Testvériségre. A politikai szervezetből időre-időre szélsőséges csoportok váltak le, amelyek radikalizálódva az erőszakhoz nyúltak, és az egyes rezsimek erőszakos megdöntésére esküdtek fel. Sokan közülük az 1980-as évek dzsihadista szervezeteihez csatlakoztak, és előfutárai vagy tagjai lettek a leghíresebbé vált ilyen szervezetnek, mint az al-Káidának.

A Muszlim Testvériség politikai pártként országoktól függően vagy illegalitásban maradt, vagy a legalitás határán egyensúlyozva ellenzékben működött. Ezt változtatta meg az „Arab Tavasz” eseménysorozata, amelynek ugyan nem az iszlamista szervezet volt a kirobbantója, de több országban hamarosan vezető szerepre tett szert, mert a párt volt a legismertebb és legszervezettebb politikai erő.

Az észak-afrikai országok vezetőinek bukása az öböl menti országoknak intő jel. A visszahúzódó amerikai külpolitika elbizonytalanította Washington helyi szövetségeséseit, mivel nem állt ki mivel a térség stabilitása helyett a forradalmi tömegmozgalmakat támogatta. Líbiában a NATO-n keresztül elősegítette Moammer Kadhafi bukását, Egyiptomban pedig a régi szövetséges Hoszni Mubarak államfő távozását is elfogadta az amerikai vezetés. Különösen Mubarak kontrolállt távozása volt sokkoló Rijád vagy Dubai számára, hiszen a megelőző évtizedekben az egyiptomi vezető Washington egyik legszorosabb partnere volt a terror elleni háborúban.

Az Egyesül Arab Emírségek reakciója a megváltozott regionális dinamikára a fegyveres erők alkalmazásának tükrében

Az Öböl menti országok szempontjából az „Arab Tavasz” első évei földrengésszerű változásokat hoztak, és erre minden monarchiának reagálnia kellett. A válaszok eltérőek voltak, függően az adott ország gazdasági erőforrásaitól vagy a vezetőik habitusától. Omán és Katar megpróbálta helyben tartani az amerikai erőket oly módon, hogy hozzáférését kínált új kikötői vagy reptéri infrastruktúrákhoz, illetve saját pénzből bővítette vagy modernizálta a már meglevő közös vagy amerikai bázisokat. A szaúdi és az emírségi vezetés, bár továbbra is preferálta az amerikai jelenlétet, inkább a nagyobb önállóság gyakorlásában látták a továbblépés lehetőségét. 2011-től kezdve ez a két ország, immár „sajátjaként” tekintve a különböző biztonsági kihívásokat, egy sokkal agresszívabb és határozottabb külpolitikát kezdett el folytatni. Az eltérő reakciókban valószínűleg az is szerepet játszott, hogy a két ország de facto vezetői, Mohamed bin Szalman és Mohammed bin Zajed Al Nahyan koronahercegek egy generációval fiatalabbak saját uralkodóiknál (apáiknál).

Az Egyesült Arab Emírségek esetében ez az asszertívebb külpolitika megmutatkozott már a líbiai események idején is. Az emírségi diplomácia kulcsszerepet játszott abban, hogy előbb az Öböl Menti Együttműködési Tanács, majd az Arab Liga is kiállt a repüléstilalmi zóna kialakítása mellett. Az arab országok egyöntetű álláspontja aztán kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy az ENSZ BT-ben Kína és Oroszország ne vétózza meg az ezt létrehozó határozatot.

Az ENSZ BT döntését követően a NATO elindította a Unified Protector nevű műveletét, amelyhez az emírségi légierő hat Mirage 2000-es és hat F-16F vadászbombázóval csatlakozott. Az olaszországi bázisokról üzemelő repülőgépek részt vettek a Kadhafi erők bombázásában (egyetlenként az arab országok közül), míg emírségi különleges műveleti erők a felkelők kiképzésében működtek közre). Az Arab Tabasz által érintett többi országban is megfigyelhető volt az Emírségek aktivitása, támogatást nyújtottak a szíriai felkelőknek, bár a lényegi beavatkozást meghagyták Szaúd-Arábiának vagy Katarnak. Bahreinben aktívan részt vettek Rijád oldalán az ottani megmozdulások elfojtásában.

A Muszlim Testvériség előretörését ellenérzésekkel szemlélte és azt biztonsági kihívásnak tekintette az UAE. Ennek megfelelően Abu Dzabi támogatta a Muszlim Testvériségből érkező Mohamed Morszi egyiptomi államfőt puccsal megdöntő Abdel Fattáh el-Szíszi tábornokot, 2017-ben pedig aktívan részt vett a szaúdi vezetésű Katar ellenes blokádban.

Az Iszlám Állam ellen 2014-ben indított háborúnak az ország az egyik központi szereplője, miután az emírségek felajánlotta az al-Dzafra légibázisát a katonai műveletek központjául. Az USA vezette globális koalíció több állama innen hajtja végre a terrorszervezet elleni légicsapásokat. A légiháború legintenzívebb időszakában az emírségi légierő hajtotta végre a második legtöbb bombázást az amerikai légierő után, annak ellenére, hogy a sokkal nagyobb kapacitásokkal rendelkező francia vagy brit légierő is a koalíció tagja volt.

A líbiai, bahreini és az Iszlám Állam elleni katonai szerepvállalás már megmutatta, az emírségi haderő érettségét, ám a 2015-ben indított szaúdi vezetésű jemeni beavatkozás volt az, amelyben feltárultak a hadsereg valódi képességei. A korábbi részleges, egy-egy haderőnemre korlátozódó, az amerikai hadsereg mellett történő fellépéshez képest Jemenben az emírségek önállóan tervezett meg műveleteket és azokat gyakran a négy haderőnem koordinációjában valósította meg. Az Arab-félsziget déli szélén elterülő országban a húszi mozgalom a 2000-es évek óta vívja háborúját a központi kormánnyal szemben. 2015-ben sikerült elfoglalniuk a fővárost, Szanaa-t, amelyre válaszul Szaúd-Arábia több arab országgal közösen katonai intervenciót indított a megdöntött, Abed Rabbo Manszúr Hádi elnök vezette rendszer megmentése érdekében.

Hádi elnök Ádenben vonult vissza, ám a húszik gyors előretörése az ideiglenes főváros elestével fenyegetett. Az emírségi haditengerészet itt hajtotta végre történetének első kétéltű partraszállását, amely során a koalíció haditengerészeti egységeivel közösen, gyakorlatilag megakadályozták a város elestét, és néhány hónap múlva visszafoglalták Ádent.

Az emírségi különleges műveleti erők az Ádenben vívott harcokban főszerepet játszottak, de emellett önállóan vagy amerikai közreműködéssel éjszakai rajtaütéseket is végrehajtottak az al-Káida sejtjei ellen Jemen déli részein. A szárazföldi erők elfoglalták a dél-jemeni Muqalla kikötőjét, majd a város körül egy biztonsági zónát hoztak létre. A jemeni műveletek részeként Abu Dzabi később „elfoglalta” Szokotra szigetét (az emírségek a jemeni kormány engedélye nélkül küldött katonákat a szigetre, és a jelenlétük azóta is zavaros), és katonai bázisokat működtet az eritreai Assab és a szomáliföldi Berbera kikötőjében.

Az UAE jemeni szerepvállalásának kritikus része – ahogy az elmúlt évtizedek amerikai intervencióinál is láttuk – a politikai megoldás hiánya, illetve, hogy a külső szereplők még inkább beleragadnak a konfliktusba. Bár a szaúdi-emírségi kapcsolatok kiválóak, a jemeni húszik ellen indított kampányban a két ország célja részben eltérőek. Abu Dzabi jelentős energiákat fektetett a számára prioritást jelentő dél-jemeni területek pacifikálására, ahol mintegy 90.000 törzsi milicistát képeztek ki. 2019 júliusában az UAE bejelentette, hogy létszámcsökkentést hajt végre Jemenben és több bázisról is kivonja erőit, a katonai helyett a diplomáciai megoldás elősegítése céljából. Míg a szakértők a kivonulás értelmét és körülményeit találgatták, 2019 augusztusában az Abu Dzabi által kiképzett és felszerelt, Dél-Jemen függetlenségét célul tűző Southern Transitional Council támadást intézett a szaúdi támogatású kormányerők ellen Ádenben és pár nap alatt elfoglalták az egész fővárost.

A két szövetséges „proxijai” közötti ilyen látványos, súlyos összecsapásokká fajuló ellenségeskedés mindenképpen meglepő volt, és azt sejtette, hogy Egyesült Arab Emírségek és a Szaúd-Arábia között is komoly ellentétek vannak. Miközben a jemeni kormányerők ellentámadást kezdtek a főváros ellen, a szaúdi vezetés Rijádba hívta a szembenálló erőket, ahol november 5-én megállapodás született az Hádi kormány és az STC között. Ehhez hasonló megállapodások számosak voltak a korábbi években, évtizedekben, ezért a hosszú távú sikerben kevesen hisznek. Október 30-án mindenesetre az emírségi erők átadták pozícióikat Ádenben a szaúdiaknak, ezzel további erőket vonva ki az országból.

Konklúzió

A szaúdi vezetésű koalíció beavatkozása érdemi sikert, azaz a húszi mozgalom visszaszorítását, nem tudott elérni. A háborúval járó humanitárius katasztrófa, húszik részéről Szaúd-Arábiai területe ellen intézett rakétatámadások, és a Jemenben elszenvedett katonai vereségek megtépázták a Rijád nemzetközi megítélését. Ezek a negatívumok a jelentős „puha hatalommal” bíró Egyesült Arab Emírségekre is átragadtak. Bár katonai téren általában sikereket ért el az ország, a háború pusztítása, az általa támogatott jemeni szakadár erők jogsértései az emírségi külpolitika eredményeit is beárnyékolta.

Abu Dzabi kivonulása a konfliktus harci cselekményeiből ki nem mondott felismerése annak, hogy a háború további elhúzódása csak árt az országnak külpolitikai és gazdasági szempontból is. Az emírségi külügyminiszter mint bizalomerősítő lépést interpretálta országa kivonulását 2019 júliusában, amely reménye szerint előrelendítheti a húszik és a Hádi kormány közötti tárgyalásokat. Az eltelt fél év eseményei azt is megmutatták, hogy Abu Dzabi esetleg hajlandó lehet a déli területek függetlenségéért küzdő szakadár Southern Transitional Council közvetlen támogatásáról is lemondani.

A jemeni konfliktus politikai kimenetétől függetlenül az Egyesült Arab Emírségek hadereje megmutatta a háborúban játszott szerepével, hogy az elmúlt évtizedek haditechnikai fejlesztési nem csupán a külpolitikai célokat szolgáló, látványos bevásárlások voltak, hanem az elköltött dollármilliárdok mögött valódi képesség bővülés és képesség fejlesztés történt. Az emírségi haderő modernizációja lépésről lépésre történt, az elmúlt két évtizedben fokozatosan gyűjtötte a tapasztalatokat a nemzetközi szerepvállalások révén.

A jemeni polgárháborúba való beavatkozás sikere katonai téren nem volt magától értetődő, ezt világosan megmutatta a szaúdi haderő által elszenvedett számos kisebb katonai vereség, rajtaütés, illetve a légierő veszteségei. Ehhez képest az emírségi haderő komolyabb veszteségek nélkül, a jelentős számú helyi segéderőt kiképezve és támogatva vett részt a konfliktusban. Politikai megoldás hiányában Abu Dzabi négy év múlva a kivonulás mellett és csak a jövő fogja eldönteni, hogy ezzel a béke eljövetelét és megegyezést segítette elő, vagy még az utolsó pillanatban hagyta magára a „süllyedő hajót”.

Szerző: Wagner Péter