Bevezető gondolatok

A 21. század folyamatosan változó biztonsági környezeti változása olyan jól ismert fogalmakkal fémjelzett, mint a globális felmelegedés, az energiaválság, az országok politikai, gazdasági és pénzügyi instabilitása, a terrorizmus és a migráció. Az említett szavakat megvizsgálva egyértelműen kirajzolódik a tendencia, miszerint egyfajta paradigmaváltás ment végbe a világ konfliktusaiban: a határokon átívelő – gyakran geopolitikai, etnikai vagy vallási típusú elemekre, problémákra helyeződik a hangsúly. 

A változás oka, hogy a bipoláris világrend megszűnésével ugyan a nukleáris háború veszélye eltűnt, a világ mégsem lett – a várttal ellentétben – biztonságosabb. A szuperhatalmak küzdelmének megszűnésének és ezzel párhuzamosan a stabilitás hiányának köszönhetően számos addig elfojtott ellentét tört a felszínre. A kiújuló etnikai, ideológiai, nemzetiségi, területi vagy vallási alapú feszültségek alapvetően veszélyeztetni kezdték egy-egy régió biztonságát, jelentős erőfeszítésekre késztették a nemzetközi szervezeteket a konfliktusok megelőzése, a kialakuló feszültséggócok, válságok kezelése, a béke helyreállítása, fenntartása területén. Ennek köszönhetően a biztonsági katonai dimenziója az 1990-es évek során folyamatosan egyre inkább háttérbe szorult és átvette helyét a már említett gazdasági, a politikai majd a társadalmi szegmens, ezzel új biztonsági kihívások alapját képezve. 

A korábban említetteknek megfelelően a konfliktusok elsődleges kiváltó okai között szerepel az egyes régiók vagy országok politikai, gazdasági és pénzügyi instabilitása, valamint az ezekből is táplálkozó terrorszervezetek terjedése, nacionalizmus és a radikális vallási irányzatok fokozott térnyerése. Annak ellenére, hogy a történelem során volt precedens arra, hogy a vallás megjelenése kifejezetten kedélyjavítóan és csillapítóan hatott bizonyos régiók konfliktusaira, sajnos jelenkorunk másról tesz tanúbizonyságot: az egyes vallásokat gyakorlók élete és biztonsága fenyegetve van. Példaként hozhatók fel akár az elmúlt években a kereszténység elleni különböző iszlamista szervezetek által elkövetett terrorcselekmények, akár a jelen elemzés témáját képező iszlamofóbia jelensége. Ez utóbbi manapság már futótűzként terjed Európa országaiban köszönhetően a 2010-es évek közepén a terrorcselekményekkel fémjelzett időszaknak.

A téma aktualitását abban látom, hogy manapság a terrorszervezetek a vallást felhasználva igyekeznek legitimizálni ideológiai alapú tevékenységüket. Ugyanakkor egyre gyakoribb, hogy az európai országokban – az emberi természetből és az egyéni biztonságpercepció szubjektivitásából fakadóan – negatív, sőt kifejezetten agresszív megkülönböztetésben részesítik az iszlám hitet követő személyeket. Így a keresztény hit elleni agresszív iszlám támadások mellett, egyúttal egy ellenfolyamat is megfigyelhető: az iszlamofóbia, amely társadalombiztonsági tekintetben éppolyan káros vallási alapú konfliktus. Így az elemzés rendeltetéseként az alábbi gondolati szálon elindulva azt jelöltem ki, hogy tisztázza az iszlamofóbia fogalmát, általános képet adjon arról, miként látják egymást a muszlimok és a nem muszlimok és összegezze európai szemszögből a „felek” szembenállásának legfontosabb okait.

Az iszlamofóbia fogalma és megjelenésének gyökerei az európai társadalmakban

A téma további mélyebb értelmezéséhez elengedhetetlen az iszlamofóbia fogalmának tisztázása és európai megjelenésének elemzése. Ez előbbihez az elemzés munkadefiníciójaként az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának 46. ülésszakán használt meghatározást alkalmaztam, amely szerint „Az iszlamofóbia a muszlimok vagy nem muszlim egyénektől való félelem, irántuk érzett előítélet és gyűlölet, amely a muszlim és a nem muszlim, de azonos etnikai hovatartozású személyeket érintő fenyegetésekben, zaklatásban, visszaélésekben, megfélemlítésben manifesztálódik mind az online, mind az offline világban.” Röviden összefoglalva tehát mint az iszlám vallástól és híveitől való félelmet jelenti, amely további passzív vagy aktív iszlámellenes reakciókat is kiválthat, azok táptalajaként szolgálhat.

Az elmúlt években egyre többször olvashatunk az újságban vagy hallhatunk a televízióban, rádióban a fogalommeghatározás utolsó szakaszában megjelölt „passzív vagy aktív iszlámellenes reakciók” mintapéldájaként szolgáló eseményekről. Itt hozható fel példaként akár a 2019. márciusi új-zélandi muszlimellenes terrortámadás vagy a 2015-ös marseilles-i antiterrorista és antiszemita eseménysorozat. A 2014 óta Európa országaiban -különös tekintettel Nagy-Britanniára, Németországra, Franciaországra- a muszlimellenes cselekmények száma folyamatosan és exponenciálisan növekszik. Ennek oka, hogy – tévesen – a társadalom nagy része az iszlamofóbia kifejezést gyakran használja azon társadalmi szemléletre, amely szerint minden muzulmán vallású személy veszélyt jelent a keresztény társadalmakra, mert általánosan egy egységes, kollektív hitelveket valló néptömeg részének tekinthetők. Így nem kerülnek megkülönböztetésre a különböző felfogású iszlám kultúrákból származó, önálló kulturális identitással és egyedi vallási meggyőződéssel rendelkező egyének alkotta közösségek. 

Meglátásom szerint ezen téves társadalmi megítélés alapja az európai iszlamofóbia kialakulásának történelmi gyökerei között keresendő, valahol a török hódoltság és az Oszmán Birodalom erőszakos iszlámhitre való térítési szándékának időszakában.  Az abból a korból fennmaradt és azóta még inkább elmélyült társadalmi, vallási, etnikai különbözőségeket figyelembevéve – és a fent leírtakból kiindulva – az iszlamofóbia párhuzamba állítható az antiszemitizmussal, hiszen mindkettő jelenség a „fajok” és kultúrák szembenállását hirdeti.

Továbbá egyiktől sem idegen az összeesküvéselmélet sem: az iszlámellenes elméletek a muszlimokat „megszállóknak” aposztrofálják, akik tömeges bevándorlás és magas születési arány révén igyekeznek uralmuk alá vonni a Nyugatot, lerombolva ezzel hagyományos kultúráját és identitását. 

Az iszlamofóbia elképzelésének alapjai tehát a múltban gyökereznek, manapság azonban folyamatosan felerősítik hatását a – kollektív társadalmi biztonságérzetre újra és újra fenyegetést jelentő – szélsőséges, radikalista iszlám csoportok által elkövetett terrorcselekmények. A 2001. szeptember 11.-i események utáni időszakot olyan események fémjelzik, mint a nemzetközi sajtó homlokterébe kerülő 2004-es madridi vasúthálózat elleni támadás, a 2005-ös londoni robbantássorozat vagy a 2020-as bécsi merénylet. Az ilyen támadások hatására az európai társadalmakban félelem generálódott és mindez öngerjesztő módon fokozza a negatív diszkrimináció széles skálájának megjelenését megkülönböztetés nélkül minden muszlim hitűvel szemben.

Ugyanakkor a téma tárgyalása kapcsán fontosnak tartom megemlíteni az elmúlt két évtizedben Európát fokozottan érintő migrációsnyomást is. A jelenség hatására a muszlim és nem muszlim népesség között nem csak a fent említett történelmi, de szociális-kulturális, gazdasági és politikai eredetű törésvonalak jelentek meg, illetve mélyültek el. Ezek a különbözőségek pedig négy fő pont és tényező kiemelésével foglalhatók össze:

  1. A muszlim migránsok alkotják a legnagyobb és leginkább az európai társadalmakba beintegrálódott nem európai népességet. Az idő múlásával – a kezdetben jobb megélhetésért és munkavállalási okokból érkezett és letelepedett muzulmánok – számos ország társadalmi átalakulásához vezettek, magas lélekszámukból fakadóan önálló kisközösségeket építettek ki, illetve szilárd és kiterjedt kapcsolati hálóra tettek szert magasabb társadalmi osztályok körében is. Így érve el megtűrt, szükséges, majd sok esetben már megkerülhetetlen pozíciót az országok társadalmában.
  2. Az európai migránsok legszervezettebb csoportja: több alkalommal sikeresen szálltak szembe országok kormányzatával, kiharcolva ezzel többletjogokat, ellen álltak az asszimilációs és szegregációs törekvéseknek és minden kényszerítés, szabályrendszer mellett is képesek voltak megtartani identitásukat. Mi több újkeletű mozgalomként megjelent Nyugat-Európában a több generáció óta a kontinensen élő migránsok körében a „másodrendű állampolgárság” elleni fellépés igénye.
  3. Sok esetben a muszlimok – legyen szó migránsokról vagy általában véve a mohamedán vallású személyekről – nem hajlandóak azon ország társadalmi, nyelvi, kulturális szokásaihoz alkalmazkodni vagy azokat tiszteletben tartani, amelyben élnek. Ez a fajta önkéntes elkülönülés, az ismeretlen szokásoktól való félelemmel párosulva pedig alapvető ellenszenvet ébreszt a keresztény lakosságban, újabb távolságtartást és szegregációt eredményezve. 
  4. Nem utolsó sorban számos felmérés kimutatta, hogy míg az európai társadalmak nagyrészt elöregedő tendenciákat mutatnak és a lakosságszám folyamatosan csökken, addig a betelepülő muzulmán hitűek – elsősorban fiatalok – száma exponenciális növekszik.

Megállapításom szerint a felsoroltak külön-külön is jól jelzik az iszlám hívő kisebbségek pozícióját és helyzetét a mai Európában. Továbbá egyúttal arra is magyarázatot adnak, miért érzik a másvallásúak, elsősorban keresztény európai lakosság saját társadalmi biztonságuk fenyegetettségét. A soron következő alfejezetben az veszem górcső alá, hogy az Európai Unió néhány kiemelt tagállamában miként vélekednek egymásról a muszlim és nem muszlim hitűek. 

Miként vélekednek egymásról a muszlimok és a nem muszlimok napjaink Nyugat-Európájában ?

Az elmúlt évtizedben folyamatosan emelkedő tendencia figyelhető meg az Európai Unióban élő iszlámhitű lakosság arányának tekintetében. Ugyan nem állnak rendelkezésre pontos statisztikai adatok, de a számuk feltehetően 12 és 25 millió közé tehető, amely elsősorban Franciaország, Németország, illetve a nemrégiben az Unióból kilépő Nagy-Britannia területére koncentrálódik. A jelenség EU-t érintő hatásmechanizmusának megértéséhez azonban fontos tudni, hogy ez túlmutat a felvilágosodás utáni európai szekularizációra vonatkozó közhely tartalmán.

Az egyértelműen kijelenthető, – habár az uniós államok között erre nincs általános szabályozás – hogy a nyugat-európai országok tekintetében – a vallás és az állam hivatalos szétválasztása ellenére – a mai napig a közélet és politikai döntéshozatal szerves részét képezi a vallás. Mi több az elmúlt években megfigyelhető a „vallások reneszánsza”, amely folyamat keretében az egyes országokban az egyház közpolitikában játszott szerepe át -, és egyúttal ismét felértékelődött. Általános tendencia, hogy az iszlám vallással kapcsolatos problémák nem választhatóak el az adott országok „történelmi” vallásainak helyzetétől, illetve az állam és az egyház(ak), illetve vallás(ok) sajátos, az adott országra jellemző viszonyától. Ennek eredményeként pedig számos nyugat-európai ország nem részesíti egyenlő elbírálásban az összes vallást, különös tekintettel a muszlim hívőkre. 

A fent említettekből egyértelműen látszik, hogy iszlám és nem iszlámhívő lakosság között számos törésvonalról beszélhetünk: civilizációs – kulturális jellegű és – a csakugyan jelentős szerepet játszó – gazdasági – szociális – politikai törésvonalak egybeesnek, hatásaik egymást erősítik. Kiegészül mindez a kölcsönös általánosítások, az „ellenségkép” és a mássággal szembeni intolerancia jelenségeivel, amelyek nagymértékben hozzájárulnak a „másik fél” negatív megítéléséhez. További érdekesség, ami a statisztikai felmérésekből egyértelműen kiderült, hogy a muszlimok és nem muszlimok kapcsolata nem jó, ugyanakkor nem egyenlő mértékben ítélik meg egymást. Egyrészt általánosságban jobb a muszlimok körében a keresztények megítélése, mint fordítva. Példának okáért a nyugat-európai muszlimok ugyanakkor lényegesen pozitívabban vélekednek a keresztényekről, mint általában az iszlám világ országaiban. Másrészt viszont az európai muszlimok több negatív jellemvonást tulajdonítanak a keresztényeknek, mint a nem muszlimok a muszlimoknak. Azt ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy a megítélés minden európai ország esetében egyéni, függően az ország ideológiai beállítottságától, történelmi múltjától, a muszlim lakosság hányadától, összetételétől és az iszlamista terrorcselekmények számától.

Az amerikai Pew Research Center komplex elemzést készített négy európai országban (Spanyolország, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország) a muszlimok és nem muszlimok egymásról alkotott véleményéről az alapján, hogy hét – öt negatív (erőszakos, arrogáns, önző, kapzsi és erkölcstelen) és két pozitív (becsületes, nagylelkű) – megadott tulajdonságból miket rendelnek a „másik félhez”. A végeredmény, az úgynevezett  „vallási-kulturális negativitási index”, ahol „0” a legpozitívabb, „7” pedig a legnegatívabb érték. A felmérésből kiderült egyfelől az, hogy a két fél igen eltérően vélekedik a feltett kérdésekről. Másrészt az is egyértelművé vált, hogy általánosságban a nyugat-európai lakosság negatívabban ítéli meg az iszlámhitűeket, mint fordítva. Példaként a számomra legérdekesebb tényezőt kiemelve a legnagyobb eltérés a válaszok között az iszlám és a modern társadalom összeegyeztethetőségét illetően volt. A nem muszlim közösségek szerint nem kapcsolódhat össze a kettő, köszönhetően az erősödő iszlám identitást átható idejétmúlt szokásoknak és hagyományainak egy modern társadalomban való élethez szükséges attitűddel. Ezt a kérdést érintően egyedül Franciaország tekintetében nem voltak kiugróan magas eltérések a két megkérdezett csoport válaszai között, amely a korábban említett történelmi múltból – gyarmatbirodalom vallási összetételéből – fakadó magasabb tolerancia.

Záró gondolatok:

Zárásként Francia Fukuyama idevonatkozó gondolatát említem, amely szerint „Európa kudarca a muszlimok integrálása kapcsán ketyegő időzített bomba”, hiszen ennek nem megfelelő megvalósulása már eddig is a terrorizmus és az erőszak növekedéséhez vezetett, és miután még erőteljesebb reakciókat válthat ki egyes nativista és populista csoportok részéről, magát az európai demokráciát is veszélyeztetheti. A muszlim kisebbségek helyzetének tényleges megoldatlansága, az ezzel együttjáró említett szociális, gazdasági, politikai és kulturális problémák és feszültségek mellett bizonnyal az iszlamofóbia terjedésének és a szélsőséges muszlim- és idegenellenes pártok, szervezetek és csoportok erőteljes fellépésének és retorikájának elterjedéséhez jelentősen hozzájárult Európa-szerte.

Véleményem szerint az iszlamofóbia – mint a társadalmi biztonság tekintetében meghatározó probléma – terjedése számos tényező egymással párhuzamos és együttes hatásmechanizmusának eredményeként tartható számon, amelyben az alábbiak kiemelt szerepet játszanak:

  1. az iszlamofóbia jelensége történelmi alapokon nyugszik Európában – gondoljunk akár a török hódoltsági időszakra -, amely nem determinálja és befolyásolja az egyes országok elveit, ideológiai beállítottságát és toleranciaküszöbét az adott témában, de egyfajta általános prekoncepciót alakított ki a lakosság tudatában;
  2. az európai lakosság számára az iszlám hagyományainak felszínes vagy egyáltalán nem ismerete „aktiválja” az emberre általánosan jellemző „ismeretlentől való félelemérzetet”, így tovább erősítve a muszlimok szegregációját;
  3. a 21. század első másfél évtizedét fémjelző – javarészt – radikális iszlamista szervezetek által elkövetett terrorcselekmények következményeként a nem muszlim lakosság mind egyéni, mind pedig kollektív tekintetben fenyegetve érzi testi épségét és életét, amely ellen természetes emberi reakcióként agresszív és elzárkózó tevékenységgel igyekszik védekezni;
  4. némely esetben a terrorcselekmények nem kifejezetten a nem muszlim lakosságban való kártételt tűzték ki célul, sokkal inkább az iszlám különböző válfajai közötti harc gyakorlati manifesztálódásai;
  5. köszönhetően az európai társadalmak elöregedő, míg az iszlám közösség folyamatosan növekvő lélekszámának, a nyugat-európai lakosság veszélyeztetve érzi anyaországa társadalmában többségi arányának fennmaradását
  6. további nehezítő körülmény a manapság oly sokak által és gyakran „hiteles hírforrásként” használt közösségi médiafelületek figyelemfelkeltés céljából torzító hatása és gyakran szándékosan negatív narratívája. 

Az iszlamofóbia terjedésének csökkentése kifejezetten nehezen kivitelezhető, hiszen ahogy egységes kereszténység, úgy egységes iszlám vagy iszlám-felfogás sem létezik. Azaz az európai muszlimok – beleértve az egyes országokban élőket is – nem tekinthetők homogén csoportnak, nem képeznek monolit, egységes tömböt. Ellenkezőleg: rendkívül differenciáltak. Annak ellenére, hogy identitásukban erősödőben van az iszlám elem, etnikai-szektariánus, generációs, szocio-politikai különbségek mellett eltérő a befogadó társadalomhoz, a modernizációhoz, akkreditációjukhoz és magához a valláshoz való viszonyuk is. Éppen ezért nem dolgozható ki egy egységes – akár nemzetközi alapon megtervezett – szabályozás, amely minden iszlámhívő közösségre egyaránt maradéktalanul alkalmazható.

Ugyanakkor véleményem szerint – Francia Fukuyma nézeteivel egyetértve – a megoldást a muszlim és nem muszlim közösségek kapcsolatának javítására és ezzel párhuzamosan az iszlamofóbia terjedésének csökkentésére mégiscsak energikus lépéseket megtétele jelentené. Azonban a nem nyugati népesség egy közös liberális kultúrába történő integrációját országokra és a beintegrálandó csoportokra optimalizálva kell megtenni. Így a modern multikulturalizmuson túlmutató rendszerben lennének képesek a felek a másik kultúrájának megismerésére és így a hatékonyabb egymás mellett élésre.

Címlapkép: Gainutdin, Ravil
Moszkva, 2021. május 13.
Orosz hívõk a muzulmán szent böjti hónapot, a ramadánt lezáró íd al-fitr ünnep alkalmából reggeli imát végeznek a moszkvai nagymecsetben 2021. május 13-án.
Forrás: MTI/EPA/Makszim Sipenkov