A háború szó hallatán elsőre olyan fogalmak juthatnak eszünkbe, mint a hadüzenet, a reguláris csapatok és a jól azonosítható hadszíntér. Ezek a hagyományos képzettársítások azonban már nem elegendőek a hibrid hadviselés jelentette fenyegetések megragadásához. Egy támadás kezdődhet dezinformációval, kiberműveletekkel, gazdasági nyomásgyakorlással vagy fedett akciókkal, miközben sem a támadó kiléte, sem az alkalmazott eszközök célja nem egyértelmű. A hibrid fenyegetések nem a háború fogalmát szüntetik meg, hanem inkább annak a politikai és stratégiai határát teszik bizonytalanná. Az elszenvedő fél súlyos károkat kénytelen elviselni, miközben nehéz megjelölnie azt a pillanatot, amikor a versengés már támadássá változott.
Clausewitz szerint a háború a politika folytatása más eszközökkel. A hibrid hadviselés nem cáfolja Clausewitz háború és politika kapcsolatáról megfogalmazott tételét, ugyanakkor új kérdéseket vet fel a politikai versengés és a fegyveres konfliktus közötti határ meghatározásával kapcsolatban (Clausewitz 2013). Frank G. Hoffman a hibrid hadviselést olyan konfliktusformaként határozza meg, amelyben az ellenfél a hagyományos katonai képességeket, az irreguláris harceljárásokat, a terrorizmust és a bűnözői tevékenységeket egyidejűleg, összehangoltan alkalmazza (Hoffman 2007). Resperger István meghatározása szerint a hibrid hadviselés a reguláris és irreguláris hadviselés „puha, közepes és kemény” módszereinek rugalmas alkalmazása. Célja az ellenséges állam és fegyveres erő működésképtelenné tétele, valamint az ellenfél saját akaratunknak való alárendelése, lehetőleg anélkül, hogy az erőszak szintje a konfliktus során elérné vagy meghaladná a nyílt háború szintjét (Resperger 2018). Mindkét meghatározás középpontjában tehát az eltérő hadviselési módok tudatos kombinációja áll.
A gyakorlatban ez több, egymásra épülő tevékenységet jelenthet. A dezinformáció nem feltétlenül egyetlen hamis állítás elfogadtatására törekszik, nem meggyőzni kíván, hanem sokszor elég, ha megrendíti a hiteles tájékoztatásba és az állami intézményekbe vetett bizalmat. A kiberműveletek akadályozhatják a közigazgatás, a pénzügyi rendszer vagy az alapvető szolgáltatások működését. Ehhez társulhat az energiafüggőség kihasználása, a kritikus infrastruktúra elleni szabotázs, illetve proxy- vagy fedett szereplők alkalmazása. Az elkövető sokszor épít a tagadhatóságra, hiszen, ha a felelősség nem bizonyítható gyorsan, a célország vagy a szövetségi rendszere nehezebben alakít ki egységes politikai választ.
Az orosz fellépés Ukrajnában 2014-ben jól mutatta a hibrid hadviselés működését. A Krímben február 27-én jelentek meg az azonosító nélküli, később oroszként azonosított fegyveresek, akik elfoglalták a regionális parlament és a kormányzat épületét. Az akciókat politikai előkészítés, dezinformáció, a helyi szereplők mozgósítása, valamint az ukrán közigazgatás és fegyveres erők megbénítása egészítette ki (Rácz 2014, 8–12). Az oroszok hibrid műveleteinek célja nem csupán az ellenfél fegyveres erőinek legyőzése, hanem a megtámadott állam egész működésének megbénítása, politikai mozgásterének korlátozása és – adott esetben – területének elszakítása. A módszer hatékonyságát növeli, hogy a támadó állam formális részvétele sokáig tagadható, reguláris hadereje pedig nyílt támadás nélkül is politikai nyomást gyakorolhat az ellenfélre (Rácz 2014, 16–17).
A legsúlyosabb dilemma a NATO számára abból adódik, hogy a hibrid műveletek összhatása stratégiai jelentőségű lehet, viszont az egyes cselekmények külön-külön nem feltétlenül minősülnek fegyveres támadásnak. Az Észak-atlanti Szerződés 5. cikke ráadásul nem automatikus mechanizmus: alkalmazása politikai döntést és egyetértést igényel. A NATO 2022-es Stratégiai Koncepciója már kimondja, hogy a szövetségesek elleni hibrid műveletek elérhetik a fegyveres támadás szintjét, és az Észak-atlanti Tanács az 5. cikk alkalmazásáról dönthet (NATO 2022, 27. pont). A feltételes megfogalmazás azonban megőrzi a rugalmasságot, nem határoz meg minden helyzetre alkalmazható küszöbértéket.
A védekezés további nehézsége, hogy a hibrid műveletek gyakran éppen a demokratikus államok nyitottságát használják ki. A szabad média, a politikai verseny és a társadalmi vita lehetőséget teremthet a befolyásolásra, ezeknek a korlátozása viszont pont a demokratikus értékeket veszélyeztetné. Az államnak ezért úgy kell fellépnie a beavatkozással szemben, hogy közben ne számolja fel a véleményszabadságot és ne minősítsen automatikusan minden kritikát ellenséges tevékenységnek. A hibrid fenyegetésekkel szembeni védekezés tehát nemcsak biztonsági, hanem jogállami és politikai probléma is.
Arra a kérdésre, hogy hol kezdődik a háború, ezért nem adható egyetlen, minden helyzetben alkalmazható válasz. A fogalom túl tág használata veszélyes, mert háborús cselekménynek minősíthet olyan nyomásgyakorlást is, amely az államközi versengés része lehet. A hibrid műveletek jelentőségét nem egy-egy elszigetelt incidens, hanem azok szándéka, összehangoltsága és politikai hatása alapján lehet megítélni. A sikeres védekezés célja így nem valamennyi ellenséges lépés megakadályozása, hanem annak biztosítása, hogy ezek ne tudják megbénítani az állami döntéshozatalt, megosztani a társadalmat vagy kikényszeríteni a támadó politikai akaratát.
Felhasznált irodalom
Clausewitz, Carl von: A háborúról. Budapest: Zrínyi Kiadó, 2013.
Hoffman, Frank G.: Conflict in the 21st Century: The Rise of Hybrid Wars. Potomac Institute for Policy Studies, 2007.
NATO 2022 Strategic Concept. NATO, 2022.
Rácz András: „Oroszország hibrid háborúja Ukrajnában.” KKI-tanulmányok, T-2014/1, 2014.
Resperger István: A válságkezelés és a hibrid hadviselés. Dialóg Campus, 2018.
