Főoldal Általános Iran 2019: „I-ran out of water!” – avagy Irán dehidratációja

Iran 2019: „I-ran out of water!” – avagy Irán dehidratációja

Írta
783
0
Megosztás
Forrás: irna.ir

Atomprogram, szankciók, egyezmények, fenyegetések, dróntámadások: az utóbbi években szinte mindennapossá váltak az efféle tartalmakkal bíró hírek Irán tekintetében. Mindezen események elemzése természetesen rendkívül fontosak az Iránnal szemben való, jövőbeni politikai állásfoglalásokhoz. Van azonban egy minden konfliktuson túlmutató, de ahhoz szorosan kapcsolódó jelenség, mely a kelleténél talán kevesebbszer szerepel az országgal kapcsolatos hírekben, s mely belülről, gyökerestül pusztítja Irán gazdasági-társadalmi életét: a vízhiány.

Irán éghajlati sokszínűsége. Forrás: Geopolitical Futures

Irán mai területe megközelítőleg 1.75 millió km2, mellyel világviszonylatban az élvonalhoz tartozik.  Éghajlatát tekintve igen sokszínű, ugyanis a Föld 13 klímája közül 11 megtalálható a területén, melynek eredményeként az éghajlatváltozás több fronton érvényesül, a jelen politikai-társadalmi helyzetben majdhogynem ellehetetlenítve Iránt egy átfogó megoldás kidolgozásában annak leküzdésére. Irán éves csapadékmennyisége átlagosan mindössze 250 mm/év, ez 376 km3/év csapadékból származó vízmennyiséget jelent. Ennek csupán „töredéke”, mintegy 137.5 km3 marad meg tartósan különböző formában, a többi 64% elpárolog. Az ország mintegy 90%-át érintő szárazság elleni küzdelemben tehát elengedhetetlen (lenne) a vízkészletek tudatos felhasználása.

Irán vízgyűjtő területei. Forrás: Fanack.com

Előzmények

Irán 20. századi vízpolitikájának alapvetően három nagyobb korszaka volt, melyek mindegyike egyaránt befolyásolta az országban ma fellelhető, eltérő elképzeléseket a víz felhasználását illetően.

1: Kezdeti időszak (1927-1963)

Ezt a periódust főleg a hagyományos vízgadálkodás jellemezte: a 2016-tól az UNESCO Világörökségét képező, több ezer évre visszatekinthető, híres perzsa-iráni qanat-rendszer (qanat = „ásni”) használata lehetővé tette a víz szállítását szinte minden, földművelésre alkalmas területre anélkül, hogy az érintkezett volna a földfelszínnel, így kiküszöbölve a párolgás lehetőségét. Ezen földeket az 1920-as években földesurak birtokolták, akiknek a földjeik megmunkálásához szükséges vízmennyiséget az ún. mirabok mérték le, majd biztosították. Fontos tényező volt, hogy mindig csak a szükséges mennyiségű vizet használták fel, így a vízkészlet nem csökkent.

  1. Mohammad Reza Pahlavi Sah földreformja (1963-1979)

Irán utolsó Sahja 1963-as, „White revolution” nevű reformja a mezőgazdaságot is érintette. 1968-tól megkezdődött a földterületek privatizációja, melynek keretében több millió lakos kapott birtokot. Ezzel párhuzamosan Pahlavi erőteljes víztározó-gát építési programot hirdetett meg. A mindidáig megépülő 58 gát eredeti célja a rendelkezésre álló vízkészletek növelése volt többek között a csapadék gyűjtése és a folyószabályozás által. Hamarosan azonban kiderült, hogy az eredeti terveknek csupán egy része valósult meg: bár a gátak megteltek vízzel, az „elszipolyozott” víz hiányában nem volt mivel művelni a földeket, így emberek tízezrei kezdtek kutakat ásni. Ez természetesen a qanat rendszer hasznosításán alapuló mezőgazdasági gazdálkodásforma háttérbe szorulásához és Irán földalatti vízkészletének igen nagy mértékű csökkenéséhez vezetett. S bár a problémát felismerték, sőt törvényben szabályozták a kutak ásásának körülményeit, a valóságban nem sikerült hatékony megoldást találni a főleg illegális kutak egyre nagyobb térnyerése ellen.

  1. 1979 –

A legdrasztikusabb változások az utóbbi 40 évben történtek, melyek az 1979-es iráni forradalomtól kezdődően folyamatosan hozzájárultak az ország vízhiány-válságához. A már meglévő építéseken túl – melynek folytán 40 év alatt 60 000-ről majd’ 800 000-re megnőtt a főleg illegális kutaknak a száma –  az éghajlatváltozás hatása is egyre erőteljesebb lett, fokozva az ország vezetésének a vízprobléma megoldását célzó, de annak épp ellentétes hatását kiváltó intézkedéseit.

Nehézségek a megoldás keresésében

Számos olyan tényező van, mely hátráltatja az esetleges megoldás megtalálását a vízproblémára. Az okok egyrészről földrajziak: Irán területének megközelítőleg 85%-a teljes mértékben sivatag, vagy félsivatag. Az ország éléskamrájaként csupán a Kaszpi-tenger partvidéke nevezhető, minden egyéb terület csak korlátolt, vagy egyáltalán semmilyen mértékben nem képes élelemmel ellátni a lakosságot. Vannak azonban ember keltette problémák is, ilyen például a kormány rossz környezetpolitikája. Egy jelentés szerint Irán mezőgazdasági szektora a vízkészlet több, mint 90%-át használja fel, ugyanakkor hatékonyan ennek csupán 35%-át tudja hasznosítani. Az esetleges technológiai innovációt akadályozza az Irán atomprogramjára válaszul érkező, főleg amerikai gazdasági embargók, melyek egyúttal szinte ellehetetlenítik az új technológiák importálását is. Ehhez még hozzájön Irán vallási-ideológiai ellentéte is az őt környező államokkal, melynek során teljesen elszigetelődve, önállóan kell megszabnia gazdaság-és fejlesztéspolitikáját. Törökországgal és Afganisztánnal szemben fokozza a feszültséget, hogy ezen országok az utóbbi években részben geostratégiai megfontolásból, részben pedig a földműveléshez szükséges vízmennyiség biztosítása céljából nagy iramú duzzasztógát építési programba, valamint folyószabályozásba kezdtek bele, jelentősen csökkentve az Iránt elérő folyók vízhozamát. Ugyanez fordítva is igaz: Irán gátépítései a Kark és Karún folyókat is elérték, melyek nélkülözhetetlenek Irak északi (főként kurdok lakta) területeinek öntözése érdekében. A három nagy gát megépülése a terület kiszáradásához, és a két állam közötti feszültség növekedéséhez vezetett. A gazdasági szankciókhoz, valamint Irán elszigetelődéséhez szorosan kapcsolódva sorolhatjuk még az iráni vezetés részéről az országba érkezendő külföldi segítségnyújtás felé mutatott, már-már paranoiás hozzáállását. Hasszán Rohaninak, az Iráni Iszlám Köztársaság elnökének van egy koncepciója, a „reverse brain-drain”, melynek lényege, hogy a külföldön diplomát szerző iráni fiatalokat visszacsábítsák hazájukba, s a megszerzett tudásukkal elősegítsék az ország fejlődését. A bizalom ellenben nem teljes, hisz a katonai vezetés, s legfőképp az Iráni Forradalmi Gárda ezt sok esetben vagy az országra nézve egy biztonsági kockázatként kezeli, vagy mint saját privilégiumaikra veszélyes jelenségként.

Irán szárazságnak kitett régiói. Forrás: Iran’s Meteorological Organisation
Az iráni vízkészletek felhasználása. Forrás: Geopolitical Futures

Az éghajlatváltozásnak is óriási szerepe van Irán vízproblémájának alakításában. 2013-ra már az ország felszín alatti vízkészletének 85%-a eltűnt 1979-hez képest, míg a népesség megduplázódott (jelenleg több mint 83 millió fő). Amennyiben ugyanezen paraméterek megmaradnak, úgy az elkövetkezendő 50 év során Irán 31 tartományából tizenkettőben mindenfajta víztározó teljesen eltűnhet. Az éghajlatváltozás a térségben mint egyre gyakoribb és eddig nem tapasztalt szárazság formájában van jelen, melyre a legjobb példát az Irán Észak-Nyugati területén fekvő Urmia-tó szolgálja. A Közel-Kelet második legnagyobb tavának (5000 km2) vízszintje az 1970-es évek óta tartó egyre kevesebb éves csapadékmennyiség, a kormány által a tó mellékfolyóinak elvezetése, valamint a több tízezer illegális kút ásásának következtében mára a negyven évvel ezelőtti állapothoz képest 80%-al esett vissza. Ugyanez a helyzet Irán szent folyójával is, a Zayandeh Ruddal (jelentése: „életet adó”), mely az utóbbi években többször is teljesen kiapadt.

A Zayandeh Ruddal kiszáradt medre Isfahan városában, háttérben a 400 éve épített Si-o seh Pol híddal. Forrás: thenational.ae

A klímaváltozás elismerése és az arra való gyakorlati megoldások kidolgozása helyett azonban gyakori az iráni kormány részéről a bűnbakok keresése (azaz más államok hibáztatása) a környezetüket ért károkért, és úgy magáért az éghajlatváltozásért. Erre egy jó példa Gholam Reza Jalali, az iráni Polgári Védelmi Szervezet vezetőjének 2018-as felszólalása, amikoris lényegében azt állította, hogy azért nincs felhő Iránban, mert Izrael ellopta azt.

Tüntetések a vízhiány ellen

A több éve tartó szárazság és az ezzel párhuzamosan az ivóvízhez való nehezebb hozzáférés következményeként 2017-ben és 2018-ban egyre több és elszántabb tüntetések alakultak ki Irán egyes régióiban. Ilyen helyszín volt például a Huzesztán tartományi Abadan városa is, ahol az emberek a gyenge vízminőség, míg az ugyanezen tartományban lévő székhelyvárosban, Khorramshahrban a csapból jövő sós és szennyezett folyadék miatt kezdtek el tiltakozni, s melynek során két tucat tüntető vesztette életét a rájuk lövő biztonsági erők által. Az, hogy miért pont ezen városokban robbant ki az azóta az egész országra kiterjedő tüntetéssorozat, annak vallási, etnikai, s így történelmi okai is vannak. Mivel ezen térségben főleg szunnita arabok élnek, gyakoriak voltak mindig is a velük szembeni diszkriminációk az adott kormány / uralkodói kör részéről. A helyzetet csak rosszabbá tette az 1980-as években lefolyó Irán és Irak közötti nyolcéves háború, mely a régiót egyaránt közvetlenül, s a talajszennyezés által közvetett módon is érintette.

Teherán helyzete

A síita világ fővárosát, Teheránt nem csak a vízhiány sújtja, de egy részben ebből fakadó fenyegetés is: a talajsüllyedés. A talajsüllyedésnek alapvetően két típusát különböztetjük meg: a „spot subsidence-t” és az „area subsidence-t”, melyek egyaránt formálják Teherán földrajzát. Előbbinek főleg az emberi tevékenyég, így a talajfúrás, a qanatok megsemmisítése vagy irányainak megváltoztatása, vagy akár a magasabb épületek talapzatainak kialakítása során létrejövő kráterek, utóbbinak pedig a környezeti faktorok, mint a talajvíz vízszintjének csökkenése és azoknak sóval való telítődése a kiváltó okai. Az urbanizáció következtében a városban ma több, mint 8,7 millió ember él. Részben a jobb megélhetés érdekében, de nagyrészt a fentebb említett okok következtében kiszáradó termőföldek megmunkálhatatlansága és az ezzel egyidejűleg fennálló vízkészlet-csökkenés eredményezte a fővárosba történő tömeges bevándorlást. Issa Kalantari, az Iráni Környezetvédelmi Minisztérium vezetője nyilatkozta 2017 decemberében, hogy amennyiben a mezőgazdasági célokra felhasználandó vízkészletek mértékben nem változnak, úgy 25 éven belül Irán keleti és déli területei teljesen ki fognak száradni, majd elsivatagosodnak. Ennek okán várhatóan 50 millió ember lesz rákényszerítve, hogy elhagyja otthonát, s nagyobb városokban kutasson új lehetőségek után. Ez a történelem egyik legnagyobb migrációs krízisét idézné elő. S mint ahogy sok más, gyorsan városodott településnél is jellemző, úgy Teherán sem képes alkalmazkodni a tömeges beáramlás okozta kihívásokhoz. A rendelkezésre álló vízkészletet sem teljesen tudják hasznosítani: nem fordítanak nagy erőt a csapadék összegyűjtésére és tárolására a lakosság egyre növekvő ellátási igénye és a mezőgazdasági szükségletek kielégítése érdekében. Ehelyett – a tudósok figyelmeztetései ellenére – a talajvizet szipolyozzák ki a város környékén, amely az 1200m tengerszint feletti magasságban fekvő Teherán évenkénti 20-25cm , más mérések szerint pedig akár 36 cm süllyedéséhez vezetett. Ennélfogva rengeteg lakás, ház alatt nyílt már meg a talaj, mely így a lakosság egyre növekvő félelméhez és a kormánnyal szembeni türelmetlenségükhöz vezet.

A kormánynak különböző elképzelései vannak a válság enyhítése, majd megoldása érdekében. Egyrészről az Energiaügyi Minisztérium 2015-től kezdődően kihirdetett programja, másrészről a város vezetésének a víz újrahasznosításával kapcsolatos tevékenysége válthat ki pozitív eredményeket. Előbbi értelmében szükségeltetik minden, Teheránt környező földfelszíni víztározó feltöltése, melyhez elengedhetetlen a megfelelő csatornarendszer kialakítása, valamint az illegális kutak felszámolása. A jelenleg is működő szennyvíztisztitó üzem fejlesztésével pedig évenként mintegy 50 millió m3 vizet lehetne visszajuttatni a talajba újbóli felhasználás végett.

Áradások a közelmúltban

De ha van áradás, miért is van kiszáradás? Mind a kiszáradás, mind pedig a vízhiány egyértelmű jelei arra mutathatnak, hogy általánosságban véve nagyon kevés csapadék esik egy év alatt Iránban, Noha korábban ez egy esztendő több hónapja alatt zajlott le, újonnan azonban ezek egy-két nap alatti heves esőzések formájában mennek végbe. Ebből adódóan olyan talajerózió következhet be, mely esetenként nagyobb kárt okozhat, mint maga a kiszáradás.

A 2019-es áradások által okozott károk becsült értékei az egyes tartományokra levetítve. Forrás: wunderground.com

A 2019. évi, áprilisi és márciusi rekordmagas, valamint az október eleji esőzések is csak rosszabbá tették a helyzetet. Az ennek következtében kialakuló árvizek mintegy 100 ember életébe kerültek, s a hatalmas gazdasági (10 milliárd dollár) kár mellett a politikai életre is nagy hatással voltak. Ayatollah Ali Khamenei iráni legfelsőbb vezető kénytelen volt olyan alapokból elvonni pénzt a keletkezett károk orvoslása érdekében, melyek Irán jövőbeni infrastrukturális fejlődéséhez és hosszútávú projektek kivitelezéséhez elengedhetetlenek lennének.

Megoldási lehetőségek

Jóllehet idén az átlagosnál több csapadéknak köszönhetően a víztározó gátak nagy része megtelt, a több éve tartó extrém szárazságot ez sem tudja ellensúlyozni. Több javaslat és terv is megfogalmazódott az elmúlt években a vízprobléma mérséklése érdekében, melyekből eddig csupán töredéküket kezdte el a kormány a gyakorlatban alkalmazni. Ezeknek, a korábban említett tényezőkön kívül (megkérdőjelezhető klímapolitika, külföldi aktorok hibáztatása, más területek előnyben részesítése a környezetvédelemmel szemben) egyértelműen közrejátszik az is, hogy Irán teljes elszigeteltségben van, gazdasági-pénzügyi támogatásra más országtól nemigen számíthat, így egyedül kellene fedeznie a leendő fejlesztéseit.

Mindezek ellenére Irán belekezdett olyan újításokba, amelyek a vízprobléma leküzdését tekintve pozitívnak értékelhetőek. 2018 November 6-án a kormány bejelentette például, hogy elkezdi a „Cloud seeding project” elnevezésű programját. Ez, az egyébként az 1940-es években az Egyesült Államokban kidolgozott módszer fontos szerepet tölthet be a vízhiány csökkentésében. Működésének röviden a következő a lényege: drónokkal, repülőgépekkel vagy a földfelszínre telepített generátorokkal ezüst-jodidot fecskendeznek a levegőbe, melyekre a vízgőz és a vízcseppek rátapadnak, kémiai reakciót váltva ki. Végső soron mind a felhő mérete, mind pedig a vihar/esőzés időtartama megnövekszik. Az egyetlen hátránya, hogy csak akkor alkalmazható, ha van felhő, így tavaly nem, idén viszont már hasznát tudták venni a nagy esőzések következtében. Az országban regisztrált 36 000 qanat ésszerű működtetése – melyeknek összesített hossza becslések szerint megegyezik a Föld-Hold távolsággal – szintén hozzájárulhat a víz céltudatosabb felhasználásához csakúgy, mint a vizes területek megóvása, az öntözéses gazdálkodás hatékonyságának növelése vagy akár a fiatalok bevonása a természetvédelembe.

Iráni gépek juttatnak ezüst-jodidot a levegőbe vihar idején. Forrás: en.eghtesadonline.com

Összességében tehát elmondható, hogy Irán egy rendkívül súlyos és összetett (de nem egyedülálló) problémával néz szembe, melynek leküzdésére bár történtek törekvések és lennének is megoldási lehetőségek, mégis, a kormány eleddig alkalmatlanságáról tett bizonyságot a témát illetően. A nyomás és feszültség  ezzel egyidőben egyre nő, mely a közeljövőben alapjaiban változtathatja meg az ország politikai és társadalmi rendszerét, új irányokat szabva ezzel az Iránt érintő nemzetközi viszonyokban.

Szerző: Tóth Milán