Főoldal Általános A víz szerepe az arab-izraeli konfliktusban

A víz szerepe az arab-izraeli konfliktusban

Írta
212
0
Megosztás

„Vízkonfliktusok” sorozat

A Biztonságpolitikai Szakkollégium Geopolitika Műhelye cikksorozatot indít, melynek célja, hogy a tagok önfejlesztés keretében rövid ismertető elemzéseket készítsenek a  világban jelenlévő lehetséges vízkonfliktusokkal kapcsolatban.

Napjainkban a klímaváltozás térnyerése kapcsán a politikai kommunikációban, ismételten előtérbe került a vízkonfliktusok lehetősége és annak vizsgálata. A téma ellentmondásos, a teljes negligálás mellett, megjelennek azon vélemények is, amelyek minden napjainkban zajló fegyveres vagy társadalmi konfliktust a fogyasztható vízmennyiség lakosság számára való elérhetőségére vezetnek vissza. Az igazság nyilvánvalóan ennél árnyaltabb, „színtiszta” vízkonfliktust nem lehet egyértelműen megállapítani a nemzetközi kapcsolatok történetében, azonban az való igaz, hogy számos esetben nagy hangsúllyal volt jelen vízhez való hozzáférés az államok és/vagy társadalmi csoportok közötti összeütközésekben és ez különösen igaz a Közel-Keletre, azon belül pedig az arab-izraeli konfliktusra.

Korai cionista telepesek dolgoznak a kibucban. Forrás: Everyculture.com

A Közel-Kelet történelmében mindig is központi szerepet foglaltak el a különböző vízforrások, hiszen a közismert ókori civilizációk (Egyiptom, Babilon) mind-mind egy adott folyó mentén, vagy annak medencéjében alakultak ki és fejlődtek meghatározó birodalommá. Ugyancsak közismert, hogy bizonyos területeken kívül alapvetően vízhiányban szenved a térség, amely fokozottan növekvő kockázatot jelent a népességszám növekedését, valamint a technológiai fejlődés ezirányú igényeit tekintve. A víz ráadásul mindkét érintett nép kultúrájában nagy hangsúllyal van jelen, és rendkívül nagy hatással bírt életformájuk kialakulására, hiszen a XX. században mindkét nép életformáját alapvetően a mezőgazdaság határozta meg. Az erőforrásokért való vetélkedést mindig is valamilyen fokú vetélkedés, konfliktust kísérte az emberiség története során, nem véletlen hogy a világ vezető politikusai számos alkalommal kifejtették aggodalmukat a régió biztonsága kapcsán. Noha ezek a „jövendölések” ritkán következnek be cáfolhatatlan pontossággal (lásd Butrosz-Butrosz Gáli ENSZ Főtitkár kilencvenes években elhangzott híres kijelentését, amely szerint a Közel-Kelet következő háborúja a víz kapcsán fog kitörni), felelőtlenség lenne elhanyagolni a kérdés vizsgálatát.

Az arab-izraeli konfliktus egy rendkívül összetett, hosszú múltra visszatekintő probléma, amely alapjaiban határozza meg a közel-keleti regionális biztonsági komplexum belső dinamikáját. A konfliktust alkotó számos komponens közül a modernkori történelem folyamán mindig, de napjainkban egyre nagyobb hangsúllyal van jelen a vízkészletekhez való hozzáférés, így ennek áttekintése kiváló esettanulmánya lehet a vízkonfliktusok vizsgálatának.

A cionista küldöttek igényei Izrael Állam határait illetően. Forrás: Reddit

A vízforrások biztosításának kérdése már a XX. század elején bekerült a cionista mozgalom Palesztinát érintő terveibe. Az 1919-es párizsi békekonferencián tartózkodó cionista delegáció kiemelte, hogy Palesztina tartomány határait úgy kell kialakítani, hogy az tartalmazza a Golán-fennsíkot, a Jordán-völgyét (tehát gyakorlatilag a mai Ciszjordiániát), valamint a libanoni Litáni folyót, ahhoz hogy a terület lakosságának életkörülményei biztosítva legyenek. Jól látható, hogy már a XX. század elején meghatározásra kerültek azok a területek, amelyek stratégiai jelentéségűek Izrael Állam szempontjából, és hogy ezen kiválasztásban mekkora hangsúllyal jelent meg a vízkészletek kérdése.

A víz, mint konkrét konfliktusforrás először az 1950-es években került elő az arab-izraeli kapcsolatokban, amikor 1953-ban Izrael megkezdte a Nemzeti Vízvezető Hálózatának kiépítését, amelynek célja az volt, hogy a Genázáreti-tó vizéből az életfeltételek megteremtéséhez elegendő vizet juttasson a Negev-sivatag területére. A tervezet súlyosan sértette Szíria és Jordánia érdekeit, ezért a döntést számos kisebb katonai incidens követte kölcsönösen. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa végül Izrael javára döntött és az építkezés folytatódhatott. A vita feloldására az Arab Liga és Izrael Állam, Eric Johnston amerikai közvetítő segítségével megalkották a „Jordán-völgyének Egységes Vízügyi Tervét”, amely meghatározta, hogy mely ország mekkora mértékben részesül az érintett vízforrások készletéből. Bár a terv politikailag megbukott, mert az Arab Liga államai nem tudták azt ratifikálni, a tervben meghatározott keretszámokhoz a továbbiakban is minden fél tartotta magát.

A Nemzeti Vízvezető Hálózat és a kapcsolódó rendszerek. Forrás: Umich.edu

A Nemzeti Vízvezető Hálózat megépítése körüli indulatok azonban közel sem csillapodtak el véglegesen. Amikor 1964-ben befejezték az építkezést, az Arab Liga kairói csúcstalálkozóján döntést hoztak arról, hogy az izraeli Vízvezető Hálózat veszélyt jelent a létezésükre nézve, valamint túlságosan nagymértékben hozzájárul Izrael Állam gazdasági megerősödéséhez. Az Arab Liga ezért azt a döntést hozta, hogy elterelik a Jordán-folyó ágait, amivel 35%-al csökkentették volna az izraeli vízhozamot. A munkálatok megkezdését Izrael fegyveres erővel igyekezett megállítani, számos katonai incidens zajlott le a határok mentén, amelyek bizonyos mértékben hozzájárultak az 1967-es hatnapos háborúhoz vezető körülmények kialakulásához.

A hetvenes évek végén – nyolcvanas évek elején meginduló telepesmozgalom tekintetében fontos megjegyezni, hogy tovább mélyítette a vízforrásokkal kapcsolatos feszültséget a felek közt a telepek bekapcsolása a Vízvezető Hálózatba, amely a telepesmozgalommal kapcsolatos aktív kormányzati támogatás egyik jele volt. A helyzetet súlyosbította, hogy ezzel egy időben a régión végig söprő szárazság miatt a Begin-adminisztráció korlátozta a palesztinok vízhasználatát a megszállt területeken.

A vízkérdés a kilencvenes években meginduló békefolyamatban is központi szerephez jutott. Az 1995-ös oslói II-es békemegállapodásban Izrael Állam elismerte a palesztinok vízforrásokhoz való hozzáférésének jogát és megegyeztek egy bizonyos nagyságú vízmennyiség állandó biztosítását a palesztinok részére. Létrehozták továbbá a Palesztin Vízügyi Hatóságot, valamint egy közös Vízügyi Bizottságot is a vízellátással kapcsolatos kérdések rendezésére. Fontos megjegyezni azonban, hogy a békemegállapodásban foglaltak csupán ideiglenes megoldásként szolgáltak: a vízkérdés végleges rendezését a békefolyamat kardinális kérdéseként a jövőre hagyták.

A Palesztin Vízügyi Hatóság azonban közel sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ennek legfőbb oka, hogy nem rendelkezett tényleges befolyással a megszállt területeken, hiszen a megszállási zónák és a katonai igazgatás kiterjedésének következtében csupán a területek 21%-a felett rendelkezik illetékességgel, ráadásul ezeken a területeken is sokan privát kutakból látják el a háztartásukat, ezáltal pedig láthatatlanok a Hatóság számára.

A Jordán völgyének annexiójának terve. Forrás: Times of Israel

A vízkérdés még napjainkban is rendezetlen: kötelező érvénnyel nem bíró nemzetközi szokásjogokon és ratifikálatlan egyezményeken túl nincs olyan döntés vagy rendezőelv, amely megoldást kínálhatna a problémára, így továbbra is az aktuális reálpolitikai erőviszonyok fogják meghatározni a palesztin lakosság vízellátását. A nemzetközi kapcsolatok jelenlegi tendenciáit vizsgálva ugyanakkor azt láthatjuk, hogy a megoldás semmiképpen sem a mindkét fél számára megfelelő, konszenzusos irányba mutatna.

Szerző: Fodor Márk Joszipovics