Főoldal Szakkollégium Szakkollégiumi hírek A BSZK tavaszi konferencia sorozatának 4. állomása: “Pakisztán – a hiányzó láncszem?”

A BSZK tavaszi konferencia sorozatának 4. állomása: “Pakisztán – a hiányzó láncszem?”

Írta
739
0
Megosztás
Nem sokkal azt követően, hogy az Egyesült Államok és a NATO is új Afganisztán-Pakisztán regionális stratégiát fogadott el a közép-keleti tűzfészek számos égető problémája megoldásának reményével, a Biztonságpolitikai Szakkollégium „Pakisztán – A hiányzó láncszem?” címmel megrendezett előadói délutánján foglalkozott a kérdéssel 2009. április 27-én.
A meghívott előadók között köszönthettük a Pakisztáni Iszlám Köztársaság budapesti nagykövetét, Mushtaq Ali Shah őexcellenciáját, valamint a térség biztonságpolitikai kérdéseinek két elismert szakértőjét, Csicsmann Lászlót a Budapesti Corvinus Egyetemről, valamint Háda Bélát az Eötvös Loránd Tudományegyetemről.
Dr Ujj András, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem tudományos rektor-helyettese, a délután moderátora már bevezetőjében elismerően szólt arról, milyen megtisztelő ismét egy nagykövetet vendégül látni a Szakkollégium programján, ezáltal is testközelbe hozva a tárgyalt probléma hiteles részleteit.
A nagykövet úr angol nyelvű előadásában részletesen kitért arra a szerepre, amelyet Pakisztán tulajdonképpen létrejötte pillanatától, azaz 1947. 08. 15-től betöltött a térségben. Rámutatott arra, hogy a jelenlegi problémákat csak történelmi, társadalmi, gazdasági kontextusukban vizsgálva lehet feltárni és megérteni, hiszen a 164 millió lakosú iszlám ország mindig is az észak-déli, kelet-nyugati stratégiai irányok kereszteződésében feküdt – annak minden előnyével és hátrányával.
Pakisztán múltját, jelenét, és feltehetően jövőjét is terheli emellett az Indiával fennálló konfliktus, amely csak napjainkban, az afganisztáni NATO-műveletek fényében tűnik kevésbé intenzív ellentétnek. Korábban 3 nagy (1947, 1965, 1971) és egy kisebb (1999) háború, nagy volumenű fegyverkezés, a nukleáris kapacitás kölcsönös kifejlesztése és kísérleti atomrobbantások, valamint ballisztikus hordozóeszközök tesztjei kísérték ezt a feloldhatatlannak látszó konfliktust. Ahogy a nagykövet úr is elmondta, Pakisztán e tekintetben a „minimálisan hiteles nukleáris elrettentő képesség” fenntartására törekszik.
Az ország stratégiai szerepét a regionális kapcsolatokban már a hidegháború során kialakította: az Egyesült Államok két védelmi célú katonai szövetség, a CENTO (Central Treaty Organisation – Központi Szerződés Szervezete) és a SEATO (Southeast Asia Treaty Organisation – Délkelet-Ázsiai Szerződés Szervezete) tagjainak sorába vonta Pakisztánt, így szigetelve el a Szovjetuniót dél felől, majd az 1980-as években Afganisztán szovjet inváziója során Pakisztánból támogatta az afgán milíciát a szovjetek ellen. Ebben az időszakban, amikor 3-5 millió menekült érkezett Afganisztánból, részben az amerikai támogatás hatására erősödhetett meg a két szomszédos ország elnyomott, kiszolgáltatott lakosai körében a vallási extrémizmus egyes csoportokban, indirekt módon megteremtve a melegágyat a tálib mozgalomnak, majd az al-Kaidának.
A 2001. 09. 11-i terrortámadásokat követően Pakisztán háttértámogatást biztosított az Operation Enduring Freedom hadműveletei számára, azonban a szövetséges erők kezdeti sikereit követően a tálib ellenállás újbóli megerősödése és szövetséges részről a katonai erő válogatás nélkül történő alkalmazása katonai és civil célpontok ellen a társadalom széles rétegeit idegenítette el mind Afganisztánban, mind Pakisztánban a 2003 óta ISAF hatáskörben zajló műveletektől. A két ország határ menti térségének etnikai-társadalmi szerkezete és az egyértelmű geostratégiai adottságok elválaszthatatlanul összekötik a béke és stabilitás kérdését a két államban, így az afganisztáni „stabilizációs” háború megoldása ma már talán Pakisztánban rejlik.
7 év nemzetközi erőfeszítései mindenkiben megérlelték a felismerést, hogy pusztán katonai erővel lehetetlen rendezni egy ilyen konfliktust. Miközben a helyi lakosság körében a háború szenvedéseinek hatására a határ mindkét oldalán erős kiábrándultság és fásultság, a harcok elutasítása tapasztalható, csak nemzetközileg koordinált politikai fellépéssel és a gazdasági fejlesztés eszközeivel lehetne valóban megnyerni az emberek „szívét és tudatát”.
A nemzetközi legitimációt nélkülöző, határon átnyúló katonai műveletek egyértelműen Pakisztán ellenérzéseit váltják ki, ugyanis szuverén országként saját katonai erejével kíván úrrá lenni a belső konfliktuson. Ugyanakkor a pakisztáni vezetés is elismeri, hogy a közös regionális problémákra a szomszédos államok csak együtt képesek érdemben reagálni, és a párbeszéd, fejlesztés és fegyveres elrettentés eszközeivel talán megállítható lesz a harc továbbgyűrűzése.
Ennek megfelelően a további előadások Pakisztán belpolitikáját és regionális szerepvállalását külön-külön, de azok összefüggéseiben vizsgálták behatóan. Csicsmann László a pakisztáni belpolitika alapköveinek bemutatásával kezdte előadását: az egyesítő (iszlám vallás, urdu nyelv és India ellenes ideológia) és megosztó (etnikai és nyelvi sokszínűség) erők mellett a politikai elit (pandzsábi etnikum és az 1947 óta Indiából áttelepült ún. mohadzsirok) szerepére és a katonai vezetés állandó aktív és meghatározó szerepvállalására tért ki.
Figyelemre méltó tény, hogy a közel 170 millió lakosú Pakisztáni Iszlám Köztársaság szomszédságában a döntően hindu India lakosságának 13%-a, mintegy 150 millió fő (!) szintén muszlim – így a föderális berendezkedésű állam közel sem egyesíti magában az indiai szubkontinens valamennyi iszlám vallású lakosát. Egyúttal elhangzott, hogy már 1947-et megelőzően is az iszlám állam létrehozását ellenzők egyik legfőbb érve az volt, hogy a területi alapon szerveződő, világi jellegű vezetéssel bíró állam ellentétes az iszlám tanaival. Végül az 1956-os Alkotmány hozta létre a ma is létező Iszlám Köztársaságot, még Irán előtt.
Ezt követően azonban az Indiával fennálló állandó katonai szembenállás következtében a katonai vezetés szerepe csak tovább nőtt, amit négy katonai puccs is jól illusztrált (Ajub Khán, Jahja Khán, Zia ul-Hakk, Pervez Musarraf). A belső megosztó tényezők természetesen etnikai-társadalmi alapokon nyugszanak, amely sokszínűség évtizedek óta meghatározza a „szereposztást” a belpolitika és gazdaság terén (a pandzsábi politikai elit tradicionális irányítása mellett Beludzsisztán kiemelkedő gazdasági jelentősége a természeti kincsek révén, ugyanakkor politikai téren alulreprezentálva).
A számos ellentét és megosztó tényező hatására a belpolitika az 1990-es években további viharos fordulatokat produkált, így mára Pakisztán a Foreign Policy és a Fund for Peace „problémás” és bukott államokat rangsoroló listáján, a 2008-as Failed States Indexen már a 9. helyen szerepelt (2007-ben a 12.).
Az előadás során a hallgatóság megismerhette annak a folyamatnak az elemeit, amely az 1990-es évek belpolitikai harcát jellemezte a Pakisztáni Néppárt (Benazir Bhutto) és a Pakisztáni Muszlim Liga – Naváz Sarif Szárnya (Naváz Sarif) között, és amely 1999-ben Pervez Musarraf katonai puccsával zárult. Ugyancsak fény derült arra, hogyan zajlott Musarraf elnök politikai hatalmának, támogatottságának és népszerűségének eróziója az 1999. októberi vértelen puccs és 2008. augusztusi lemondása között.
Ez alatt az időszak alatt jelentős változások zajlottak a térségben, amely a belpolitikára is nagy hatást gyakorolt. Egyrészt Musarraf nem tudta megvalósítani 2001-es választási ígéreteit (a korrupció felszámolása, átfogó gazdasági reformok), másrészt az amerikai majd koalíciós műveletek „kényszerű” támogatása amerikai nyomásra a radikális erők további erősödéséhez vezettek, elsősorban az afgán határ menti térségben (vazirisztáni háború, majd beludzsisztáni felkelés). A törzsi kérdés rendezetlensége és az erőszak terjedése előrevetítette az instabilitás általánossá válását, amely a határ afganisztáni oldalán már korábban általánossá vált. Mindennek belpolitikai következményei Musarraf elnököt mind radikálisabb lépésekre késztették (erőszakos fellépés az ellenzék ellen, alkotmányellenes és jogellenes lépések, rendkívüli állapot bevezetése), majd Benazir Bhutto titokban előkészített hazatérését eredményezték. A Bhutto elleni sikeres merénylet már egyértelműen jelezte az események szélsőségessé válását, amely problémát a sok tekintetben a széles, öt párti koalícióra alapozó Juszuf Raza Gillani kormányának és Aszif Ali Zardari elnöknek sem sikerült megoldani.
A belső instabilitás legfrissebb elemeként a határ menti térségben a törzsi lázadás átterjedt az Észak-Nyugati Tartományra is, és a Szvát-völgyre vonatkozó béke megállapodás 2009 februárjában Szúfi Muhammad és a kormány között hivatalossá tette Malakand régió iszlamizálását.
Egy dolgot azonban Csicsmann László is le kívánt szögezni: ez esetben nem használhatjuk azt a megközelítést, hogy „vallási szélsőségesek, fundamentalisták” felkelése zajlik a világi központi hatalom ellen. Mindezt a PEW Kutatóközpont felmérése támasztja alá, mely szerint Zardari elnök támogatottsága 10% körüli, míg az ellenzéké a 30%-ot is meghaladja. Ezzel egyidejűleg a lakosság 88%-a gondolja úgy, hogy Pakisztán rossz irányba halad, és több mint 70% az iszlámot veszélynek tartja, így nem támogat sem mérsékelt, sem radikális iszlám erőket. Végül pedig: a lakosság 2/3-a nem működne együtt az Egyesült Államokkal, mert nem tartja megbízhatónak. Ezzel pedig eljutottunk a probléma magvához: esetünkben nem nemzetközileg szervezett „radikális iszlám terrorizmusról” kell beszélni, hanem szélsőségesen elszegényedett, kiszolgáltatott, a folytonos háborúba belefáradt és eközben félkatonai jellemzőket kialakító törzsekről, akiknek az elmaradottság és kilátástalanság ad „ideológiai” támaszt ahhoz, hogy fegyverrel igyekezzenek érvényt szerezni alapvető érdekeiknek és szükségleteiknek. Az Egyesült Államok rendszeres és nyílt robotrepülőgép- és rakétatámadásai, melyeknek sokszor civilek is áldozataivá válnak, tovább mérgesítik a helyzetet.
Ennek megfelelően Háda Béla azt a nemzetközi regionális kontextust mutatta be előadásában, amely számos összetevőjével és szereplőjével nagymértékben megnehezít bármilyen előrelépést. Mint ahogy arra már nagykövet úr is rámutatott, a problémakör kiindulási pontja egyértelműen az, hogy Pakisztán „a nagyhatalmak stratégiai érdekszférájának metszéspontjában helyezkedik el, amely az ország külpolitikája tekintetében meghatároz egy bizonyos mozgásteret és egyes kényszereket.” Háda Béla előadásában ezért elsősorban az Egyesült Államok – Kína – India viszonyrendszert, mint Pakisztán biztonsági környezetének elsődleges meghatározóit vizsgálta és szemléltette.
Leszögezte: bár Pakisztán az iszlám világ részeként, demográfiailag (170 millió lakos) és katonailag (atomhatalom) nagyhatalmi súllyal bír, ugyanakkor gazdaságilag és kulturális súlyát tekintve kevésbé jelentős szereplő. Ezekhez az adottságokhoz járul az a mély és több dimenzió mentén húzódó társadalmi megosztottság, amely az állandó külső fenyegetettség és területi konfliktusok (India, Kasmír) mellett folyamatosan az államkudarc és a radikális eszkaláció veszélyét hordozza magában.
Az India-Pakisztán kapcsolat „Kasmír-központú” megítélése a történelmi tapasztalat alapján megkerülhetetlen, és az ország mindennapjainak kulcsfontosságú tényezője a mai napig mind tudati (fenyegetettség percepció, társadalmi integráló hatás), mind gyakorlati (fegyverkezés) téren. Azzal, hogy 1998 májusában néhány napon belül mindkét ország nukleáris kísérleti robbantásokat hajtott végre, és ezzel deklaráltan is az atomklub tagjává vált, korábban nem látott eszkalációs kockázatot alakított ki a térségben. Ugyanakkor létrejött egyfajta stratégiai paritás, amit már az 1999-es kargili háború is alátámaszt, amikor a hadműveleteket hagyományos fegyverekkel vívták Kasmír területén. A „hideg béke” állapota Musarraf pakisztáni elnök és Vádzspáji indiai miniszterelnök 2004-es találkozója óta datálható, amikortól a közeledési szándék gyakorlati lépésekben is testet öltött (például a közlekedési kapcsolatok helyreállítása a tartományban). Ezzel együtt számos olyan tényező meghatározható a két ország viszonyában, amelyek akadályozzák a további előrelépést (ideológia, vallás, politikai és katonai elitek egzisztenciális érdekei, stb.), míg a feszültség feloldását a közös érdekek és kényszerek mozdíthatják előre (regionális gazdasági együttműködés, környezeti és vízgazdálkodási megfontolások, nukleáris paritás, közös szövetségesek, stb.).
Pakisztán és Kína kapcsolata már sokkal harmonikusabbnak tekinthető. Mivel a szomszédos India mindkét ország számára ellenségként és vetélytársként jelent meg már a hidegháború időszakában is, az együttműködésnek számos formája alakult ki azóta, hogy 1951-ben Pakisztán és Kína hivatalosan is felvette egymással a diplomáciai kapcsolatot. Kétségtelen, hogy a technológiatranszfer legkiemelkedőbb eredménye a jelentős kínai segítséggel kifejlesztett pakisztáni nukleáris fegyver. A 2005-ben megkötött Barátsági és Együttműködési Szerződés még szorosabbra fonta a szomszédok kapcsolatát, amelyet Aszif Ali Zardari elnök 2008-as pekingi látogatása tetőzött be. Végül, de nem utolsó sorban regionális szinten jelenthet stratégiai változást a gwadari haditengerészeti bázis kiépítése kapcsán létrejött kínai-pakisztáni megállapodás. Gwadar egyrészt a Perzsa-öböl felől érkező kőolaj szállítását könnyítené meg jelentősen Kína számára (nem kellene az egész Indokínai-félszigetet megkerülve a szűk tengerszorosokat igénybe venni, hanem Gwadarból csővezeték-hálózaton szállítanák tovább a szénhidrogéneket), másrészt a dinamikus fejlesztési tervekkel rendelkező leendő kínai óceáni flotta számára jelentene biztos kijutási pontot az Indiai-óceánra.
Pakisztán és az Egyesült Államok kapcsolata a múltban még ennél is szorosabb és gyümölcsözőbb volt. A hidegháború időszakának stratégiai jelentőségű szövetségi rendszereit (CENTO, SEATO) követően a „globális terrorizmus elleni háború” 2001-es kezdete jelentette e viszony újjáéledését és kiteljesedését. Az Egyesült Államoknak az afganisztáni hadműveletek során szüksége volt Pakisztánra, mint hátországra, illetve a pakisztáni titkosszolgálatok hírszerzési adataira. Ahogy Háda Béla is rámutatott: a harmonikus együttműködés csúcsának egyértelműen azt tekinthetjük, amikor George W. Bush 2004-ben Pakisztánt „az Egyesült Államok legfontosabb NATO-n kívüli szövetségesének” nevezte. Ez a helyzet egészen addig állt fenn, amíg az afganisztáni műveletek válságosra nem fordultak, ami az erőszak terjedésével járt előbb az afgán-pakisztáni határ afgán oldalán, majd a pastu törzsterület egészén, immár Pakisztánon belül is. Ezáltal az afganisztáni konfliktus már egyértelműen több országra szélesedett ki, jelentősen destabilizálva Pakisztánt is.
Nem véletlen, hogy 2009-ben mind a NATO, mind az Egyesült Államok számára egyértelművé vált, hogy új Afganisztán-Pakisztán stratégiára van szükség, amelyet Richard Holbrook különmegbízotti kinevezése és a pakisztáni államterületre is kiterjedő amerikai katonai műveletek is alátámasztottak. Ezzel a változások szele elérte az amerikai-pakisztáni kapcsolatot is, az erőszak terjedésével párhuzamosan egyre feszültebbé, instabilabbá téve azt.