A 2020-as koronavírus-járvány kitörésével életünk számos aspektusa digitalizálódott, az online térbe került át. A szociális érintkezések hiányában még aktívabbá váltak a közösségi platformok, fórumok, amelyek sokak számára – jelen helyzetben – az egyetlen lehetőséget képviselik az interperszonális kapcsolatok létesítésére. A hétköznapok mellett, az internetes tér szerepe a közélet és a politika formálásában is halmozottan felértékelődött. A döntéshozók online konferenciákon keresztül értekezhetnek a megszerzett tapasztalatokról, illetve a meghozott intézkedéseket is leghatékonyabban a világhálón keresztül közvetíthetik – a korlátozások miatt gyakran izolált helyzetben lévő – lakosság számára. A kibertér koordináló, közösség- és politikaformáló tulajdonsága az évtized elején végbement arab tavasz során mutatkozott meg először a nagy tömegek vonatkozásában. Az online platformok határtalansága új lehetőségeket nyitott meg az emberek számára, hogy kifejezzék saját gondolataikat, érzelmeiket, miközben mások véleményére reflektálhattak és gyorsan, valós időben szerezhettek információkat az aktuális helyzettel kapcsolatosan.  Elemzésem során bemutatom az arab országokban zajló eseményeket alakító politikai és társadalmi tényezőket, miközben ismertetem a közösségi média szerepét a forradalmak és a kialakuló új trendek vonatkozásában.

Előzmények

2010 decemberében egy dél-tunéziai településen váratlan demonstrációk törtek ki. Egy helyi gyümölcsárus, tiltakozva az országban intézményesült elnyomás és korrupció ellen, egy kormányépület előtt gázolajjal lelocsolta, majd felgyújtotta magát. Az esetről készült kép, illetve hanganyagok a közösségi médián keresztül Tunézia szerte felháborodást váltottak ki az elnök, Zine El Abidine Ben Ali elnyomó rendszere ellen. A 2011-es arab tavaszként ismertté vált forradalmi hullám alapjaiban változtatta meg a MENA-régió országainak politikai és társadalmi helyzetét. Az események gyors eszkalációjának eredményeként az egész arab világban demonstrációk törtek ki a regnáló kormányokkal, diktátorokkal szemben.

A térségben szerveződő megmozdulások, forradalmak gyökerei alapvetően régóta jelenlévő társadalmi és gazdasági problémákra vezethetők vissza. A 20. század második felében hatalomra került politikai rezsimek több olyan közös tulajdonsággal rendelkeztek, amelyek determinálták az események láncolatszerű eszkalációját az arab országok között. A politikai vezetők hatalmukat mindannyian a 20. század második felében szilárdították meg, ebből adódóan hivatali idejük is – a 2011-es eseményekig bezárólag – már hosszú ideje tartott. A rezsimek hosszú élettartama számos tényezőre visszavezethető, így például a fegyveres erők fokozott szerepére a hatalom védelmében, az arab társadalmak neopatriarchális tulajdonságára, a gazdasági beágyazottságára, illetve a fejletlen politikai intézményrendszerre és az iszlám vallás sajátos jellegzetességeire. A MENA-régió országaiban az arab tavasz kitörését megelőzően számos olyan negatív tényező volt megfigyelhető, amely katalizátorként hatott az események alakulására. Ezek közül kiemelendő a rendszerszerű korrupció, kizsákmányolás, túlnépesedés, ivóvízhiány és elsivatagosodás, valamint a munkanélküliség, amely 2008-as válságot követően rohamosan emelkedett.

Facebook-forradalom”?

Az események kibontakozása demokratikus megújulás képet vetítette előre az arab országokban. Kezdetben az USA támogatta a fennálló elitet, a béke, biztonság és stabilitás garantálásnak fényében, azonban később barack Obama amerikai elnök – felülbírálva saját álláspontját – a diktátorok távozását szorgalmazta. A külpolitikai attitűd megváltozásában döntő szerepe volt a demonstrálók által rögzített videó, illetve képi anyagoknak, amelyek a világhálóra kijutva könnyen hozzáférhetőek váltak bárki számára.

Az érintett országokban jellemzően a sajtótermékek cenzúrázása állami monopólium volt, így a nyílt kommunikációs csatornákon egyáltalán nem jelenhettek meg rendszerellenes politikai vélemények.Sokan inkább internetes felületeken osztották meg a fennálló helyzettel kapcsolatos személyes meggyőződéseiket és tapasztalataikat, elkerülve az esetleges megtorlásokat és szankciókat. A folyamat eredményeképp létrejött egy olyan alternatív, cenzúrázatlan társadalmi kommunikációs tér, amely sokáig nem keltette fel az arab rezsimek figyelmét.

Az arab tavasz lefolyása alatt az új politikai színteret későn realizáló kormányzatok reagálásai is eltérő képet festenek. Eredményesség szerint voltak olyan országok, ahol a kialakult tüntetéseket a politikai vezetés erőszakkal állított le (Bahrein), vagy a tüntetés nem tudott forradalmi mozgalommá szerveződni, ezért ellehetetlenült (Szaúd-Arábia), illetve a forradalom győzedelmeskedni tudott, így leváltva a regnáló vezetést (Egyiptom, Tunézia). Az adott válaszok tekintetében megkülönböztethetünk burkolt, titkosszolgálati jellegű „megoldásokat” (Szíria), illetve radikális intézkedéseket is (az internet teljes lekapcsolása Egyiptomban). Megállapítható tehát, hogy a kibertér szerepéhez való kormányzati hozzáállás jelentősen befolyásolta az események kimenetelét, illetve az egyes vezetők nemzetközi presztízsét és legitimációját a demonstrációk ideje alatt.

A technológiai fejlődés hatásai

Az arab tavasz nem az első alkalom volt a történelem során, amikor a technológia a polgári engedetlenség eszközeként szolgált. 2001 januárjában, a Fülöp-szigetek fővárosban, Manilában SMS-ek segítségével mobilizáltak több ezer embert, így megbuktatva Joseph Estrada elnököt.  A 2004-es madridi terrortámadásokat követő tiltakozáshullámok megszervezésében és koordinálásban is nagy szerepet játszottak az SMS üzenetekben terjesztett internetes oldalakra mutató hiperhivatkozások. A Facebook és a Twitter megjelenése forradalmasította virtuális kommunikációt. A 2009-es moldovai választásokat követően 15 ezer ember vonult utcára, miután a telefonhálózatokat lekapcsolták és több külföldi újságírót is kiutasítottak az országból. A tüntetők egy központi csoportja Facebook, illetve Twitter üzenetekben tudott megmozdulásokat szervezni rövid időn belül.

A virtuális térben szerveződő közösségek számára az internet határozza meg a kommunikációs csatornát, valamint a társadalmi kohéziót. Az információ szabad áramlása, a szólásszabadság és az interaktív tartalomgyártás újszerűen hatottak a diktatórikus körülményekhez adaptálódott közel-keleti és észak-afrikai társadalmakra. A 2011-es események nyomán láthatóvá vált a web 2.0 médiajelenség politika-, illetve társadalomalakító aspektusa. A koncepció lényege, hogy a digitális kor előtt uralkodó tartalomgyártó-tartalomfogyasztó kapcsolat unipolaritását (szerkesztő központúság) az internetes média elterjedése lebontotta, így az önálló tartalomgyártás lehetősége bárki számára lehetővé vált. Fontos tényezőként említhető, hogy a virtuális diskurzusban való részvételhez nincs szükség átfogó informatikai kompetenciákra és technikai háttérre, hiszen a mobil eszközök és applikációk megjelenésével és elterjedésével az alulról fölfelé építkező felhasználói interaktivitás került középpontba. Összehasonlítva a kormányzati szervek és a tüntető tömegek szervezeti felépítését számos olyan tényező fedezhető fel, amelyek magyarázatul szolgálhatnak az események kialakulásának megértésében. Míg az állami szervekre jellemző a hierarchikus rendszer, amelyben minden szereplőnek szigorúan megszabott jogai és kötelezettségei vannak, addig a demonstrálók esetében egy decentralizált modell figyelhető meg, amely sokkal lazább szervezeti keretek között, az adott helyzethez idomulva alakítja saját tevékenységeit és céljait.

Tunézia és Egyiptom

A forradalmi hullám kiindulási országában, Tunéziában Zine El Abidine Ben Ali elnök kezében összpontosult a hatalom. Az öngyilkosságot elkövető helyi árus, Mohamed Bouazizi halálát követően országszerte demonstrációk robbantak ki az országban általánossá vált korrupció, elnyomás és cenzúra ellen. Az elnök többször is kíséreltet tett hatalmának erőszakos megőrzésre, azonban végül emigrációba kényszerült.

Egyiptomot Hoszni Mubárak elnök irányította 1981 óta és – Ben Ali-hoz hasonlóan – nyugatbarát politikát folytatott, miközben az országban eluralkodott a korrupció, nőtt a munkanélküliség és az életszínvonal folyamatos romlást mutatott. Mubárak legitmációs bázisát az Egyesült Államokkal való jó kapcsolat fenntartása és a hadsereg testesítette meg. Az USA az egyiptomi elnök személyében egy nyugati gondolkodású, Amerika-barát, Izraellel jó kapcsolatot ápoló politikus személyét látta, akinek a támogatása kardinális szempont volt a térség stabilitásának megőrzésében. A demonstráló tömegekkel való hosszú csatározások és az USA kihátrálása miatt nőtt a nyomás Mubárakon, aki a hadsereg átállását követően 2011 januárjában lemondásra kényszerült.

Mindkét ország tekintetében megfigyelhető, hogy a lakosság jelentős része ismerte és használta az internetes közösségi portálokat és azok chat, illetve videómegosztó funkcióit. A Dubai School of Government 2011 májusában megjelentett elemzése szerint, Tunéziában minden 100 emberre 95, Egyiptomban 67 mobiltelefonelőfizetés jutott. Tunéziában a lakosság 34%-a, míg Egyiptomban 24%-a használta aktívan az internetet. A MENA-régióban átlagosan a Facebook felhasználók 70%-a 15 és 29 év kor közötti fiatal volt, akik jól kiismerték magukat az internetes platformokon.

Mindez magyarázatul szolgálhat arra a tényre, hogy a demonstrációk részvevői között is sok olyan „technológiai bennszülött” volt, akik facebook-oztak, tweet-et írtak, vagy éppen youtube-on dokumentálták az utcai eseményeket, így tájékoztatva a világot az egyes események valódi körülményeiről.

Az egyiptomi fiatalok az arab világban elsőként használtak blogokat hogy kifejezzék véleményüket – elégedetlenségüket – az akkor fennálló rendszer ellen. A világhálón keresztül tudtak megfogalmazni kritikákat az állami rendszerrel szemben, így az országban jellemző emberi jogsértések – az átfogó cenzúra ellenére is – nagy nyilvánosságra tudtak szert tenni. Ugyancsak Egyiptomban történt a történelem első internet stopja, amikor a kormányzat blokkolta a Twitter-t, aztán a Facebook-ot, majd végül a Blackberry szolgáltatásokat.

Az arab tavasz hatásai

Az arab forradalmak kirobbanását a nyugati országok kezdetben egyfajta demokratizálódásként értékelték, azonban kijelenthető, hogy az arab társadalmak szemszögéből ezek a változások már 2011-ben sem voltak pozitív előjelűek. A kitörő demonstrációhullámok csak néhány országban eredményeztek tényleges, az alkotmányban deklarálásra kerülő demokratikus vívmányokat (Marokkó, Tunézia, Egyiptom), míg a többi állam esetében az arab tavasz súlyos gazdasági, politikai problémákat hozott. Az autoriter rezsimek összeomlása és a diktátorok elmozdítása nem az USA által várt demokratizálódás hatását érték el, hanem – épp ellenkezőleg – a térség destabilizációjához vezetettek. Ezek a folyamatok leginkább a líbiai Kadhafi-rendszer megdöntésének vonatkozásban, illetve a mai napig tartó, kaotikus szíriai, illetve jemeni polgárháborúk tekintetében érhetőek tetten. A leomló diktatúrák romjain hatalmi vákuum alakult ki. Szíriában és Irakban megjelent a magát Iszlám Állam néven deklaráló szunnita dzsihadista szervezet, Líbiában Kadhafi halálát követően hatalmi villongások alakultak ki a helyi hadurak között, valamint a Jemenben folyó harcok következtében az ország északi és déli részre fragmentálódott.

A közösségi média felhasználása az arab tavaszt követően

Az eseményeket nagymértékben befolyásoló közösségi média teljesen új perspektívába került az arab tavaszt követően. A tüntetések során használt tömegkommunikációs trendeket, megoldásokat a szír polgárúban formálódó ISIS is átvette és sikeresen alkalmazta új tagok toborzásra, propagandaterjesztésre, valamint adományok gyűjtésére. A szervezet – az Al-Kaida példáját követve – felismerte, hogy a virtuális téren keresztül számos olyan befogadóhoz tudja eljuttatni üzeneteit, ideológiai nézeteit, akik könnyen radikalizálhatóak, illetve bevonhatók a tervezett terrorcselekmények kivitelezésébe.

A 2010-es évek demonstrációi közül kiemelkednek a 2019-ben kezdődő hongkongi tüntetések, amelyekben tisztán felfedezhető az arab tavasz során alkalmazott közösségi oldalakon keresztül megvalósított mobilizációs és koordinációs eszközök használata. A város kifejlett technológiai hátterének köszönhetően a tiltakozók hatékony ellenállást tudtak tanúsítani a rendőri erőkkel szemben. A demonstrációk során megjelent a decentralizált, alulról szerveződő modell, amely sok esetben hatékony védelmet biztosított a hatósági (algoritmizált) megfigyelő rendszerek ellen, valamint gyors és hatékony strukturális alapot jelentett a spontán szervezett, sejtszerű csoportok kialakítására. Ahogy az arab országok esetében, úgy Hongkongban is a legfőbb cél az állami cenzúra áthidalása és megkerülése volt, így közvetítve a világ felé a valós idejű, „szüretlen realitásokat”.

Összegzés

A globalizált világ kialakulásával összefügg a technológia rohamos ütemű fejlődése. A gyorsan változó politikai, gazdasági trendekhez való alkalmazkodás alapfeltétele a hiteles forrásból származó információ birtoklása. Az internethasználat elterjedésével új lehetőségek bontakoztak ki a személyes véleménynyilvánítás, véleményformálás és szervezkedés tekintetében. Az új média az önkifejezés egy alternatív csatornája lett, amely lehetővé teszi az egyén, avagy az adott szervezet, csoport számára saját elképzeléseinek, világszemléletének, esetleg narratívájának megosztását. A virtuális térben lebomlottak a határok, amely egy részről elősegítette a polgári és emberi szabadságjogok érvényesülést, másrészről azonban számos új fenyegetés kialakulásához járult hozzá. Az alulról szerveződő, virtuális térben koordináló mozgalmak forradalmasították az információs társadalom ismérveit, azonban a határtalanság folyományaként az információ valóságtartalma és megbízhatósága is kritikus tényezővé vált. Az álhírek következményeként olyan téves konklúziókat vonhatók le, amelyek – akár káros– döntések meghozatalához vezetnek aláásva ezzel, a hatékony döntéshozatalt.

Az arab tavasz demonstrációinak folyományaként megjelent a virtuális társadalmi aktivizmus, amely a kibertéren keresztül, egymással laza kapcsolatban lévő személyek láncolatából jött létre. A Facebook, a Twitter és a Youtube megjelenésével lehetővé vált, hogy olyanok is hangot adjanak véleményüknek, akik eddig elnyomásban éltek, vagy egyszerűen nem voltak olyan társadalmi pozícióban, hogy véleményüket hathatósan kifejezhessék a publikum számára. Az online média közösségformáló szerepe egységbe kovácsolta az embereket, így létrehozva olyan kollektív tudattal rendelkező szerveződéseket, amelyek már egységesen képesek fellépni kormányzatokkal szemben, megváltoztatva azok politikai pozícióját, illetve a társadalommal kialakított kapcsolataikat is.

Címlapkép: Aali, 2011. november 18. Az “arab tavasz” felkelései és tüntetései által érintett országok zászlóit lobogtatják tüntetők egy ellenzéki demonstráción a fővárostól, El-Manámától délre fekvő Aali faluban. Helyi források szerint több ezer ember vett részt a tüntetésen, ahol a fő ellenzéki csoportok újfent hangoztatták, hogy új alkotmány és egy teljes egészében választott parlament nélkül nincs megoldás az ország politikai válságára. (Forrás: MTI/EPA/Mazen Mahdi)

További felhasznált irodalom:

Bányász Péter: A közösségi média jelentette veszélyek az “Arab-tavasz” példáján keresztül. (online elérhető: https://www.researchgate.net/publication/330716134_A_kozossegi_media_jelentette_veszelyek_az_Arab-tavasz_peldajan_keresztul hozzáférés dátuma: 2020. november 13.)

Besenyő János: „Arab tavasz” – politikai rendszerváltás az észak-afrikai arab államokban. Kül-világ, 2011/4. szám

Bordás Mária: Arab tavasz vagy iszlám tél? A közel-keleti és észak-afrikai események hatása Európa biztonságára. Honvédségi Szemle, 2015/1. szám.

Csicsmann László: A mérsékelt iszlamista mozgalmak szerepe az “arab tavaszt” követő politikai átmenetben. Külügyi Szemle 2012/1. szám

Iványi Márton Pál: A közösségi média és a társadalmi mozgalma. Iskolakultúra, 2014/1. szám.

R. Kumaraswamy: Uprisings in the Arab World: Options for GOI. Idsa Issue Brief, Jawaharlal Nehru University, New Delhi, 2011. (online elérhető: https://idsa.in/system/files/IB_ArabWorld.pdf hozzáférés dátuma: 2020. november 13.)