Bevezetés:

A jelen elemzés egyik fő tárgyát képező NATO egy olyan kollektív védelmi szövetség volt, amely mára 30 európai állam széleskörű katonai-politikai együttműködésévé nőtte ki magát és 1949 április 4-én Washingtonban annak érdekében alapították, hogy minden eszközzel biztosítsák a tagállamok szabadságát és biztonságát. Továbbá egy olyan nemzetközi szervezet, amely a hidegháború időszaka során a NATO első főtitkárának, Lord Ismay-nek tulajdonított mondás szerint hármas céllal hozták létre: “az oroszokat kint, az amerikaiakat bent, a németeket pedig lent tartani”.

Ugyanakkor Oroszország három évtizedes fennállása óta különleges „színfoltja” a világ biztonságpolitikai térképének, csak úgy, mint jogelődje a Szovjetunió volt. Az ország egyszerre ötvözi magában a régi „birodalmi” jellegű irányítás és szemlélet mellett a 21. század törekvéseit és technikai eszközeit. Éppen emiatt Oroszország és tevékenysége folyamatosan megosztja a regionális és a globális közvéleményt, legyen szó bel – és külpolitikai lépésekről, katonai stratégiákról vagy gazdasági kérdésekről. Erre a kettősségre pedig kiváló példaként szolgál az ukrajnai eseménysorozat is, amely, mint említettem alapjaiban véve írta át nem csak a NATO-Oroszország (egyébként sem változásoktól mentes) kapcsolatot, de jelét adja egyúttal a második világháború óta alakuló világrend átalakulásának is.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) és az Oroszországi Föderáció -csakúgy, mint a nemzetközi szervezet és a jogelőd Szovjetunió- kapcsolatát időről-időre az enyhülés és elhidegülés egymásutáni váltakozása fémjelezte. Véleményem szerint az elmúlt nyolc év eseményei is beleillenek az említett folyamatos viszonyváltozásba és tekinthetőek a történelem ismétlődésének: a Szovjetunió szétesése után a jogutód Oroszországgal való viszonyjavulást követően -2014-től kezdődően-, majd a 2022. február 24.-én indított támadással betetőzve ismét lejtmenetbe került az említett felek közötti kapcsolat.

Az elemzésben arra kívánok választ adni, hogy a 2014-es eseményektől kezdődően, majd a jelenleg zajló orosz-ukrán háború tükrében az Észak-atlanti Szövetség Szervezete és a „Nagy Medve” közötti viszonyváltozás miben mutatkozik meg legszignifikánsabban a nemzetközi szervezet tekintetében. Mindehhez az elemzés elméleti megalapozásaként először áttekintem a NATO-Oroszország kapcsolat alakulásának mérföldköveit 1991-től kezdődően. Felvázolom a viszonyváltozásról alkotott orosz és a 2014 utáni csúcstalálkozókon elhangzott orosz-NATO kapcsolatot érintő rendelkezések alapján a nemzetközi szervezet által képviselt nézőpontot. Végül zárógondolatként kitekintést teszek kollektív biztonsági szervezet aktuális álláspontjára.

Az enyhülés időszaka:

A Szovjetunió felbomlását és a hidegháborút követő időszakban Oroszországra a nyitás és a Nyugat-barát politika volt jellemző: a Boris Jelcin által folytatott külpolitika legfőbb célkitűzése ugyanis a múlttal való szakítás és az Amerikai Egyesült Államokkal való szoros együttműködés kialakítása volt. Így Oroszország a korábbi szembenállás után az enyhülés érdekében számos nemzetközi lépést tett. Az előző állításomat támasztja alá a tény, hogy bár ezzel a nézettel nem az orosz felsővezetés egésze értett egyet, 1991-ben Oroszország mégis csatlakozott az Euro-atlanti Együttműködési Tanácshoz, amellyel egyúttal megnyílt a lehetőség a Varsói Szerződés volt tagországainak és a posztszovjet államoknak is a NATO-val való kapcsolatteremtésre.

Továbbá példaként szolgál az is, hogy kicsivel később, 1994-ben a NATO és 23 másik állam létrehozta a Békepartnerség együttműködési programját. Így a partnerség keretein belül – melynek Oroszország is tagja – békefenntartói és katasztrófa-elhárítási feladatokat végeznek, különböző gyakorlatokat tartanak, illetve az országok közötti bizalomépítést és kommunikációt erősítő programok zajlanak.

A NATO és az Oroszországi Föderáció közötti bilaterális kapcsolatok hivatalos alapját az 1997-ben aláírt NATO–Oroszország Alapító Okirat teremtette meg. Ennek megerősítésére érdekében 2002-ben felállították a NATO–Oroszország Tanácsot (NATO-Russian Council). Továbbá annak érdekében, hogy elősegítse a kapcsolatteremtést és együttműködést, Oroszország még 1998-ban megalapított egy diplomáciai követséget a NATO számára. Ennek párjaként 2002-től egy katonai összeköttetési követség is felállt Moszkvában. A NATO-Russian Council tehát megfelelő keretet biztosított a kommunikációhoz, az aktuális biztonsági kérdések megvitatásához és a gyakorlati együttműködés széles spektrumához.

Moszkva álláspontja:

Vlagyimir Vlamigyirovics Putyin orosz elnök legfőbb célkitűzése az, hogy újra nagyhatalommá, orosz narratívában birodalommá tegye az Oroszországi Föderációt. Éppen ezért Moszkva Európát nem partnerként tartja számon, sokkal inkább egy olyan meghatározó geopolitikai tényezőként, amelyen keresztül rálátása nyílik a Szövetségre és az ott történtekre, ugyanakkor amellyel nem engedheti meg közös határok létrejöttét.

Ezen fentiekből fakadóan igyekszik megakadályozni minden olyan eseményt, amely várhatóan negatív stratégiai helyzetbe hozhatná Oroszországot. Például Grúzia vagy Ukrajna NATO-ba és az EU-ba való felvétele, és ezzel az orosz érdekszférából való folyamatos kivonása is egy ilyen lépésnek minősült, mely ellen azonnal fel kellett lépnie a Föderációnak. Továbbá fontos, hogy Oroszország nézőpontja szerint minden olyan NATO tevékenység, amely orosz érdekszférát érint, az sérti a 1997-es NATO-Oroszország Alapszerződést. A kérdés geopolitikai vonulatát kiemelve, orosz tekintetében a fentebb említett országok nemzetközi szervezetekbe való felvétele egyértelműen közös „határokat” és a geopolitikai narratíva szerinti puffer-zóna övezet részleges hiányát eredményezné az Oroszországi Föderáció határain.

2014, a fordulat éve:

A putyini korszak kezdete óta, vagyis gyakorlatilag az 1999/2000 -es évfordulótól kezdődően éleződik a NATO és Oroszország viszonya. Világszerte a politikusok és éppúgy az elemzők többsége Moszkvát teszi felelőssé az ukrajnai válság kialakulásáért és annak a napjainkban ismert szintjére való eszkalációjáért. Alapvetően teljes joggal, hiszen elég csak az elmúlt 25 év Kijevvel szemben támasztott orosz politikai és gazdasági nyomásgyakorlásokat, a különböző ukrán vezetés ellen irányuló zsarolásokat és lejárató kampányokat, vagy a helyi orosz nagykövet helytartói magatartását megemlíteni. Mindegyik általam hozott példa mutatja az erőteljes orosz ellentevékenység jelenlétét az ukrán területeken.
Ezek alapján az is egy felvetődő kérdés, hogy mi áll az Oroszországi Föderáció ilyen jellegű Ukrajna-politikája mögött. Véleményem szerint az agresszív, expanzív külpolitika fő mozgatórugója ebben az esetben sem más, mint például a balti államok, Fehéroroszország vagy akár Grúzia irányában volt (1. ábra).

  1. 1. ábra Oroszország expanzív külpolitikájának irányai

Az alapvető cél, hogy Oroszország a birodalom területi kiterjedését Moszkvából – mint központból – kiindulva fokozatosan restaurálja, visszaszerezve a korábbi cári érdekszférába tartozó – ma már független – államok felett az irányítást.
Ezt támasztja alá az elmúlt évek orosz külpolitikájának legtöbb megmozdulása is, így az orosz-grúz konfliktus(2008), a balti államok függetlenségének szovjet jog szerinti felülvizsgálata (2015) vagy Vlagyimir Putyin orosz elnök az Eurázsiai Gazdasági Unió vezetőinek találkozóján tett kijelentése, ami Lengyelországot háborította fel (2019). Mint a példákból is látszik számos állam esett már áldozatául, vagy vált kiszemelt célpontjává az oroszok nyugati terjeszkedésének. Így volt ez Ukrajna esetében is, ahol az oroszok politikai céljaik elérése érdekében a hibrid hadviselés eszköztárának széles skáláját alkalmazták, így a gazdasági nyomásgyakorlást, a médián keresztül terjesztett álhíreket vagy a hátország lakosságának elbizonytalanítását saját politikai vezetésében.

  1. NATO-csúcsok összegzése

Az ukrajnai eseményeket követően számos változás állt be az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének Oroszország-politikájában is, amely így a következő NATO-csúcs témakörét is alapvetően meghatározta.

A wales-i csúcs:

A 2014. szeptember 04-05-én megrendezésre került -az ukrán válság utáni első- wales-i NATO-csúcs fókuszpontjában Oroszország és a kollektív védelem kérdése állt. Az események hatására világossá vált, hogy a NATO-orosz kapcsolatok 2009-es „újraindítási kísérlete” kudarccal zárult. Ez a megállapítás nyugtalansággal töltötte el Lengyelországot és a balti államokat is, így a NATO-t a korábbiakhoz képes komolyabb válaszlépésekre sarkallta: a fő célkitűzés egy gyorsabban és rugalmasabban reagáló NATO kialakítása, hiszen a hidegháború óta az ukrán válság taszította a NATO és az Oroszországi Föderáció kapcsolatát a legnagyobb mélypontra, rámutatva ezzel a kollektív védelem és a teljes skálájú elrettentési képesség kialakításának fontosságára.

A csúcs négy legfontosabb rendelkezése közé tartozik, hogy a NATO-Ukrajna Bizottság (NUC) markánsan meghatározta, illetve elítélte Oroszország szerepét az Ukrajnában történtek kapcsán[1]. Továbbá bejelentették, hogy a nemzetközi szervezet nyíltan támogatni fogja Ukrajnát, amely kiterjed a fegyveres erők kiképzésre, a sebesültek ellátására, valamint új programok indítására az ukrán védelmi szektor képességfejlesztésére és kapacitásépítésére. A második fontos eredmény, hogy bizonyos tagállamok bilaterális alapon megkezdték a katonai-technikai segítségnyújtást Ukrajna számára. Harmadsorban fontos, az interoperabilitás jegyében kijelentette a Szövetség, hogy az ukrán fegyveres erők egyre több hadgyakorlatnak lesznek részesei. Az összes folyomány közül azonban, ami a legszignifikánsabban jelezte az orosz-NATO kapcsolatok romlását, az a szövetséges állam- és kormányfők nyilatkozata. Ennek száztizenhárom pontjából ugyanis huszonhárom érinti az említett kapcsolatot. Ezek egyik fontos felismerése, hogy a NATO békés Európáról alkotott képe alapvetően átalakult. Véleményem szerint a wales-i csúcs két legjelentősebb eleme, hogy a NATO nyíltan demonstrálta politikai elkötelezettségét Ukrajna mellett, továbbá a kollektív védelmi képességek fejlesztésére határozott döntéseket hoztak a szövetségesek. Így ez a találkozó alapvető fontosságú és korábban nem tapasztalt hozzáállásváltozást jelentett.

A varsói csúcs:

A wales-i után két évvel, 2016. július 08-09.-én Varsóban ismét megtartottak egy NATO csúcstalálkozót, melyben visszaköszöntek a korábbiakban lefektetett irányvonalak és Oroszország jelentősége is. Jens Stoltenberg, a NATO-főtitkára a szövetség megújulásaként és történelmi pillanetként jellemezte az itt hozott döntéseket. Habár a NATO ekkor is tagadta, hogy ellenségei lennének, a két fő cél a Szövetség keleti szárnyának megerősítése volt, valamint a tagállamok egységének kimutatása a világfelé. Ezekre pedig az elemzők szerint elsősorban az Oroszországi Föderáció tevékenységéből fakadó bizonytalan nemzetközi környezet miatt volt szükség. Az előbbi állítást igazolják az állam- és kormányfők által kiadott „Varsói nyilatkozat a transzatlanti biztonságról”  című dokumentumban foglaltak is, miszerint a NATO a változékony biztonsági helyzet legfőbb forrásaiként a Közel-Kelet, Észak-Afrika és a terrorizmus mellett Oroszország tevékenységét jelölte meg. Ennek ellenére azonban a tagállamok továbbra is – amennyiben a Föderáció magatartása úgy engedi – építő jellegű kapcsolatot igyekeznek ápolni és a Szövetség keleti-szárnyának megerősítése nem az oroszok provokációját célozza.

Véleményem szerint a varsói csúcs eredményei négy fő pontban foglalhatók össze. Elsőként a már említett keleti-szárny megerősítése érdekében hozott lépések, melyek jegyében létrehoztak egy „előretolt rotációs jelenlétet”,  amelyet még a 2014-es wales-i csúcson Barack Obama amerikai elnök szorgalmazott. Ez azt jelentette, hogy Lengyelország és a balti államok területére négy többnemzetiségű zászlóaljharccsoportot (4000 katona) telepítettek, szimbolizálva ezzel a Szövetség tagállamai közötti erős együttműködést. Ehhez kapcsolódik továbbá, hogy sok államban – így Magyarországon is – katonai vezetési pontokat és új parancsnoki struktúrát létesítettek, hogy adott esetben felkészültek legyen a támaszpontok, ha NATO erőknek kellene állomásoznia a területükön. Másodikként a csúcson elfogadásra került a váratlan támadások kezelésére létrehozott nagyon magas készenlétű (2-7 nap) összhaderőnemi haderőcsoport (VJTF létszámát 15.000 főre bővítették) és a NATO Reagáló Erők létszámemelése (40.000 főre). Harmadsorban pedig – figyelembe véve az orosz hadviselés által használt módszereket – a NATO a kibervédelmet is felvette a kollektív védelmi feladatok közé, elérve így, hogy ha valamely tagállamot kibertámadás éri, akkor az kollektív támadásnak legyen tekinthető. Valamint deklarálták azt is, hogy a tagállamok támogatni fogják a kiberhadviselés fenyegetéseinek elhárításával és a kibervédelemmel összefüggő kutatásokat. A csúcson megtárgyalt összes döntés közül azonban a legjelentősebbnek a negyedik, a NATO-EU közötti stratégiai megállapodás tekinthető. Ennek keretében a korábban egymással rivalizáló két nemzetközi szervezet egy jóval szorosabb együttműködést elé nézett a jövőben. A dokumentum számos kooperációs témát tartalmazott, így például a krími és az ukrajnai események kapcsán tapasztalt, a katonai és civil eszközöket felhasználó hibrid hadviselés elleni fellépés terén vagy az összehangoltabb tevékenység a kibervédelem területén. Továbbá a két szervezet gyakorlatainak – beleértve a hibrid gyakorlatokat is – koordinálására is kiterjedt a partnerség. Ezen témák az orosz hadviselés alapvetően használt eszközeit és módszereit, azok működési mechanizmusának működését befolyásolhatják, így is igazolva a NATO-orosz viszony megromlását.

Végül pedig a NATO-Ukrajna Bizottság is kiadott egy nyilatkozatot, melyben többek között felszólította Oroszországot is, hogy tartsa tiszteletében a nemzetközi jogot, vonja vissza a Krím annexiójáról hozott döntését, és tartózkodjon az országgal szembeni agresszív lépésektől, illetve a minszki megállapodásban foglalt tűzszünet betartására is felhívta figyelmét.

A brüsszeli csúcs:

2018 július 11-12.-én Brüsszelben tartották a következő NATO-csúcsot , amit a nemzetközi és a hazai sajtó is a „feszült”, illetve a „megosztó” jelzőkkel illetett. A Szövetség az előző találkozókon felállított stratégiai koncepcióban megfogalmazott hármas-feladatrendszerhez (ennek elemei: a kollektív védelem, a válságkezelés és a kooperatív biztonság) tartották magukat. Valójában ezt a csúcsot Oroszország kérdésének tekintetében sokkal inkább a 2016-os és 2017-es csúcsokon előírtak áttekintésére alkalmazták. Hiszen a NATO álláspontja szerint a folyamatosan változó biztonsági környezetben minden stratégiai irányból érkező fenyegetések ellen fel kell lépnie a Szövetségnek.

Ezen veszélyek egy fontos eredete pedig továbbra is Oroszország és annak agresszív külpolitikája. Így meggyőződésem szerint az itt hozott döntések is az orosz nyugati irányú terjeszkedést hivatottak megakadályozni, továbbá a hangsúly kezd eltolódni a tagállamok erejének és összetartásának nyílt kinyilvánításának irányába. Ezt igazolja, hogy két határozatcsomagok hoztak létre, melyek közül a Déli Csomag  tartalmaz minden olyan teendőt, amely a biztonság déli és közel-keleti irányba való kiterjesztéshez szükséges. A Készenléti kezdeményezéssel  a keleti irányból (Oroszországi Föderáció) érkező veszélyek elleni NATO Erők készenléte került új alapokra helyezésre. A parancsnoksági rendszer megerősítése, az új harcászati szervek létrehozása és a stratégiai mobilitás kérdésköre is mind azt bizonyítják, hogy a NATO reálisan számol azzal és felkészül arra, ha Oroszország ismét radikális területszerzési tervekbe kezdene, mint ahogyan Ukrajna esetében is tette.

A londoni csúcs:

2019 december 03-04-én London adott otthon a NATO legújabb csúcsértekezletének, amelyen a legfontosabb jövőbeli feladatok és célok meghatározása mellett a Szövetség megalakulásának 70. évfordulójáról is megemlékeztek a tagállamok állam- és kormányfői. A csúcson – annak ellenére, hogy már több, mint öt éve volt először hangos a média Oroszország ukrajnai tevékenysége miatt – még mindig vezető szerephez jutott a NATO-orosz kapcsolatok alakulása és az INF Szerződés kérdése is. A megfelelő hozzáállást illetően azonban nem volt egyhangú a vezetők véleménye. Jens Stoltenberg főtitkár a Szövetség álláspontjaként a korábbi csúcsok meggyőződését közvetítette, azaz, hogy a NATO nyitott a stratégiai párbeszédre Oroszországgal, amennyiben annak tevékenysége ezt lehetővé teszi. Továbbá ha szükséges, a tagállamok rendelkeznek megfelelő tervekkel és erővel Lengyelország és a balti államok védelmére. Ennek a kijelentésnek pedig kettős üzenete volt, egyrészt a tagállamok együttműködéséről volt hivatott tanúbizonyságot tenni, másrészt pedig a kollektív védelem megerősítését példázza, hiszen a katonai erő állomásoztatása az ez iránti elkötelezettség legerősebb kifejeződése. Tehát, ha szükséges, a NATO erői készek akár fegyveres intézkedéseket is foganatosítani az esetleges orosz támadások kivédésére. Többek között ez a megállapítás osztotta meg a tagállamok vezetőinek hozzáállását.

Ezt példázza Recep Tayyip Erdoğan török elnök kijelentése, miszerint Törökország nem fogja támogatni a NATO Lengyelországot és a balti államokat illető védelmi tervét– egy lehetséges orosz támadás esetén – ha országa (kurd) ellenségeit terroristáknak nem nyilvánítják. Egy újabb nézőpontot képviselt az orosz kérdést illetően Emmanuel Macron francia köztársasági elnök, aki úgy nyilatkozott, ha a Szövetség stabil Európát akar, ahhoz szükséges a stratégiai párbeszéd folytatása az Oroszországi Föderációval. Ennek alapvető előfeltétele, hogy az orosz-ukrán viszonyt rendezzék.

A 2021 júliusi brüsszeli csúcs:

A 2021. június 14-i brüsszeli NATO-csúcson a NATO-vezetők számos témakörben hoztak döntéseket és kérdések széles skáláját vitatták meg, hogy felkészítsék a NATO-t a ma és a holnap kihívásaira. Mindemellett a tagállamok képviselői megállapodtak a NATO 2030 kulcsfontosságú kilenc napirendi pontjában is, hogy megerősítsék a Szövetséget a következő évtizedben és azon túl.

Elsőként fontosnak tartják a politikai konzultáció mélyítését, valamint a szabályokon alapuló nemzetközi rend fenntartását. Ez utóbbi érdekében a NATO vezetői megállapodtak abban, hogy megerősítik a NATO kapcsolatait a hasonló gondolkodású partnerekkel és nemzetközi szervezetekkel – köztük az Európai Unióval –, és új kötelezettségvállalásokat alakítanak ki, többek között Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában. Másodsorban szorosan összefügg egymással az  új stratégiai koncepció kidolgozásának igénye, az elrettentés és védelmi képességek megerősítése[2], a reziliencia növelése[3] és a technológiai előnyök megőrzésének célkitűzései[4].  Harmadsorban a NATO nagy hangsúlyt fektet erőfeszítéseinek fokozására, hogy segítse partnerei kiképzési módszereit és kapacitásépítését olyan területeken, mint a terrorizmus elleni küzdelem, a stabilizáció, a hibrid támadások elleni küzdelem, a válságkezelés, a békefenntartás és a védelmi reform. Ugyanakkor megjelenik egy kezdeményezés az éghajlatváltozás elleni küzdelem és a megváltozott viszonyokhoz való adaptáció terén is, a NATO éghajlatváltozási és biztonsági cselekvési tervének keretében kész csökkenteni a katonai tevékenységből vagy létesítményekből származó üvegházhatású gázkibocsátásának mennyiségét. Végül pedig az említettek finanszírozásában is elkötelezettek a tagállamok, így további forrásokat határoznak meg annak biztosítására, hogy a Szövetség továbbra is garantálja a kollektív védelmünket és biztonságunkat 2030-ig és azon túl is.

Az idei brüsszeli csúcs:

2022.03.24.-én rendkívüli NATO-csúcs összehívására került sor Brüsszelben. Ennek fókuszpontjában Oroszország Ukrajna elleni agressziója állt, amelyet a nemzetközi szervezet az euro-atlanti biztonságra nézve az elmúlt évtizedek legsúlyosabb fenyegetésének minősített. A NATO kijelentette, hogy a lehető leghatározottabban elítéli Oroszország ukrajnai invázióját, felszólítja Vlagyimir Putyin elnököt felelőtlen és destabilizáló magatartásának haladéktalan leállítására az ENSZ Nemzetközi Bíróság döntésének értelmében. Továbbá felszólította Fehéroroszországot és Kínát, hogy tartózkodjanak az orosz háborús agresszió támogatásától.

Annak eredményeként, hogy a háború új biztonsági környezetet teremtett, a NATO megerősítette a konfliktus multidomain-jellegét és a biztonság 360°-os megközelítésének jegyében a szövetség keleti szárnyát: új, gyorsreagálású, többnemzetiségű harccsoportokat telepít Bulgáriába, Magyarországra, Romániába és Szlovákiába jelentős légi és haditengerészeti eszközökkel együtt. Ugyanakkor a NATO-tagországok egyetértettek abban, hogy el kell kerülni a háború további eszkalációját, Ukrajna határain túlra terjedését és egy Oroszország és a NATO közötti konfliktus kialakulását.

A szövetség világossá tette: nem részese a konfliktusnak, és nem szállít fegyvereket Ukrajnába – közölte Jens Stolenberg NATO-főtitkár. Végül a szövetség kiemelte, Oroszországnak hitelt érdemlő tárgyalásokat kell megkezdeni Ukrajnával konkrét eredmények elérése érdekében, kezdve a fenntartható tűzszünettel és a csapatai teljes kivonásával Ukrajna területéről. Oroszországnak a tűzszünet azonnali végrehajtásával kell megmutatnia, hogy komolyan gondolja a béke megteremtését célzó tárgyalásokat Ukrajnával.

Záró gondolatok:

A NATO-Oroszország kapcsolat történetében, a 2014-es ukrajnai válság és az azóta tartó időszak -különös tekinettel a 2022.februári eseményekre- ismét egy új szakasz kezdetét jelöli.  Ezt a változást a felek közötti viszony olyan mértékű romlása jellemzi, amelyre az eddigiek során kevés alkalommal volt precedens.

Az elmúlt nyolc év csúcstalálkozóinak főbb témáit és meghozott döntéseit áttekintve világossá válik, hogy a NATO-orosz kapcsolat a hosszú eltelt idő ellenére is állandó napirendi pontja volt a találkozóknak, így alapjaiban véve határozza meg a Szövetség stratégiai lépéseit és Oroszország-politikáját és ez a viszonyváltozás elsősorban annak konzisztens folytatásában manifesztálódik. A NATO folytatja transzformációját egy még veszélyesebb stratégiai-realitás felé és a stratégiai irányváltásnak fogja majd alárendelni az új stratégiai koncepciót is Madridban. Az elemzésben leírtak alapján kijelenthető, hogy jelenleg a szervezet preventív, arányos és olyan intézkedések meglépését tűzte ki célul, amelyek nem növelik az eszkalációt: nagy hangsúly helyeződik a kollektív védelemre és a -korábbi forward presence helyett- a forward defence koncepciójára.

Összefoglalóan a gyakorlatban látható, hogy a védelem és biztonság megerősítése széleskörűen történik, kezdve az elméleti alapok lehelyezésétől és megújításától (a politikai konzultáció NATO hármasfeladatrendszerbe való beemelése, készenléti tervek kidolgozása, az ezekhez szükséges NATO-s eszközök, képességek megjelölése stb.) a tényleges csapatmozgósításig (új magyar, szlovák, bolgár és román zászlóalj-harccsoportok létrehozása) a keleti szárny erőinek megerősítéséért.

[1] Többek között megállapításra került az, hogy orosz katonák is részt vettek a harcokban, illegális a Krím-félsziget annektálása, valamint a NATO felszólította Oroszországot az Ukrajnát érintő agressziótól való távolmaradásra.

[2] A szövetségesek továbbra is arra törekednek, hogy 2024-ig teljesítsék a NATO által elfogadott irányelvet, miszerint a GDP 2%-át költsék védelemi kiadások, és annak 20%-át új fejlesztésekre fordítsák.

[3] A NATO-tagállamok megkezdik a szélesebb és összehangoltabb megközelítés alkalmazását, megerősített ellenállóképességi kötelezettségvállaláson keresztül, így a szövetség egészére kiterjedő reziliencia-célok alapján, az adott országra szabott célkitűzéseket hoznak létre, amelyek reziliencia-célokat és végrehajtási terveket vezérlik, világosabb és mérhetőbbé téve a NATO ellenállóképességét tagállami és szövetségi szinten egyaránt.

[4] A NATO vezetői megállapodtak abban, hogy elindítják a Defence Innovation Accelerator for the North Atlantic (DIANA) szervezetet, a kritikus technológiákkal kapcsolatos transzatlanti együttműködés fellendítése érdekében, valamint egy NATO Innovációs Alap létrehozásában, amely a feltörekvő technológiákkal foglalkozó start-upokba fektet majd be.

Kiemelt kép forrása: pixabay.com