A 2022. február 24-én kezdődő orosz megszállás a második világháború óta a legnagyobb invázió Európában. Kétségtelen, hogy ez a háború a világ szinte minden országára hatással van, amely akár egy új világrend létrejöttét is jelentheti. A korántsem békés Közel-Keleten nagy befolyással rendelkeznek a világ nagyhatalmai és Ukrajna is, mind gazdasági, mind diplomáciai, politikai és katonai értelemben is. A térségben a legtöbb államot szoros kapcsolat fűzi Oroszországhoz és az Amerikai Egyesült Államokhoz, ezen viszonyok alakulása akár állásfoglalást is jelenthet a jelenleg zajló háború mellett vagy ellen. Ezáltal elkerülhetetlen a tömbösödés fokozódása a Közel-Keleten, így a legtöbb semlegességre törekvő ország rendkívül nagy kihívással néz szembe, hiszen egy rossz diplomáciai vagy gazdasági lépés felboríthatja a belső és külső biztonságát egyaránt, amely kihatással lesz az egész térség jövőjére.
Regionális tömbök a Közel-Keleten
Az elterjedt megközelítés szerint a Közel-Keletet leginkább a szunnita-síita megosztottság szerint lehet tömbökbe sorolni, de pontosabban fogalmazva ezeket a tömböket inkább a régió konzervatív államainak 40 éve tartó küzdelme határozza meg az Irán által vezetett ?Ellenállási Tengely? ellen. A konzervatív, illetve túlnyomórészt szunnita blokkhoz sorolható Szaúd-Arábia, Izrael, Jordánia, Egyesült Arab Emírségek, Bahrein (Egyiptom, Marokkó), ahol az Egyesült Államok befolyással rendelkezik. Az Ellenállási Tengelyhez pedig Irán, Szíria, Jemen, Irak, Libanon, illetve a Hezbollah és Hamász szervezetek tartoznak, ahol pedig Oroszország rendelkezik befolyással.[1]
Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió a második világháborút követően a hidegháború idején tett szert nagy mértékű befolyásra a Közel-Keleten. Ennek oka egyrészt az volt, hogy akárhol is jelent meg a két ország, mindkettő célja az volt, hogy a másik befolyása ellen fellépjen. Ahogy a hadseregek és a gazdaságok a szénről az olajra tértek át – és ahogy a közel-keleti olajtermelés növekedett -, a Közel-Kelet döntő csatatérré vált ebben a sokkal nagyobb globális versenyben. Azonban az USA és a Szovjetunió hidegháborús törekvései egy újabb háborút eredményeztek a régióban: a közel-keleti hidegháborút, amelynek két főszereplője Szaúd-Arábia és Irán. Hadat bár soha nem üzent egymásnak a két ország, de aktívan támogatják a szembenálló csoportokat a régióban zajló más konfliktusokban, például az iraki, a szíriai és a jemeni polgárháborúban. Az USA Szaúd-Arábiával, Oroszország pedig Iránnal épített ki szorosabb kapcsolatot, tehát ebből lehet arra következtetni, hogy a közel-keleti országok legtöbbször nem a saját háborúikat vívják meg és nem csak regionális viszonyok alakítják ki a fennálló kétpólusú rendszert a régióban.
Emellett még az Arab Tavasz tüntetéssorozat is átformálta a regionális erőviszonyokat a térségben: a felszínre hozott politikai és társadalmi feszültségek tovább súlyosbították a korábbi megosztottságot a Közel-Keleten, amelyek azonban megnehezítették egy külső hatalom gazdasági és kulturális befolyását a régióban.
Oroszország befolyása a Közel-Keleten
Az egykori Szovjetunió, majd Oroszország kapcsolata a Közel-Kelettel egészen a tizennyolcadik századi melegvízi kikötők, és a Földközi-tengerhez való hozzáférés keresésétől kezdve az oszmán földeken élő ortodox keresztények védelmére irányuló politikáig nyúlik vissza. A hidegháború során a Szovjetunió kölcsönökkel támogatta a szovjet partnerségre nyitott országokat, például Iránt, Egyiptomot, Irakot, Líbiát és Algériát. Habár az egykori Szovjetunió támogatta a Palesztinai Felszabadítási Szervezetet (Izrael egyik legnagyobb ellenségét) is és segélyt nyújtott az Izrael ellen harcoló országoknak a hidegháború alatt, mégis jó kapcsolatot alakított ki a 2000-es évekre Izraellel gazdasági és kereskedelmi téren is.
Miután Vlagyimir Putyin 2000-ben Oroszország vezetőjévé vált, egyik legfőbb célja az lett, hogy visszatérítse az országot a Közel-Keletre, miután az 1980-as évek végén elvesztette befolyását a régióban a 6 napos és a Jom-kippuri háború miatt keletkezett ?szakadékok? miatt. Az orosz külpolitikának fontos eleme lett 2007 óta az Iránnal való kapcsolata, miután csökkent Oroszország nyomásgyakorlása Teheránra, hogy az iráni vezetés hajlandóbbá váljon engedmények tételére a kétoldalú kapcsolatokban. 2015. szeptemberi katonai beavatkozása Szíriában (hogy Bassár el-Aszad szíriai diktátor támogassa), sokakat megdöbbentett és meglepett, de ez egyik eleme volt annak az átfogó célnak, amely a Nyugat elrettentésére és a nyugati politikák széthúzására irányult. Emellett 2015-ben Oroszország 5,5 milliárd dollár értékű fegyverexportot küldött a Közel-Keletre, amely a hidegháború korabeli stratégiát tükrözi, amely a katonai segítségnyújtást arra használta, hogy politikai hűséget nyerjen a gyengébb nemzetektől. Ebben az évben fontos esemény volt még a nukleáris megállapodás aláírása, amelyet Irán kötött a P5+1-el (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Oroszország, Kína, Franciaország, Németország). Ez a megállapodás nem jöhetett volna létre Oroszország nélkül, aki régóta szorgalmazta az Egyesült Államok kompromisszumát Iránnal a nukleáris kérdésben.
Az orosz közel-keleti politika célja, hogy betöltse a visszahúzódó és befolyását vesztő USA által hagyott vákuumot, amely néhány szakértő szerint azt is jelentheti, hogy ?valójában egy puha hatalmi harc folyik Oroszország és az USA között a Közel-Keleten?. Azonban fontos azt is megjegyezni, hogy aktív regionális szereplőként csak 2015-től jelent meg Oroszország a régióban, holott az Egyesült Államok szerepvállalása sokkal régebbre (pl. 1940-es évek, Izrael létrejötte, palesztin-izraeli konfliktus) nyúlik vissza és fajsúlyosabb is, így látható, hogy Oroszország még mindig nem rendelkezik olyan kulturális és társadalmi vonzerővel, mint az USA.
Ukrajna és a Közel-Kelet kapcsolata
Az 1900-as évek végén Ukrajna nagyfokú érdeklődést mutatott a Közel-Kelet államai iránt. Ennek az egyik oka az volt, hogy Kijev növelni akarta a szerepét ebben a régióban, részben azért, hogy elősegítése a kitűzött gazdasági célok elérését és előmozdítsa a nemzetközi porondon az ország imázsát, mint nemzetközi hatalom. Kapcsolatait szinte a nulláról építette fel Ukrajna, amihez megfelelő eszköznek bizonyult a diplomácia: Kucsma és Kravcsuk elnök látogatásokat tett több közel-keleti országban is (pl. Iránt, Egyiptom, Törökország, Tunézia, Izrael) és ukrán nagykövetségeket hoztak létre az arab térségben, például Törökországban, Iránban, Izraelben, Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, Egyiptomban, Tunéziában és az Egyesült Arab Emírségekben.
Kijev megfontoltan választotta ki azokat a partnerországokat, akikkel szorosabb kapcsolat kiépítésére törekedett, gazdasági és politikai ambíciójának megfelelően. Így a Perzsa-öböl olajtermelői, Irán és Szaúd-Arábia vált fontossá Ukrajna számára, továbbá Egyiptom és Tunézia (Afrikára való tekintettel), valamint Törökország, amely a Fekete-tenger egyik fő hatalma és támogatta Ukrajnát az orosz ellenállással szemben. Ennek eredményeként 2011-ben már stratégiai partnerekké vált Ukrajna és Törökország (egy magasszintű Stratégiai Tanács létrejöttével). A két ország gazdasági kapcsolatai is bővültek a 2010-es években. Emellett még fontos megjegyezni azt is, hogy Oroszország, Törökország és Ukrajna tagja a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés (BSEC) szervezetnek, amit 1992-ben hét másik országgal együtt hoztak létre (Albánia, Örményország, Azerbajdzsán, Bulgária, Grúzia, Görögország, Moldova és Románia) és amelyben számos más közel-keleti ország megfigyelő státusszal rendelkezik.
Kijev 1992 elején aláírta az iráni üzemanyag szállításáról szóló szerződést, amelyet több hasonló megállapodás követett, azonban ezek nagy része kudarccal végződött, mivel Ukrajna hatalmas mértékben eladósodott (leginkább Oroszország irányába), így nem rendelkezett megfelelő mennyiségű dollárral a szállítások kifizetéséhez, sem logisztikai és technikai hátérrel. A további együttműködést nagy mértékben befolyásolták az 1995 óta alkalmazott kereskedelmi szankciók Irán ellen, amelyet az Egyesült Államok, az EU és az ENSZ vezetett be. Így a két ország kapcsolatai csak 2015-ben tudtak szintet lépni, amikor megegyeztek a gazdasági együttműködés fejlesztéséről a mezőgazdaság, a bányászat, a szállítás, valamint – a szankciók közelgő feloldására tekintettel – az energiaágazat és az autóalkatrészek gyártása terén.
Ahogy megfigyelhető, Ukrajna közel-keleti politikája korlátozott az Oroszország felől nehezedő nyomás miatt, csak néhány országgal tudott szorosabb partnerséget kialakítani. A partnerségek fejlesztésére is óvatosan tekint Ukrajna, hiszen ezek a kapcsolatok hatással lehetnek az orosz-ukrán viszonyra is.
Az orosz-ukrán háború hatása MENA régióra
Energiabiztonság
Az orosz-ukrán háború következményében kiszabott amerikai és uniós szankciók megakadályozzák a kereskedőket az orosz olaj importálásában, amely az olajárak növekedéséhez vezet. A közel-keleti országok számára ez akár jelenthet lehetőséget és kudarcot is: az Öböl-menti országok, Líbia, Algéria és Szudán tud profitálni a konfliktusból olajbevétel tekintetében, azonban Jordániának, Líbiának és Tunéziának megnövekedett megélhetési költségekkel és inflációval kell szembenéznie. A magas olajárak nagy hatással vannak a térség politikai dinamikájára is: amikor Biden elnök és más nyugati vezetők arra kérték Szaúd-Arábiát és az Egyesült Arab Emirátusokat (mint az OPEC vezető olajtermelőit), hogy az orosz olajjal szembeni amerikai és európai bojkottra válaszul növeljék olajtermelésüket, kérésüket nem hallgatták meg és a két Öböl-állam ehelyett úgy döntött, hogy ragaszkodik az OPEC+ megállapodáshoz.
A háborúnak sokkal nagyobb hatása van azonban a gázszektorra, amely hosszútávon is érezhető lesz. Az Európába vezető gázvezetékek számára új útvonallehetőségek nyílnak meg, mivel az Északi Áramlat 2 projektet felfüggesztették és az Egyesült Államok visszavonta a kelet-mediterrán gázvezeték projekt támogatását.
Oroszország inváziójának nagy hatása volt a bécsi tárgyalásokra is, amelynek tárgya az iráni nukleáris megállapodás újjáélesztése. A legfontosabb következmény az olaj- és gáz iránti növekvő nemzetközi kereslet, amelyből Irán akár profitálhat is, hiszen a tárgyalásokon megerősítették az erőforrásai iránti új érdeklődések, ugyanakkor blokkolták az orosz követelések is.
Élelmiszerbiztonság
Oroszország és Ukrajna együttesen a világ búzaexportjának mintegy negyedét, a világ kukorica exportjának körülbelül 20%-át és a világ napraforgóolaj-exportjának 80%-át adja. A MENA-térség számos országa pedig nagy mértékben függ az orosz és/vagy ukrajnai gabonaszállítmányoktól, amelyek most a háború és az Európai Unió által kivetett szankciók miatt megszűntek. Mind a négy ország élelmiszerbiztonsága ezáltal veszélybe került és az élelmezési láncaik elakadtak.
Libanon kénytelen alternatív gabonaforrások után nézni, mivel az ország gabonaimportjának 80 százalékáért Ukrajna felelt. Az Egyesült Államok, India és Argentína felajánlotta segítségét a hiánytermékek pótlásával kapcsolatban, de a probléma orvoslása hatékonyabb intézkedéseket követel. Ezért a libanoni kormány 15,3 millió dollár hitelt folyósít az importőröknek, hogy átmenetileg megoldja a kenyérhiány problémáját. Ez a hitel körülbelül 2-3 hétig lesz elég, amíg újabb, 21 millió dolláros hitelkérelmet jóváhagyják a kormány számára. Emellett a kormány 150 millió dolláros megállapodást tervez kötni a Világbankkal az élelmezésbiztonság javítása érdekében.
Egyiptom – a világ egyik legnagyobb búzaimportőre – búzaszállításainak 85 százalékát Oroszországból és Ukrajnából szerzi be, azonban az ukrán búzatermelés és az exportláncok megszakadása, valamint az orosz gazdasági és kereskedelmi tevékenységekre kivetett szankciók súlyos hatásai miatt a búza ára az egekbe szökött. Az egyébként is nagy részben szegény lakosságnak hatalmas problémát jelent a kenyér árának növekedése és az infláció emelkedése.
Líbia a búza mintegy 75 százalékát Ukrajnából vagy Oroszországból importálja, és mivel a búzakészletek korlátozottak, kénytelen lesz felárat fizetni, hogy alternatív beszállítókat (például Brazília agy Argentína) találjon.
Tunézia a búza 80 százalékát Ukrajnából importálja. A konfliktus következtében a búza ára az elmúlt tizennégy év legmagasabb árát érte el, ami még nehezebbé teszi a tunéziai családok számára a kenyér és más alapvető élelmiszerek megfizetését.
A régió legsebezhetőbb országa Jemen, ahol az évek óta tartó háború már eddig is károsította a helyi élelmiszertermelést és az élelmezési láncokat. A Világélelmezési Program arra figyelmeztetett, hogy 8 millió jemenire kellett csökkentenie az általa szállított takarmányadagokat, és a magas búzaárak lehetetlenné tehetik az adagok biztosítását.
Az élelmiszerbiztonság javításának érdekében az EU pénzügyi támogatást nyújt a legsebezhetőbb nemzeteknek. Április elején 225 millió eurós (244 millió dolláros) segélyt nyújtott a Közel-Keletnek és Észak-Afrikának. Az élelmiszerhiány megelőzése fontos küldetésévé vált az Európai Uniónak, mivel Moszkva az élelmezési válságot az Oroszországgal szembeni nyugati szankciók következményeként ábrázolja.
A MENA térség válaszai
Törökország már februárban elutasította a két szakadár köztársaság Moszkva általi elismerését, majd Erdogan elnök kijelentette, hogy Ankara ellenez minden olyan intézkedést, amely sérti Ukrajna területi szuverenitását. Törökország igyekszik előmozdítani potenciális közvetítői szerepét a háborúban, azonban helyzetét bonyolítja, hogy orosz támogatásra van szüksége Szíriában, a szíriai kurdok kordában tartásának érdekében, valamint ahhoz, hogy megakadályozza a szíriai rezsim előrehaladását Idlíbben.
Az izraeli külügyminisztérium szintén már februárban nyilatkozatban biztosította Ukrajnát a területi integritásának támogatásáról, azonban Oroszország megemlítését és elítélését további nyilatkozatokban sem említette. Viszont Izrael ez idáig az egyetlen állam a térségben, amely bejelentette, hogy hajlandó csatlakozni a nyugati világ Oroszország elleni szankcióihoz. Emellett nagy mértékben kiveszi a részét a humanitárius segítségnyújtásból, de katonai segélyt nem küldött Ukrajnának.
Líbia nem ismerte el a két szakadár régiót, majd kijelentette, hogy elutasítja a Wagner-csoport tevékenységét és felszólította Oroszországot a konfliktus diplomáciai rendezésére.
Szíria már a háború kezdete előtt megerősítette Donyeck és Luhanszk orosz elismerését, sőt az Elnöki Hivatal közleményt is adott ki arról, hogy Szíriai felkészült, hogy Luhanszki és Donyecki Köztársasággal kapcsolatokat építsen. Az invázióval kapcsolatban Aszad elnök elmondta Putyinnak, hogy támogatja az Orosz Föderációt és Oroszországnak joga van a NATO-bővítés visszaszorítására.
Az Egyesült Arab Emírségek, az egyetlen arab ország, amely ideiglenes helyet foglal el az ENSZ Biztonsági Tanácsában, kétszer tartózkodott a Tanácsban tartott szavazáson: február 25-én, amikor Oroszországot vonta felelősségre az Ukrajna elleni agresszióért, és követelte, hogy Moszkva vonja ki csapatait, majd február 27-én, amikor a Közgyűlés rendkívüli ülést tartott az ukrajnai helyzet megvitatására.
Emellett az ENSZ BT ukrajnai invázió elleni határozata után az Arab Liga nyilatkozatott adott ki, amiben nem ítélte el a 22 ország Oroszország invázióját és kis mértékben biztosította csak Ukrajnát a támogatásáról.
A MENA-térség legtöbb országa (Katar, Irak, Egyesült Arab Emírségek, Irán, Libanon, Jordánia, Egyiptom, Szaúd-Arábia, Omán, Kuvait) hivatalosan nem foglalt állást sem a szakadárok elismeréséről, sem Oroszország vagy Ukrajna támogatásáról. Ezek az államok vonakodnak elítélni Moszkvát, mivel nagy mértékben támaszkodnak Oroszországra gazdasági és katonai tekintetben. Oroszország nemrégiben közzétett ?barátságtalan? országlistáján nem szerepelnek közel-keleti államok. A MENA-államok olyan szinten elmélyítették kapcsolataikat Oroszországgal, hogy Egyesült Államok és európai szövetségesei már nem hajlandók garantálni a regionális biztonságot. Azonban ezek az országok stratégiai kötöttségbe kerültek és választaniuk kell, hogy visszatérnek a nyugati befolyási övezetbe, vagy továbbra is egyensúlyoznak a két hatalom között. Mind az Egyesült Államok, mind Oroszország hatalmas nyomást gyakorol a régió országaira, amely még inkább megnehezíti a háború következtében súlyosbodó bel-és külpolitikai problémák rendezését.
Irodalomjegyzék
1The ‘Four Plus One’: The Changing Power Politics of the Middle East by Joshua Krasna and George Meladze. The Moshe Dayan Center for Middle Eastern and African Studies. 2021. Oct
