Az elmúlt négy év elnöki ciklusa során a Közel-Kelet jövőjét meghatározó döntések születtek. Az arab államok és Izrael viszonyában jelentős változás ment végbe a kapcsolatfelvételeknek köszönhetően. Egy érdek mentén, úgy tűnt, egyetértés van a legtöbb működőképes ország között, ez pedig az Iránnal szembeni gyanakvás és ellenérzések voltak. Jelen írás célja bemutatni, hogy miként hatott az öböl-államok térségbeli politikai harcának alakulására Donald Trump elnöksége, illetve mindez miként módosította vagy éppen őrizte meg Amerika pozícióját a régióban. Ezen kívül kitekintést tesz a kiélezett Irán-Amerika ellentétre, ami sokszor az egyes helyi szereplők támogatásán keresztül zajlik. Az ismert tények fényében megvizsgálom a Biden-adminisztráció lehetséges terveit és mozgásterét.

Az első hivatalos út

Az Egyesült Államok új elnökének első diplomáciai úticéljai meghatározóak voltak, mondhatni kijelölték elnöksége külpolitikai irányának egyik fő vonalát. 2017-ben elsőként Rijadba érkezett meg Trump, ahol a tárgyalások során egyértelmű konszenzus alakult ki a felek között annak tekintetében, hogy Irán és az általa támogatatott iraki síita milíciák, a libanoni Hezbollah mind fenyegetik pozíciójukat a térségben. Az érdekkülönbség Iránnal megmutatkozik az akkor magas intenzitással zajló szíriai polgárháborúban, ahol Irán a Bassár al-Assad vezette kormányzatot támogatja, míg Amerika és a szaúdiak a lázadó erőket pártolják. A formálódó proxyháború jemeni színterén az arab monarchia az ekkor már két éve zajló polgárháborúban a kormányerőket támogatta az Irán szövetségét élvező húti népességgel szemben. Ezek a tények és Trump azon jellegű kijelentése, miszerint szakítani kíván elődje Irán-politikájával egyértelműsítették a jövőbeli együttműködést. Az Arab-félsziget keleti felének országai, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek is aggódva tekintetett az öböl másik partján fekvő Iránra, félve annak expanzív törekvéseitől. Az így létrejövő egységes érdekek egy Iránnal szembehelyezkedő tömb lehetőségeit vázolták fel. Egy törésvonal azonban keletkezett a félsziget egységében, mikor ugyancsak 2017 júniusában Egyiptom, az Emírségek, Bahrein és Szaúd-Arábia terrorizmus támogatásával vádolta Katart és azzal, hogy túl közeli viszonyt ápol Iránnal. Az ezt követően bevezetett szárazföldi és légi blokád azonban még inkább Irán felé tolta Katart, nehezítve ezzel a régió stabilizálását. Ebben a helyzetben Amerika két tűz közé szorult. Nem szerette volna feladni jövedelmező, stratégiailag is fontos szövetségeit azáltal, hogy állást foglal. A Perzsa-öböl partján elhelyezkedő országok mindegyikében rendelkezik katonai létesítményekkel és állandó erőket is állomásoztat, amely az öblön keresztül zajló olajszállítás biztosítása mellett a gyorsreagálást teszi lehetővé a térségben.

Fegyvereladás és annak hatásai

A találkozó egyik legvitatottabb eredménye a 110 milliárd dolláros fegyvereladási egyezség volt. Ez rámutatott arra, hogy Amerika fegyvereladások útján kívánja kiépíteni az újbóli jó viszonyt, ami megromlott az Obama-adminisztráció idején, annak következtében, hogy az akkori elnök kritikusan nyilatkozott a szaúdi koalíció műveleteiről a jemeni polgárháborúban, amelynek sok esetben civilek estek áldozatául. Az események tükrében felfüggesztették a precíziós irányítású lőszerek eladását a szaúdiak felé.

Az újonnan tárgyalt csomag tartalmazott: levegő-föld rakétákat, rakétavédelmi rendszereket, vízi járműveket, (ezek a forradalmi gárda kis méretű csónakjai ellen való fellépésre szolgáltak) KC-130J típusú repülőket, amelyeknek kulcsszerepe volt a légitámadások végrehajtásának támogatásában a légi utántöltés képessége révén, ami hosszabb repülési időt biztosít a gépek számára. A tárgyalások előkészítésekor tűnt fel Jared Kushner, Trump elnök veje és üzleti kapcsolatokkal is rendelkező üzletember, aki az elnökség alatt a főtanácsadói pozíciója mellett a közel-keleti ügyekért volt felelős. A későbbiek során Kushnernek jelentős szerepe volt az Izrael és az Emírségek, valamint Bahrein között köttetett diplomáciai kapcsolatfelvételről szóló egyezmény létrejöttében.

A fegyvereladásról szóló heves vitákat követően a Szenátus végül szűk többséggel, 2017 júniusában megszavazta az üzletet 47-53 arányban. Ez egy egyértelmű üzenet volt a szaúdiak számára, hogy az amerikai döntéshozók az új kabinet ellenére sem váltak támogatóbbá a fegyvereladások tekintetében. Mindenesetre a fegyverek megérkeztek az országba és bevetették őket a húti erők ellen. Az Egyesült Államok korábban a szövetségen belül megkötött bilaterális egyezmények útján rengeteg F-15-ös gépet adott el Szaúd-Arábiának, ezek kihasználására azonban csak a 2015-ös jemeni intervenciót követően került sor. A bevetett pilóták tapasztalatlansága (túl nagy magasságban oldották ki a bombákat, amik így nem a megadott célpontnál csapódtak be) és az okozott károk ignorálása vezetett a fentebb említett szankciókhoz az Obama-adminisztráció alatt. Az amerikaiak belekeveredtek egy szövetségesük által indított háború anyagi támogatásába, amiből mielőbb kiutat kellett találni.  Megfelelő választ kellett adni azon vád elhárítására, miszerint az USA olyan háborút támogat, ahol tömegesen esnek áldozatul civilek a diszkriminációmentes légi csapásoknak, illetve jelentős az okozott kár is. A megoldást eleinte a Szaúdi Királyi Légierő pilótáinak továbbképzési programján keresztül akarták megtalálni, és a korábbi elnökség által blokkolt a precíziós irányítású lőszerek eladásában. Ez sem bizonyult eredményesnek és a civil áldozatok száma nem csökkent, a lázadók katonai erejének sem tudtak döntő veszteségeket okozni.

2019-ben a Kongresszus egy, már korábban, 2018 decemberében is tárgyalt javaslattal el akarta vágni a konfliktust tápláló amerikai asszisztenciát. Az 1973-as „War Power Act” törvényi rendelkezései alapján meghozott határozat került az elnök elé, amely kimondja az elnök végrehajtó hatalmának korlátozását a nem jóváhagyott háborúk elindításának kérdésében. A Fehér Ház úgy reagált a javaslatra, hogy az Egyesült Államok nem vesz részt semmilyen összecsapásban, csupán felderítési és logisztikai támogatást nyújt, ezért a hivatkozott törvény nem mérvadó az ügyben. Annak ellenére, hogy Trump, élve vétójogával, elbuktatta a javaslatot, a Kongresszus és a Szenátus nyomásásra a Pentagon a légi utántöltések biztosítását felfüggesztette a szaúdi gépek számára. Az adminisztráció elképzelései szerint mindenképpen közel kellett tartani magához arab szövetségesét, és nem engedhetett meg magának komolyabb ellenlépéseket a kialakuló humanitárius krízis fokozódása ellenére sem, amely akkor 24 millió embert érintett.

A választási vereséget követően a kimenő elnökség egyik utolsó döntése volt az Ansár Allah húti lázadócsoport terrorista szervezetté nyilvánítása. A döntést arra alapozva hozták meg, hogy ezáltal is elszigeteljék a felkelőket, akik Irán támogatását élvezve annak kivetett horgonyaként fenyegetik az USA geopolitikai pozícióját a térségben. A döntésben az is közrejátszott, hogy a csoport rendszeresen indít rakéta- vagy drón támadásokat területéről szaúdi területekre. Az ilyen jellegű támadások egyik legnagyobb hatású esete a királyság egyik legnagyobb termelőegysége, a buqayqi olajlétesítmény elleni csapásmérés volt. Az Al-Káida tagjai 2006-ban próbálkoztak ugyan e célpont ellen, de sikertelenül. A drónok forrásaként a felkelők állításaival szemben a nemzetközi szereplők általában Iránt jelölik meg. Erre több kutatás is következtetni enged, ugyanis, ha a legtöbb esetben nem is a kész harci eszközt, de a főbb alkatrészeket Irán szállítja, ezzel viszonylagos rejtettséget biztosít magának a nyílt szembesítés ellen. Az Ansár Allah a kaotikus helyzetét kihasználva több szélsőséges csoport is teret nyert az országban, az Arab- félszigeti Al-Káida és az Iszlám Állam, amelyek elleni harc is igazolja az amerikaiak jelenlétét. Az Ansár Allah megítélése semmiképpen sem pozitív, hiszen amellett, hogy sokszor a hadi gépezet működésére használja fel a civil lakosság megsegítésére küldött ellátmányt, gyermekkatonákat is nagy számban alkalmaz. Ez a tevékenység a civil társadalom fejlődésére rombolóan hat és terhet is ró rá azzal, hogy a fiatalokat később visszaintegrálja a társadalomba. Egyfajta belső megosztottság is létezik a hútik között, aminek egyik ága a békés politikai megoldást szorgalmazná, míg a másik az erő nyelvén kívánja asztalhoz kényszeríteni a kormányt és az azt támogató koalíciót. A terrorista szervvé nyilvánítás következtében a szervezet vezetői, Abdullah Yahya al-Hakim és Abdul Malik al-Houthi nemzetközi terroristaként nem is kezdhetnének meg tárgyalásokat, emellett a nemzetközi szervezetek közvetítő szerepe is szűkülne. A probléma másik fele a humanitárius krízis felerősítése, amely a segélyszervezetek munkáját és az ellátmány szállítmányok bejutását szinte ellehetetlenítené. Ez nem elsősorban csak a lázadó csoportra, hanem az ott élő lakosságra is hatással lett volna. Az amerikai személyes érintettség abban is áll, hogy közel három éven át tartották fogva két polgárukat a hútik. A harmadik földi maradványait pedig szintén csak 2020 októberében voltak hajlandók kiadni a felkelők, a két túlélővel együtt 200, Ománban fogva tartott harcostársukért cserébe.

A frissen felesküdött új amerikai elnök, Joe Biden rendelkezések hullámait kezdte ontani beiktatása után, hűen tartva magát ígéretéhez, miszerint 180 fokos fordulatot kíván venni elődje politikájával szemben, mindezt a külkapcsolatokra is vonatkoztatva. Az első, jemeni konfliktusra vonatkozó bejelentésében Biden a szaúdiak katonai offenzívája mögüli kilépésről tájékoztatta a világot. A döntés értelmében csupán a terrorizmus elleni műveletekben és a védelmi képességek fejlesztésében vesz részt. Egy 478 milliós értékű precíziós lőszereket tartalmazó, még decemberben jóváhagyott csomag felülvizsgálatát is elrendelték. A leírt lépések és az, hogy Biden többször is felszólalt, egy alapvető attitűdváltásra enged következtetni. A két ország kapcsolata alapjaiban nem feltétlenül fog megváltozni, hiszen nyersanyag tartalékai és a térségben betöltött vezető szerepe biztosítja Szaúd-Arábiának, hogy amerikai partnere ne távolodjon el tőle. A kieső esetleges fegyverszállítmányok és az amerikai célmegjelölés egyfelől csökkentik a precíziós csapásokat, és ez növelheti a lakosság fenyegetettségét. Azonban, ha már a logisztikai és karbantartási oldalt szemléljük, látható, hogy az alkatrészek és egyéb üzemeltetéshez szükséges felszerelés hiánya a harcok részleges enyhüléséhez vezethet. Az új adminisztráció következő lépése az Ansár Allah terrorista csoportok közé sorolásának visszavonása volt. Ezzel, bár a csoporttal szembeni elítélő hangneme megmaradt, az új kabinet a békés és diplomatikus úton történő kiegyezést támogatja, remélve, hogy ennek enyhítő hatásai lesznek a polgárháborúra. A legújabb fejlemény, hogy az Egyesült Államok a szaúdi királyságot célzó rakétacsapások és a Vörös-tengeren elkövetett támadások miatt szankciókat vetett ki a húti tengerészeti főparancsnokra és a légierő parancsnokára. Láthatóan az alapvető felfogás nem változott a lázadó szervezettel szemben, csak a módszerek tekintetében. Az új megközelítés látszólag célzott retorziókban gondolkozik.

A Hasogdzsi-ügy

Dzsamál Hasogdzsi a szaúdi királyi családot élesen kritizáló újságíró halála 2018-ban még jobban beárnyékolta a két ország kapcsolatát. A disszidensként számontartott újságírót az isztambuli szaúdi nagykövetségen ölték meg, amikor házasságkötéséhez szükséges papírok miatt utazott a török városba. A nemzetközi nyomozások során feltárt telefonbeszélgetések és megszerzett információk arra engedtek következtetni, hogy Mohammad bin Salman koronaherceg rendelte el a kivégzést. Azonban a nemzetközi közösség által várt vétók helyett csupán egyes személyekre vetett ki szankciókat az Egyesült Államok. Ebben az esetben, amikor a nemzetközi reputáció nem közvetlenül forgott kockán, az elnökség elodázhatta a helyzet mélyebb vizsgálatát. A Biden-adminisztráció ígéretet tett az események teljeskörű felderítésére. A gyilkosságot tárgyaló CIA jelentés nyilvánosságra hozatala után Amerika gazdasági büntetést szabott ki azon személyekre, akik részt vettek a gyilkosság megszervezésében, köztük a szaúdi hírszerzés vezetőjével. Nincs a büntetettek között Mohammed bin Salman koronaherceg, akinek a jelentés alapján tudnia kellett Hasogdzsi kiiktatásáról, de a szöveg is arra következtet, hogy nagy valószínűséggel a trónörökös jóváhagyásával történt az eset.

Ahogy az amerikai biztonsági percepció kezd átalakulni és Ázsia-központúvá válni, elengedhetetlen, hogy a szintén a percepció részét képező Közel-Kelet a maga fojtópontjaival együtt megmaradhasson a befolyási övezetek csoportjában. Ez lényeges a világon szinte bárhol bevethető katonai erő koncepciójának fenntartásához. Az, hogy bin Salam herceget közvetlenül nem érte megtorlás a Hasogdzsi ügy kapcsán annak köszönhető, hogy a szunnita monarchia a legerősebb és legbeágyazódottabb szövetségese Amerikának a térségben. Ahhoz, hogy a fent leírt hangsúlyáttétel megvalósulhasson, erős szövetségi hálóra van szükség, amely feltartóztatja Iránt és az egyre terjeszkedő Törökországot, amely állammal ellentmondásos a szaúdiak viszonya.

Látható tehát, hogy Trump egy sokkal üzletszerűbb megközelítést alkalmazott a megkerülhetetlen fontosságú Szaúd-Arábia és hazája viszonyaira, biztosítva ezzel az olajpiac és a fegyvervásárlás zavartalan megvalósulását. Biden látszólag egy elvi alapú megközelítést igyekszik majd alkalmazni és egy sokkal aktívabb, a konfliktusban közvetítő szereplőként kíván fellépni az „America back” mottó alapján. Erre enged következtetni Tim Lenderking, Jemenbe delegált nagykövet kinevezése is. Lenderking neve nem ismeretlen a térségben. Korábban már vezető helyettesi posztot töltött be két amerikai nagykövetségre küldött misszióban is, 2013-2016-ig Rijádban, 2008 előtt pedig Kuvaitban, ahol gazdasági tanácsadó is volt, emellett pedig Bagdadban a demokratikus működésért felelős tanácsadóként is jelen volt. Így tapasztalatai és már meglévő kapcsolati hálója alapján egy stabil bástya lesz a globális sakktábla Arab-félszigetre eső felén.

Vigyázó szemetek Iránra vessétek

Az Egyesült Államok 2017-es Nemzeti Biztonsági Stratégiája 17 alkalommal említi Iránt, emellett pedig utalásokat tesz rá, mint az amerikai kulcsfontosságú regionális érdekeket veszélyeztető tényezőre. A kezdeti elnökségi szakaszban Trump kampány alatti ígéretét megtartva belépési tilalmat rendelt el több arab ország állampolgáraival, többek között irániakkal szemben is. Az Iránnal kapcsolatos viták középpontjában a 2015-ös Iráni atomalku, avagy hivatalos nevén: Joint Comprehensive Plan of Action (továbbiakban JCPOA) állt. Az egyezség Obama elnök kezdeményezésére valósult meg, és célja az iráni urándúsítás keretek közé szorítása, illetve átláthatóbbá tétele volt. A megállapodás emellett előirányozta a két ország és a nemzetközi politika prominens szereplői, valamint Irán közötti kapcsolatrendszer normalizálását, továbbá a síita ország pária státuszból való kilépését. Hasszán Rohani 2013-as megválasztása és az általa képviselt reformista felfogás is hozzájárult ahhoz, hogy az 1979 óta befagyott kapcsolat újjáéledhessen a két fél között. A részes országok a P5+1, vagyis az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai Németországgal és az Európai Unióval kiegészülve alkották az ellenpólust a tárgyalásokban. Az egyezség kezdeti alapköve az volt, hogy Irán atomprogramját olyan alacsony intenzitáson tartja, hogy az esetleges fegyverfejlesztés egy évbe teljen, így időt hagyva a többi államnak arra, hogy megfelelő választ adjanak. A szerződés megszabta a tárolható dúsított urán és plutónium mennyiségét. A dúsításkor használt centrifugák mennyiségét és minőségét is kikötötték. A hivatalos, tervezett és potenciális atomlétesítmények ellenőrzését a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) megfigyelői végezték, akik a Közös Bizottságnak (Joint Commission) jelentettek, ez a szerv közvetített vitás kérésekben. Cserébe Irán mentesült az embargók nagy része alól, néhányat kivéve, melyeket az emberi jogok megsértése és a terrorista szervek támogatása miatt szabott ki rá az USA. Az ENSZ a konvencionális fegyverekre vonatkozó ebargóját is hajlandó volt visszavonni, ha az IAEA jelentések pozitív változásokról számolnak be. Az egyezmény Iránra nézve is jó lehetőségekkel kecsegtetett, hiszen az ENSZ, az Európai Unió és az USA is feloldotta a gazdasági szankcióit, melyek éveken keresztül húzták vissza a gazdaságot és zárták ki Iránt a nemzetközi kereskedelem egy részéből. Az engedményeknek köszönhetően megkezdődhetett az olaj- és petróleum termékek exportja, ami 80%-át tette ki az ország kiviteli kereskedelmének. A gazdasági fellendülés stabilizálta az elszabadult inflációt és a korábban befagyasztott 100 millió dolláros iráni tőke szabaddá tétele a további prosperitás felé mutatott. Persze ezen változások hatásai nem az átlagos háztartások szintjén csapódtak le, sokkal inkább a központi költségvetésnek jelentettek bevételt.

A szerződés átláthatóbbá tette az atomprogram megfigyelését, így az Obama-adminisztráció egyik legnagyobb diplomáciai sikerének könyvelték el. Azonban a kirótt korlátozásoknak voltak lejárati időpontjai, mint például a nem elismert telepek látogatásának korlátozása a megfigyelők számára. Trump és csapata többek között erre is építette fel a kritikáját az egyezménnyel szemben. A viták hátterében meghúzódott az a fajta mély elköteleződés, amit Trump táplált Izraellel szemben, amely ország ellenezte az alku létrejöttét, mivel úgy látta annak intézkedései csupán látszólag szorítják vissza Irán megerősödését. A nézetet osztó elnökség szintén úgy látta, hogy a különböző síita milíciák és a Kataib Hezbollah támogatásán keresztül megszerzett mozgástér mellé társulva a növekvő gazdaság nem tartja vissza Iránt a térségben való terjeszkedéstől. Trump úgy vélte, hogy jóval átfogóbb egyezményre van szükség, amely érinti a rakétaprogramot és a közel-keleti fegyveres jelenlétet az egyes háborúkban. A végső döntés Mike Pompeo külügyminiszter ultimátumjellegű üzenete után született meg, amelyben az összes amerikai polgársággal rendelkező, Iránban fogva tartott szabadon engedését és térségbeli hatalmi politikából való teljes kivonulást követelt. Mivel ezek nem voltak egy stabil tárgyalás alapjául szolgáló feltételrendszernek tekinthetők, így 2018 májusában az Egyesült Államok egyoldalúan kilépett a JCPOA szerződésből, és ezen év novemberében visszavezette a korábbi szankciókat. A kilépést követően a maximális diplomáciai nyomás és izoláció politikáját hirdette meg az amerikai elnökség. A köztes időszakban ugyan létrejött egy barter-rendszer a szerződésben maradó felek és Irán között, ez volt az INSTEX, amely az USA által dominált pénzügyi rendszeren kívüli kereskedelem működtetését hivatott lehetővé tenni. Ez tartalmazott bizonyos termékekkel való kereskedelmet, azonban ezek köre nem terjedt tovább az élelmiszernél és a gyógyászati termékeknél, amelyek eleve kivételek az amerikai embargó alól. Irán első válaszreakciójaként dúsított urán készleteket kezdett felhalmozni, és a folyamat felgyorsításához centrifugákat kezdett fejleszteni. A megfigyelőket azonban nem utasították ki, így a munka folytatódhatott.

Ennek az időszak sajátja volt az egyre inkább a másikat felüllicitálni próbáló fenyegetések és alacsony intenzitással zajló apróbb csapások sorozata. Az atomprogram felfuttatása mellett Rohani elnök a Hormuzi-szoros lezárásával is fenyegetett, amelyen keresztül a világ olajkereskedelmének egyötöde halad át, így stratégiai jelentőséggel bír. Fontos, hogy ekkor még nem korlátozták teljesen az olajipart, létezett egyfajta felmentés a még Iránnal kereskedő országok számára, de az amerikai külpolitika egyre inkább az olajexport bojkottjára ösztönözte szövetségeseit.

A már kifejtett szaúdi elkötelezettség miatt, Izrael mellett az arab monarchia is üdvözölte a kilépést. Mivel ennek a soktényezős képletnek ők is részei, így számítani lehetett rá, hogy a kiéleződő ellentét rájuk is visszahat. 2018 júliusában ez be is következett, amikor egy Egyiptomba tartó tanker hajót a Bab-el-Mandeb-szorosban támadás ért a nyilvánvaló tengeri képességekkel rendelkező húti lázadók részéről, így a szállítást egy ideig felfüggesztették a szoroson keresztül.

A konfliktus intenzitása 2019-ben szintet lépett, amikor az iráni Forradalmi Gárdát terrorszervezetnek minősítette az Egyesült Államok. Ezt főként a szervezet külföldi tevékenységével és a szövetséges Izrael állammal szemben elkövetett támadások asszisztálásával támasztották alá. A viszontválasz az volt, hogy minden amerikai személyt és szövetségest terroristaként kezelt az iráni törvényhozás. A minősítés okán akár a Forradalmi Gárda által végzett partvédelmi feladatok során is bármely fenyegető vagy provokatív magatartást terrorista akcióként kezelhet az Egyesült Államok. Ez egyfelől kommunikációs előny is, illetve jogilag sokkal komolyabb szankciókkal szembesülhet bármely vállalat, amely kereskedik a forradalmi gárdával, ami befolyást gyakorol több iparág felett. Májusban a USS Abraham Lincoln hordozót az UNSCENTCOM térségébe vezényelték, azon belül is az Iránhoz közeli vizekre, ezzel is növelve a nyomást az országon. A lépések meghozták az „eredményt”, és júniusban egy Global Hawk típusú drónt lelőtt a Forradalmi Gárda, ami kis híján fegyveres csapásméréshez vezetett, de az utolsó pillanatban leállították a műveletet. Hosszú idő óta ez volt ez első közvetlen támadás az irániak részéről, így mindenképpen mérföldkőnek számít, és a dominószerű folyamat egyik csúcspontjának tekinthető.

Egy jóval fajsúlyosabb esemény következett be 2019 decemberében, amikor iraki tüntetők és bizonyítottan a Hezbollah tagjai megostromolták az amerikai nagykövetséget Bagdadban. Ennek közvetlen előzménye volt a kirkuki amerikai bázis megtámadása Irakban, ahol egy civil meghalt és többen megsérültek. Az esemény nem lenne különösebben kirívó, síita milíciák többször is követtek már el támadást amerikai létesítmények ellen. A válaszcsapásként elrendelt légitámadás fegyverraktárakat és vezetési pontokat érintett. Az év utolsó napján kezdődött meg a nagykövetség ostroma, aminek hatására gyorsreagálású erőket is átszállítottak Irakba. Az ott szolgáló katonák és a személyzet sikeresen elbarikádozta magát. Az iraki biztonsági szervek nem léptek komolyan közbe, hogy megállítsák az ostromot, ez is érzékeltette, hogy milyen patthelyzet elé képes állítani Irán a szomszédját és hogy mekkora befolyással bír rá. Az evakuálást január elsején sikeresen végrehajtották, azonban egy ilyen mértékű támadás már komolyabb retorziót követelt.

A tovagyűrűzés csúcspontja

2020. január 2-án Kászem Szolejmánit, az Iráni Forradalmi Gárda Kodsz Erők nevű különleges alakulatának parancsnokát és a vele egy kocsiban utazó Abu Mahdi al-Muhandiszt, a Népi Mozgósítási Erők (PMF) nevű Irán támogatta milícia vezetőjét az Egyesült Államok egy dróncsapással likvidálta. Az amerikai lépés most már egy jóval nagyobb értékű célpont ellen irányult, és Szolejmáni halálával komoly stratégiai előnytől esett el Irán. A csapást hivatalosan azzal indokolta a Védelmi Minisztérium, hogy megelőző jelleggel követték el, mivel feltételezhetően a tábornok több amerikai bázis megtámadását tervezte. Irán január 8-án ballisztikus rakétákat lőtt ki két iraki amerikai bázisra is a saját területéről. A megtorlás nem követelt áldozatokat csupán anyagi kár keletkezett, ez célja is volt az irániaknak, nem volt érdekük a további eszkalálódás. Szolemáni, mint a különleges erők parancsnoka az egyes külföldi proxy szervezetek tevékenységét koordinálta, valamint a hírszerzés területén tevékenykedett. Irán egy összetett rendszert tartott fenn Iraktól egészen Libanonig, amely saját érdekeit szolgálta és a katonai, politikai erejének kivetüléseként ezek segítségével határozott az egyes arab államok belső döntéshozataláról. A rendszer azonban jól láthatóan megroppant Szolejmáni halála után és utódja Esmail Qaani hiába vette át a kapcsolati hálót, mivel új szereplő, így kevésbé bíznak benne vagy éppen tekintik kompetensnek az egyes szervezetek, szemben a hajdani karizmatikus Szolejmánival. A műveletnek hatása volt középtávon az iraki belpolitikára is. A PMF-t vezető Mahdi al-Muhandisz elvesztése a szervezet és az iraki kormányzat közötti viszonylag kiegyensúlyozott kapcsolatot felborította. A kormányerők többször összetűzésbe kerültek a milicistákkal, letartóztatások zajlottak, különösképpen az egyes rakétatámadások után. A PMF kitüntette magát az ISIS elleni harcban, azonban ezen pozíciójával visszaél, és így próbál befolyást szerezni az eleve korrupt és kiszolgáltatott politikai berendezkedésű Irakban.

Irán enyhének mondható ellencsapása azzal magyarázható, hogy a Szoljemáni halálával meggyengült pozícióiból nem kívánt veszíteni. Az idáig vezető kisebb események alacsony erőráfordítása is azt mutatta, hogy Irán azt akarja csupán mutatni, hogy jelen van és a képességeinek köre széles. A nyílt és akár fegyveres konfliktus nem érdeke a perzsa államnak, hiszen stabilitásra van szüksége a közvetlen mikrokörnyezetében. A nemzetközi megítélés is fontos szempont e tekintetben, mivel az agresszor szerepköre sosem kifizetődő, főleg nem egy eleve szankcionált ország esetében, amely igyekszik fenntartani a jó viszonyt megmaradt partnereivel.

Az események után a feszültség még jó ideig érezhető volt az USA-Irán viszonylatban. Az új választások közeledte és Joe Biden ígéretei, valamint visszatérési szándéka a JCPOA-ba hirtelen optimizmust eredményezett, amit egyfajta visszaesés követett, amikor Bidenék nem vetették bele magukat az Iránnal való azonnali tárgyalásokba, és a szankciók feloldását sem készítették elő. Elsőként a blokád alól frissen szabadult Katar jelentette be, hogy hajlandó lenne közvetíteni a felek között, bevonva az Öböl más arab államait is. A két fél nem akart engedni, előfeltételként szabva meg, hogy a másik cselekedjen. Ezt követően nem sokkal az Európai Unió is megjelent, hogy biztosítsa a csatornát a két fél között. A konkrétumok nincsenek lefektetve, de mindkét fél részéről mutatkozik akarat a megegyezésre. Irán azt ígéri, hogy azonnal visszafogja urándúsítását, amint a szankciókat feloldják, az USA azonban Irántól várja az első lépést. Az iráni kormányzat egy 60 napos türelmi időt adott az amerikai kormányzatnak a szankciók feloldására, amelynek elmaradása esetén 20%-ra emelte volna az urándúsítás mértékét. A határidő lejárta előtt azonban egy gyors manőverként Bidenék visszavonták Trump korábbi, az ENSZ Biztonsági Tanács felé benyújtott kérelmét a korábbi szankciócsomagok visszaállításáról. Ezzel szinte párhuzamosan a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség is tárgyalásokat folytatott Iránnal, amelyek után egyezség született a közös munka és az eddig bevett ellenőrzések további, három hónapos folytatásáról. Irán szempontjából fontos lenne minél hamarabb, még az iráni választások előtt lefolytatni a tárgyalásokat, hiszen Dzsávád Zaríf külügyminiszternek nagy tapasztalata van az amerikaiakkal való tárgyalásban és személye jól ismert a nemzetközi diplomáciában. Biden egy erős, az iráni kapcsolatok terén tapasztalatokban bővelkedő csapattal léphet be a tárgyalásokba. A jelenlegi CIA igazgató, William Burns, Jake Sullivan, a nemzetbiztonsági tanácsadó mindketten részt vettek az Iránnal való kezdeti kapcsolatfelvételben és az első találkozón Ománban. Wendy Sherman külügyminiszter-helyettes pedig az amerikai delegáció vezetőjeként jelent meg az atomalku tárgyalásain.

Összegzés

Donald Trump nem tért el sokban a klasszikus amerikai attitűdtől a szaúdi rezsim kapcsán. Diplomáciai döntései tükrözték üzletemberi mivoltát és a valamit-valamiért elvet. Biden megígért kemény fellépése sem váltott ki komoly hatást. Az újra felszínre hozott Hasogdzsi-ügy esetében pár, az esethez köthető személyen kívül nem érte hátrány vagy retorzió sem a koronaherceget, sem pedig az államot magát. Így láthatóan a megkerülhetetlen Szaúd-Arábia marad a közeli szövetségesek élvonalában, bár egy jóval távolságtartóbb viselkedést tapasztalhat majd az új adminisztrációtól, és haderőjének csak a terrorizmus elleni harccal összefüggő képességeit támogatja majd az Egyesült Államok. Trump kezdetektől fogva Irán-ellenes politikájába beleillett a szaúdiak nagyszabású fegyver utánpótlásának biztosítása, mivel a jemeni lázadók mögött álló Irán közvetetten érvényesítette érdekeit és fenyegette akár a kisebb öbölmenti államokban állomásozó amerikai csapatokat, de elsősorban a szaúdiakat, akik a térség hatalmi terében az egyik fő pólus. A Perzsa-öbölben zajló olajáramlás és az érdekeik megóvásáért Amerika növelte katonai jelenlétét, és az alacsony intenzitású incidensek végül a katartikus Szolejmáni elleni támadásban csúcsosodtak ki. A Trump hirdette „maximális nyomás” politikájának sikeressége megkérdőjelezhető, és ezt érdemes az atomalku körüli események prizmáján át szemlélni. Egyfelől jogos kritikákat fogalmazott meg Trump, mikor a ballisztikai képességek kérdését vetette fel, amiben Iránt semmi nem korlátozza, de ha jobban megnézzük a JCPOA keretében mégis csak egy stabilabb és átláthatóbb atomenergia felhasználást valósított meg Irán. Az újra életbeléptetett szankciók és Mohsen Fakhrizadeh atomtudós meggyilkolásának hatására, amellyel Izraelt gyanúsítják, de körülményei még mindig nem tejesen tisztázottak, kiadott törvény alapján a korábban 3,6%-ra korlátozott dúsítás januárban 20%-ra emelkedett. Az egyezményben jóváhagyott 202 kg tárolható uránium mennyisége a 2019-es megnövekedett raktározás eredményeképpen 2021 februárjában három tonna körül járt. Az adatok alapján az tűnik az ideális megoldásnak, hogy ha Bidenék újra visszatérnek az alkuhoz, amelyet egy újratárgyalással akár aktualizálhatnak is, esetleg hosszabb lejárati időket szabva az ellenőrzések és a termelési mennyiségek esetében, növelve ezzel is a bizalmat. A jelenlegi állapot elég lassú elmozdulásokat mutat és az új elnökségnek valószínűleg még időre van szüksége, hogy kiépítse a hosszútávú stratégiáját az egyezménybe való visszatéréséről.

Címlapkép: Hasogdzsi-ügy, Isztambul, 2018. október 15.
Szaúd-Arábia isztambuli főkonzulátusán nyomoz egy török rendőr 2018. október 15-én. Szaúdi és török szakértők átvizsgálják a főkonzulátust, mert Dzsamál Hasogdzsi szaúd-arábiai ellenzéki újságíró sorsa azóta ismeretlen, hogy október 2-án bement a külképviseletre. (Forrás: MTI/EPA/Tolga Bozoglu)