Tagadhatatlan, hogy Kína jelenléte Afrikában bár nem újszerű, az ázsiai ország az utóbbi időben rohamosan növeli befolyását a fekete kontinensen. A hidegháború idején Kína elsősorban ideológiai úton és a közös gyarmati múlt által próbált kapcsolatokat kiépíteni Afrikával, azonban ezt mára felváltották az üzleti érdekek és egy pragmatikus magatartás. A nagyszabású folyamatot azonban számos kritika éri, és sokan beszélnek új kolonizációról. Jelenleg Kína a kontinens legnagyobb kereskedelmi partnere, illetve nagyban támaszkodik az afrikai piacokra, a természeti erőforrások folyamatos áramlása pedig elengedhetetlen a hazai termelés fenntartása érdekében. Az afrikai erőforrások Kína általi behozatala változatos; kiterjed például az olajra, a vasércre, a fára és a rézre. Kína ipari termékeket exportál, fejleszti az infrastruktúrát, közvetlen külföldi befektetéseket és milliárd dolláros hiteleket bonyolít le, mindezt természetesen az erőforrásokhoz való széleskörű hozzáférésért cserébe. Csak 2014-ben a kereskedelem értéke meghaladta a 200 milliárd dollárt. Ráadásul a kínai külföldi segélyek több mint felét Afrika kapja. Ez gyors és látható eredményekkel jár, valamint a nyugati befektetőkkel szemben Kína nem követeli meg az emberi jogok tiszteletben tartását, ami számos afrikai ország szemében vonzóbb alternatívává teszi.

Kétélű penge

A kínai gazdasági aktivitással foglalkozó írások általában két csoportba sorolhatók. Az egyik tábor szerint Kína kiszipolyozza Afrikát, és a látszólag előnyös kereskedelmi szerződések, gazdasági egyezmények valójában csupán Kína érdekeit tartják szem előtt, míg a fekete kontinens hosszú távú érdekei és lehetőségei sérülnek. Gyakori kritika például, hogy a helyi lakosok alkalmazása helyett Kína a saját állampolgárait foglalkoztatja a kormány által finanszírozott infrastrukturális beruházások esetén, holott Afrikában jelentős a munkanélküliség, így az embereknek nagy szükségük lenne tapasztalatra és jövedelemre. Fontos továbbá megemlíteni, hogy a kínai olcsó áruk elárasztják az afrikai piacokat, ezzel nehéz helyzetbe hozva a helyi termelőket. Gyakran lehet bírálatokat hallani olyan iparágakról is, amelyekben kínai vállalatok afrikai munkavállalókat foglalkoztatnak. A Human Rights Watch állításai alapján, a kínai tulajdonú rézbányák a zambiai munkásaikat túldolgoztatják, nem biztosítanak biztonságos munkakörülményeket, a panaszkodókat pedig megfenyegetik.

A másik megközelítés sokkal inkább üdvözli Kína növekvő gazdasági befolyását, és Afrika felemelkedésének a garanciáját látja a feltörekvő ázsiai országban. Ezzel párhuzamosan természetesen elutasítja az előbbi álláspontot, miszerint egy új gyarmatosításról és kizsákmányolásról lenne szó. Szerintük ugyanis ez a narratíva egyrészt nyugati szempontokon alapul, másrészt azon, hogy a nyugati országok egy riválist látnak Kínában. Valamint a déli kontinensnek elengedhetetlen egy hatékonyabb infrastruktúra a fejlődéshez, ásványkincsek tekintetében pedig sokkal többet termelnek, mint amennyit fel tudnának használni, így a cserével mindkettő fél jól járhat.

A gazdaságon túl

Kína mint a világ egyre nagyobb politikai befolyással bíró szereplője elismerésre és elfogadásra törekszik, különösen az olyan nemzetközi intézményekben, mint az ENSZ és a WTO. Kína vezetői igyekeztek erősíteni a különböző afrikai országokkal fennálló politikai kapcsolatokat, hogy elsősorban a világpolitika nyugati szereplőivel szemben hatékonyabban tudják képviselni érdekeiket. Afrika 54 országból áll, ez az ENSZ-en belüli szavazásokkor különösen értékessé teheti a kontinenst és az afrikai kapcsolatokat. Kína a hagyományos diplomáciára is nagy hangsúlyt fektet. Az afrikai vezetőkkel rendszeresen magas szintű csúcstalálkozókat szervez, és magas rangú kínai politikusok is számos látogatást tesznek a kontinensen; a kínai külügyminiszter első tengerentúli útja minden évben egy afrikai országba vezet. A nyugati országoknak figyelniük kell az afrikai kapcsolataikra, ugyanis a jövőben egy egyre jelentősebb versenytársra számíthatnak Kína személyében

Összefoglaló

Afrika korábbi kolonizációja számos szörnyűséggel járt, többek között elnyomó rendszerek fenntartásával, véres lázadásokkal, lappangó konfliktusokkal és a kontinens tartós lemaradásával. Sokak szerint ez nem csupán a múlt, és bár más keretek között, de a történelem újra megismételheti önmagát. Azonban most nem európai országok, hanem a dinamikusan növekedő Kína lesz a gyarmatosító. A helyzet azonban közel sem ilyen egyszerű, hiszen, bár Kína egy percig sem téveszti szem elől a saját érdekeit, nem avatkozik be az afrikai országok belügyeibe, illetve jelentős erőforrásokat fordít a fekete kontinens fejlesztésére. Európa érdeke egy stabil és gyarapodó Afrika, reméljük, hogy a kínai jelenlét ennek megvalósulását segíti és nem pedig hátráltatja majd a jövőben.