Bevezetés

A cikk célja az orosz-iráni kapcsolatok bemutatása. A téma aktualitását és a cikk elkészültének motivációját a jelenleg zajló JCPOA (Joint Comprehensive Plan of Action), avagy ismertebb nevén az iráni atomalku megállapodás bécsi megújítása alapozza meg, amelyet 2015-ben kötöttek, de 2018-ban Donald Trump amerikai elnök részéről felmondásra került. Továbbá mind a hazai, mind a nemzetiközi sajtó hasábjain nyomon követhetjük, hogy Oroszország ebben a folyamatban támogató félként jelenik meg Irán oldalán, illetve közvetítő félként a megállapodást felmondó USA és Irán között. Az ezek mögött húzódó okok és indokok megértéséhez feltétlenül szükséges a korábbi történelmi események ismerete.

Történelmi áttekintés

Az orosz-iráni kapcsolatok hosszú századokra tekintenek vissza. Az újkori történelemben a kapcsolatok a cári időszakig (1721-1917) vezetik vissza a tudományos kutatókat. Irán és Oroszország tekintetében egy igen összetett gazdasági, katonai és nukleáris stratégiai kooperációról van szó.[i]

Először a 18. század elején területi annexióról beszélhetünk, amely közös határokat hozott létre Perzsia és a Cári Oroszország között. Így tehát Irán elhelyezkedése nemcsak közös határt, de közös érdekeket is eredményezett. A periférián való elhelyezkedés közös stratégiát és védelmi érdekeket alakított ki.[ii]  A közös határokat a 18. és a 19. században ideológiai expanzió követte. A területi expanzióval a Kaszpi-tenger Oroszország látóterébe került. Ezen tenger a világ legnagyobb legfolyású víztömege, így a téma mindkét terület kiemelt belügyi kérdésévé vált. Fontos kiemelni, hogy geopolitikai szempontól az előbb említett tenger, a Kaukázus és a Közel-Kelet a két ország „közös találkozási” pontja. A 19. században az orosz-perzsa háborúk során Perzsia nemcsak területeket veszített, de mindemellett az is hátrányosan érintette, hogy a cári birodalom kizárólag az orosz hadiflotta számára engedélyezte a kikötőben való tartózkodást.[iii]

Az 1917-es év változást eredményezett ebben az ügyben, ugyanis 1921-ben egy szovjet-perzsa barátsági szerződés eredményeképpen ismét egyenlő jogokat kapott a perzsa hatalom, hogy saját zászlója alatt szabadon hajózhasson a Kaszpi-tenger térségében. A sztálini időszakban újabb szerződés megkötésére került sor. Először 1935-ben, majd 1940-ben a szovjet-iráni szerződés rögzítette, hogy a két érintett fél számára egy 10-10 mérföldes területet állít rendelkezésre, melyen ezen államok állampolgárai folytathattak halászati tevékenységet.[iv]

Az 1990-es évek elején a Szovjetunió felbomlását követően Irán és Oroszország nem maradtak közvetlen szomszédok. Így szükség volt arra, hogy a jelcini években újrafogalmazzák egymáshoz fűződő viszonyukat. Az előző évszázadokhoz hasonlóan a Kaszpi-tenger területe vitatottá vált jogi szempontból.[v]

Kapcsolatok a Szovjetunió felbomlását követően

Bár kulturális és vallási szempontból különböző országokról beszélünk, egyvalami biztosan közös bennük. Oroszország és Irán egyaránt szénhidrogén exportőr, mindkét ország jelentős olaj- és gázkivitelt bonyolít le. A bipoláris világ megszűnésével, illetve a térségben elhelyezkedő új gázmezők felfedezésével a nemzetközi közösség érdeklődése a térség felé fordult. A szovjet felbomlást követően Oroszország célként határozta meg a status quo fenntartását a térségben.[vi]

A 90-es években érdekként jelent meg a kapcsolatokban az orosz-iráni nukleáris kooperáció fogalma, amelyet különböző megállapodásokkal és egyezményekkel fektettek le. Fontos hangsúlyozni, hogy az orosz nukleáris- és fegyverkereskedelem legnagyobb importőre Irán. Ezekben az években az Iránnal kötött megállapodások fontos szerepet játszottak az orosz atomenergia-ipar túlélésében.  Ezt támasztja alá, hogy a későbbiekben bővebben bemutatásra kerülő 1995-ös iráni-orosz egyezmény során 5,1 milliárd dollár értékű fegyver szállításáról állapodott meg a két fél. Ennek fényében megállapításra került, hogy az 1990-2000 közötti időszakban Irán a legnagyobb orosz fegyveripari importőr volt.[vii]

A jelcini éra kezdetén, 1992-ben hosszútávú kereskedelmi és együttműködési megállapodást kötött a két ország. Ezen belül 2 egyezmény aláírására került sor. A két egyezmény tárgya az atomerőmű-építésre és az atomenergia békés célú felhasználására (pl. nukleáris üzemanyag újrahasznosítása) terjedt ki. Az egyezmény többek között tartalmazta, hogy egy speciális moszkvai intézetben iráni nukleáris szakemberek képzésében segíti Oroszország a másik felet.[viii]

A 90-es évek közepén, 1995 januárjában újabb megállapodásra került sor Irán és az oroszországi Atomenergetikai Minisztérium között, melynek témája már a 70-es években kezdődő Bushehr Atomerőmű (Bushehr Nuclear Powe Plant) építése volt. A kivitelezés Németország által kezdődött meg, de a 1980-as években az iraki-iráni háború hatására leállították. Az orosz állam részéről a fő szerződő fél az Атомстройэкспорт (Atomsztrojexport) volt, amely még a szovjet időkben, 1973-ban jött létre és a föderáció nukleáris berendezések és szolgáltatások exportőreként tartják számon. A megállapodásban ismét szakemberek képzését ajánlotta Oroszország, illetve urániumot és 2 blokk építését vállalta az atomerőmű felállítása során. A folyamat lezárásához a 2002-es évet tűzték ki célul. A folyamat a Nemzetközi Atomenergetikai Ügynökség (IAEA) felügyelete mellett zajlott. Az atomerőmű kivitelezése során gazdasági szempontból jelentős profitra tett szert az oroszországi föderáció. A 1995-ös egyezmény 20 ezer munkahelyet kínált 300 orosz vállalatnak. A folyamat azonban nem volt zavartalan, ugyanis 1999-ben a korábban említett fegyvereladások kapcsán szankciókat vezetett be az Egyesült Államok a késő jelcini Oroszország ellen.[ix] A szankciók az orosz vezetés ellenállását váltották ki, és a Külügyminisztérium szóvivője elutasította a vádakat. Fontos kiemelni, hogy 10 orosz tudományos intézet ellen vezettek be szankciókat, ezek közül három olyan tudományos központ volt (CTU, MAI, ESTRI), amely kapcsán az USA vezetése azt állította, hogy együttműködésük Iránnal segítheti, hogy a közel-keleti állam nukleáris rakétákat fejlesszen ki.[x]

Elmondható, hogy Irán részéről bizonyos regionális kérdésekben „diplomáciai gesztusokat” figyelhetünk meg. A 90-es évek orosz politikában meghatározó szerepet játszó első csecsen háborúban (1994-1996) az Organisation of Islamic Cooperation (OIC) nevet viselő szervezet tartózkodott a csecsen lázadok támogatásától. A Szovjetunió felbomlásával járó függetlenedési folyamatok olykor véres konfliktusokban torkoltak. Erre példa a 2020. őszén ismét kiújuló, befagyott konfliktusnak nevezhető örmény-azeri háború. A 80-as évek végén kezdődő konfliktus időszakában a hegyi-karabah ügyében a közel-keleti állam Örményországot támogatta az azeri hatalommal szemben.[xi]

A jelcini éra vége változásokat hozott a két ország kooperációjában. A 2001. szeptember 11-én zajló események, amelyet a szakirodalom csak 9/11-ként jelöl, visszarendeződést idéztek elő az iráni-orosz kapcsolatokban. A 2001-es események az orosz-amerikai kapcsolatok javulását eredményezték. A Bush-adminisztráció számára kiemelt fontosságú partnerré vált Oroszország. A „nemzetközi terrorizmus” elleni küzdelem közös pontként jelent meg az amerikai-orosz kapcsolatokban. A támadások után Putyin határozott kiállásának köszönhetően az orosz-nyugati kapcsolatok történetében új periódus kezdődött, amely a 2003 márciusban megindított iraki intervencióig reménytelien alakult.[xii]

Az előzőekben bemutatott folyamat orosz-iráni kapcsolatok romlását idézte elő, mivel a nemzetközi közösség, többek között az USA lator államnak (Rogue State) minősítette Iránt nukleáris tevékenysége miatt, és az 1968-as Atomsorompó Egyezmény (NPT) megszegésével vádolta.[xiii] A 60-as évek végén megkötött szerződés célja az atomfegyverek terjedésének megelőzése, illetve az atomenergia békés célokra való felhasználásának előmozdítása volt.[xiv]

Ezen logika mentén az, hogy Oroszország támogatta a Bushehr Atomerőmű építését, kulcsproblémává vált az orosz-amerikai együttműködésben. Ekkor már a föderáció elnöke Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin volt, aki nyomás alá került ezen ügyben a 2000-es évek elején, annak érdekében, hogy az ügy az ENSZ Biztonsági Tanács elé kerüljön. Állásfoglalásai során azt hangoztatta, hogy Iránnak nincsenek nukleáris ambíciói.[xv] Továbbá kiemelte, hogy az 1968-as NTP szerződés IV. cikkelye a következőket tartalmazza: „a nukleáris energia békés felhasználása megillet mindenkit, és az ehhez szükséges technológia, tudás, felszerelés és nyersanyagok megszerzésében támogatást élveznek.”[xvi]  Mindemellett 2005-ben egy olyan szerződés jött létre Oroszország és Irán között a nukleáris üzemanyag témájában, amelyben rögzítésre került, hogy az orosz fél biztosítja az üzemanyagot és a szállítást a közel-keleti fél számára, így biztosítva, hogy Irán nem fog nukleáris programba kezdeni. Irán 2006 januárjában elutasított egy orosz ajánlatot, amely azt tartalmazta, hogy orosz területen Teheránból érkező urániumot újra feldolgozzanak és dúsítsanak.[xvii]

Az iraki intervenciót követő években, 2009-ben egy újabb program került felajánlásra  Irán számára. Ennek értelmében a program keretein belül gyengén dúsított uránjának 75%-át Oroszországnak és Franciaországnak adta volna át. Ezzel Oroszországban az első LEU (low enriched uranium) Bank létesítésére került volna sor, amely elősegítette volna azon geostratégiai célját, hogy „energiahegemón” szerepben jelenjen meg a nemzetközi közösségben. Ambícióként jelent meg az orosz vezetésben, hogy globálisan néhány energia szektor uralmuk alatt legyen. Mindemellett Moszkva közel-keleti befolyását tudta volna növelni.  Nansi Paluraj tanulmányában kitér arra, hogy a nemzetközi közösség számára is fontos lett volna, hogy Irán elfogadja az orosz vezetés által kínált programot, ugyanis HEU (high enriched uranium) birtoklásával elkerülhető vált volna, hogy a nukleáris ipar fegyveres jelleget öltsön.[xviii]

Az ajánlatok sorozatos elutasításával Moszkva csatlakozott az ENSZ BT 1696-os számú határozatához, amelyet 2006. július 31-én hoztak létre. Oroszország több szankciót támogatott Iránnal szemben. Ezen lépésével feloldásra került a korábban ismeretett 1999-es években hozott szankció több orosz tudományos intézet ellen. A téma érdekessége, hogy ezen folyamatok új kapukat nyitottak meg a védelmi szektorban Oroszország és Irán viszonylatában. Moszkva ebben a szituációban közvetítő szerepben jelent meg. A cél az volt, hogy a szankciók súlya ne okozzon törést az iráni-orosz kapcsolatokban.[xix]

Az orosz-amerikai kooperáció nemcsak az iraki intervenció ügyében volt konfliktusos. Az amerikai adminisztráció által támogatott volt a rakétapajzs terve, amelyet Lengyelországba és Csehországba kívántak telepíteni.  A rakétapajzsot az iráni rakétafenyegetés ellen akarták létrehozni. Ezen terv 2007-ben ismét feszült helyzetet eredményezett, ugyanis a hidegháborút követő időszakban először lenne precedens arra, hogy az amerikai stratégiai elemek megjelenjenek az európai kontinensen. Továbbá a politikai elem mellett Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő három részes tanulmányában arra is kitér, hogy az orosz vezetés nem látott arra garanciát, hogy a telepítendő, robbanófej nélküli rakéták mellett idővel ne kerülhessenek föld-föld kategóriájú robbanó rakéták Európába, illetve a későbbiekben a meghatározott mennyiség ne emelkedne. Ebben a kérdésben Oroszország ellenállt, és osztotta azt a véleményét, hogy ebben az esetben nem Irán a célpont. Ezt követően 2010-ben került megkötésre Obama és Medvegyev aláírásával egy újabb START-Szerződés Prágában.

A 2010-ben végbemenő események után jutunk el a 2015-ös felülvizsgálati konferenciáig, amely során a szerződő államok megerősítették elkötelezettségüket a szerződés alapvető rendelkezései iránt, így konkrét cselekvési elemeket fogadtak el a non- profileráció, a leszerelés és a nukleáris energia békés felhasználásának területein. Az iráni ügyek kapcsán felmerült a kérdés a szerződés betartásának kikényszeríthetőségével összefüggésben, ugyanis olyan környezet alakult ki a krími válság kapcsán, melyben az orosz-amerikai viszony mélyre zuhant, valamint megakadtak a tárgyalások a közel-keleti tömegpusztító-fegyverektől mentes övezet (1995) létrehozását érintően.[xx] Azonban a 2015-ös felülvizsgálat mérföldkő jelentőséggel bír, és fő kedvezményezettjének Irán tekinthető. Oroszország a Nyugattal szemben ellentétes véleményt képviselt bizonyos kérdésekben, hiszen támogatta Irán hosszútávú nukleáris törekvéseit, a szankciók feloldását a JCOAP tárgyalás során is. A tárgyalás eredményeképpen Irán ígéretet tett, hogy visszafogja nukleáris működését és azt a Nemzeti Atomenergetikai Ügynökség (NAÜ) ellenőrzése alá helyezi.[xxi]  Az előbb ismertetett feltételekért cserébe Irán a szankciók feloldását kérte, amelyeket korábban az ENSZ Biztonsági Tanács vezetett be nukleáris programja miatt.  Oroszország a folyamat során fontos szerepet vállalt az iráni nukleáris programban, amelynek orosz állami érdekei voltak. A 2018-as felmondást követően Irán visszafogta kötelezettségvállalásait.[xxii]

A TASS (orosz hírügynökség) 2021. november 12-én közölt cikkében az olvasható, hogy Szergej Lavrov orosz külügyminiszter szerint az iráni nukleáris programra vonatkozó közös átfogó cselekvési terv (JCOAP) végrehajtásának újrakezdésére és az Iráni elleni szankciók feloldására van szükség. Hozzátette, hogy az Oroszországi Föderáció az évvégén kezdődő tárgyalások folyamán ragaszkodni fog a 2015-ös megállapodás maradéktalan végrehajtásához. Jelenleg is intenzíven folyik Bécsben a JCPOA felújításához köthető eljárás, amelyben Moszkva aktívan részt vesz. A megbeszélések nyolcadik fordulója 2021. december 27-én vette kezdetét, és előreláthatólag február elején zárul le.

 Az iráni elnök, Ebrahim Raisan 2022. január közepén Moszkvába látogatott, mivel Vlagyimir Putyin elnök szerette volna meghallgatni az iráni atomalkuval kapcsolatos véleményét. Az iráni államfő előzetesen kijelentette, hogy a találkozó fordulópontot jelenthet a hosszú időre visszanyúló orosz-iráni kapcsolatokban, nemcsak gazdasági értelemben, de a térség védelmét és biztonságát érintően is. A két ország közötti interakció egyszerre garantálja a régió biztonságát, de emellett hozzájárul az egyoldalúság elkerüléséhez, hiszen mindketten számos szervezetnek tagjai, amelyben fontos szerepet töltenek be. Ezen okból kifolyólag a gazdasági és kereskedelemi projektek előmozdításában kiemelkedő szerepet foglalnak el. A látogatásra január 19-én került sor, amely során az iráni elnök átnyújtotta Vlagyimir Putyin elnök számára azt a dokumentumot, amely tartalmazza Oroszország és Irán 20 évre szóló stratégiai és együttműködési megállapodását. Az iráni elnök rámutatott arra, hogy Moszkva és Teherán között Szíria és a terrorizmus elleni küzdelem során eredményes együttműködés valósult meg, amely megnyitja a kaput más lehetőségek előtt is. A sajtótájékoztatóban kifejtette, hogy a jelenlegi gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat bővíteni szükséges. A megállapodás kilátásba helyezte és lehetségesnek tartotta az együttműködés kiterjesztését a politika, a kultúra, a tudomány, a technológia és a védelem és biztonság szférájában. Kiemelte, hogy ezeket hosszútávú stratégiai tervnek tekinti. A találkozó második napján az iráni elnök az Állami Duma alsóházában szólalt fel. Itt is hangsúlyozta, hogy a bilaterális és multilaterális kapcsolatok erősítése országaik erejét fogja növelni a régióban, ehhez az szükséges, hogy megakadályozzák a belügyeikbe történő külső beavatkozást. Továbbá kiemelte, hogy a nukleáris fegyverfejlesztés nem képezi Irán védelmi stratégiájának részét.

Összegzés

A cikk során megismerhettük, hogy az orosz-iráni kapcsolatok mély gyökerekkel rendelkeznek és a cári időkben közös határ alakult ki közöttük, egészen a Szovjetunió felbomlásáig. Houman A. Sadri (Associate Professor, UCF) és Ari Litwin (Politican Science and International Relations PhD, UCF) tézise szerint a cikkben bemutatott események alapján láthatjuk, hogy Oroszország és Irán technológiai kooperációjának geopolitikai okai vannak.[xxiii] Ugyanitt említhető Robert J. Einhorn és Gary Samore elmélete, mely alapján geopolitikai és gazdasági okokat látnak az orosz-iráni szövetségben. Szimbolikusan az orosz közel-keleti ambíciók a hidegháború lezárulásával értelmezhetőek az USA-val való konfrontációként is, illetve közvetítő szerepével Oroszország közel-keleti befolyását kívánta növelni és erősíteni.[xxiv] Bár erős motiváció rajzolódott ki az orosz-iráni nukleáris kooperáció tekintetében, megállapíthatjuk, hogy a kapcsolatok nem voltak felhőtlenek a vizsgált időszakban. Jurij Fedorov (2007) szavai a TheWorldToday.org hasábjain is igazolódni látszanak. Az idézett 2007-es cikkben az olvasható, hogy Oroszország egy olyan Iránban gondolkodik, amely nincs nukleáris fegyverekkel felszerelve, de nem hagy fel nukleáris programjával.[xxv] A jelenlegi JCPOA tárgyalások során Oroszország kezdeményező félként jelenik meg, emellett magatartásáról elmondható, hogy közvetítő és támogató félként vállal szerepet az amerikai adminisztráció és Irán között, amely a tárgyalások alatti aktivitásából és az orosz külügyminiszter tájékoztatóiból rajzolódik ki a jelenlegi információk alapján. Az iráni elnök látogatása során kifejezte, hogy a két ország közötti együttműködést prioritásnak tartja. Számos területen hosszútávú stratégia kooperációt szeretne megvalósítani Oroszország és Irán között.

Írta: Ignáth Dorina

Felhasznált irodalom:

[i]N. Rózsa Erzsébet: Irán és az ázsiai nagyhatalmak: konnektivitás és aszimetrikus egymásrautaltság. Külügyi Szemle. Különszám. 2021/02. 112. (Későbbiekben: N. Rózsa Erzsébet, 2021)

[ii] Nansi Paluraj: The JCPOA and Changing Dimensions of the Russia-Iran Relations. Contemporary Review of the Middle East. Sage Publications, 2016. 96. (Későbbiekben: Nansi Paluraj, 2016)

[iii]N. Rózsa Erzsébet, 2021: 122.

[iv]N. Rózsa Erzsébet, 2021: 122.

[v] N. Rózsa Erzsébet, 2021: 114.

[vi] N. Rózsa Erzsébet, 2021: 111.

[vii]Paluraj, Nansi 2016: 105.

[viii]Paluraj, Nansi 2016:: 98.

[ix]Paluraj, Nansi 2016:  2016: 98.

[x]Levitin, C. Russia protests at US science sanctions. Nature 398, 96, 1999.

Link: https://www.nature.com/articles/18076 (utolsó elérés: 2021. 01.18.)

[xi]Paluraj, Nansi 2016:  2016: 104.

[xii]Sz. Bíró Zoltán: Putyin Oroszországa. Noran Libro Kiadó. Budapest, 2019. 25.

[xiii]Paluraj, Nansi 2016:: 100.

[xiv]Péczeli Anna: Az atomsorompó egyezmény 2015-ös felülvizsgálata és a nukleáris fegyverkorlátozás új kihívásai. Nemzet és Biztonság. 3. szám, 2015. 85.

[xv]Paluraj, Nansi 2016::99.

[xvi]Péczeli Anna, 2015: 86.

[xvii] Sadri, Houman A.-Litwin,Ari :The Russian-Iranian Partnership: Technology, Trade and Marriage of Convenience. RSPI, 2009. 76. évfolyam, 4. szám. 539.

[xviii]Paluraj, Nansi 2016:: 102.

[xix]Paluraj, Nansi 2016:: 102.

[xx]Péczeli Anna, 2015: 87.

[xxi]Péczeli Anna, 2015: 96.

[xxii]Paluraj, Nansi 2016:  103.

[xxiii]Sadri, Houman A.-Litwin,Ari: The Russian-Iranian Partnership: Technology, Trade and Marriage of Convenience. RSPI, 2009. 76. évfolyam, 4. szám. 526.

[xxiv]Paluraj, Nansi 2016:  2016: 99.

[xxv]Nixey, James: Russian Policy on Iran: Balancing Is Best. TWT, 2010, 66. évf., 5. szám. 7-8.

Idézet: „The Kremlin is interested in neither a nuclear-armed Iran, nor in ending its nuclear programme. The Kremlin is interested in neither a nuclear-armed Iran, nor in ending its nuclear programme.”

 

Kiemelt kép forrása: pexels.com