Pierre Nkurunziza, Burundi elnöke 2015. április 25-én bejelentette, hogy harmadszorra is jelölteti magát az elnöki pozícióra. Az ellenzék mindezt alkotmányellenesnek minősítette, véleményük szerint ez a lépés szembement a 2003-as arushai megállapodással (eszerint egy elnök csak két periódust vállalhat), ami a tizenkét évig tartó polgárháborút zárta le. Nkurunziza arra hivatkozott, hogy első elnökségekor (2005-2010) nem a nép, hanem törvényhozó testület választotta meg.

A bejelentés után tiltakozások törtek ki országszerte, amelyekben többen meghaltak. A helyzet fokozatosan romlott – napjainkra nagyjából 250.000 főre tehető a menekültek száma -, a nemzetközi közösség attól tart, hogy a nyugtalanság etnikai konfliktusba torkollhat, ami destabilizálhatja a térség törékeny államait, Ruandát és Kongót. Az ENSZ emberi jogi képviselője a korábbi polgárháborúhoz hasonlította a helyzetet 2015 novemberében és  felszólította a nemzetközi közösséget, hogy minden lehetséges eszközt vessen be a konfliktus megoldása érdekében.

Ruandához hasonlóan az országot átitatja a hutu és a tuszi népcsoportok közötti megosztottság, melynek következményeként az 1990-es években a tuszi katonai diktatúrából történő átmenet csak egy véres polgárháborún keresztül tudott végbemenni. A 2000-es évek elején egy, a két népcsoport megegyezése alapján létrejövő átmeneti egységkormány lépett hatalomra, de a fegyveres konfliktus ténylegesen csak az első demokratikus választások után 2006-ban ért véget. Ezen 2005-ben tartott voksoláson a polgárháború legjelentősebb hutu lázadó csoportjából alakuló Nemzeti Tanács a Védelemért és Demokráciáért – Erők a Demokrácia Védelméért (Conseil National Pour la Défense de la Démocratie–Forces pour la Défense de la Démocratie, CNDD-FDD) párt győzedelmeskedett, mely 2003-tól már az átmeneti kormány tevékenységében is részt vett. Néhány hónappal később a parlament két, immáron hutu dominanciájú háza elnöknek választotta a párt vezetőjét, Pierre Nkurunzizát. Az általa vezetett kormányban a forradalmi párton kívül számos kisebb csoport is jelen volt.

Az ország biztonsági helyzete azonban továbbra is ingatag maradt, folyamatosan érkeztek az emberi jogok megsértéséről szóló hírek, ugyanakkor a ciklus végére a kormányzatnak sikerült egységes nemzeti hadsereget kovácsolni és úgy tűnt, az etnikai törések is ellenőrzésük alatt vannak.

A mostani folyamatok tükrében a 2010-es választás már intő jel volt, hiszen az ellenzék bojkottálta a voksolást, továbbá a kormányzat folyamatos vegzálása elől a legfontosabb vezetőik külföldre menekülnek, így a társadalom és a sajtó maradtak a demokrácia utolsó mentsvárai. A folyamat beteljesüléseként a 2015-ös választások idejére Burundi lényegében egypárti állammá vált.

A CNDD-FDD-n belüli, illetve a kormányzat és a fegyveres erők közötti rendkívül nagy feszültséget látva Nkurunziza “politikai tisztogatásba” kezdett. 2014 végétől kezdve négy tábornokot elmozdított vezető tisztségéből, köztük a rendszer visszásságának részleteit egyedüliként ismerő katonai titkosszolgálat főnökét Adolphe Nshimirimana-t, illetve börtönbe zárták Bob Rugurikát, a független hírszolgáltatást megtestesítő Radio Publique Africaine direktorát. Azonban hiába próbált Nkurunziza egy lojális hadsereget kialakítani. A jelölés bejelentését követő folyamatos tüntetések és polgári elégedetlenség következtében a titkosszolgálat új vezetője, Godefroid Niyombare tábornok néhány katonatársával puccsot kísérelt meg 2015. május 13-án. A katonák úgy vélték, hogy Nkurunziza harmadik elnöksége újabb konfliktusba taszíthatja az országot, amelyet a hadseregnek kötelessége megelőzni. Az elnök ez időtájt egy regionális konferencia miatt éppen Tanzániában tartózkodott, ám hazatérése után gyorsan visszaállította hatalmát. Mindezen közjátékok ellenére júliusban Nkurunziza 69%-os győzelmet aratott.  A választások után összecsapások a tüntetőkkel egyre erőszakosabbak, a mészárlások egyre gyakoribbak lettek.

A nyugtalanság kezdete óta a nemzetközi közösség részéről számos megoldási javaslat született, bár eddig egyik sem hozott hosszútávú eredményt, vagy nem is került megvalósításra.

Az African Argumentsben megírt elemzésében Benjamin Chemouni felvetette a regionális közvetítő lehetőségét, de  erre a  szerepre igencsak kevés a jelentkező. A szerző szerint lehetséges jelöltként szóba jöhet Tanzánia elnöke, John Magufuli, aki reformtervei miatt népszerű a régióban, valamint érdeke is a konfliktus megoldása, hiszen több, mint 100.000 burundi menekültet regisztráltak országában. Chemouni Ugandát nevezte meg másik lehetséges jelöltként, de az Uganda által támogatott 2016. januári béketárgyalásokon a Nkurunziza kormányzat nem jelent meg, mondván, hogy olyanokkal kellett volna tárgyalniuk, akik az ellenzéki pártokban az erőszakot támogatják. A célzott szankciók bár nyomás alá helyezhetik a kormányt, eleddig nem bizonyultak elég hatékonynak. Chemouni szerint Kenyának és Dél-Afrikának kellene ezen a területen vezető szerepet vállalnia, ugyanis a burundi vezetők vagyona főleg e két ország pénzintézeteiben van elhelyezve.

Ami a nemzetközi szervezetek illeti, mind ez idáig nem lépetek fel túl hatékonyan az ügyben. Az Afrikai Unió 2015 végén egy 5000 fős békefenntartó misszió telepítéséről határozott, azonban a heves helyi kormányzati ellenállás következtében végül visszavonták terveiket. A burundi vezetőség a kezdetektől ellenezte a döntést, Nkurunziza kijelentette, “a fegyveres erők minden olyan alakulatot megtámadnak, amelyek nem tisztelik az ország határait”.

Hervé Ladsous, az ENSZ Békefenntartó Műveletek Főosztályának vezetőjének 2016 elején kiszivárogtatott feljegyzése szerint a szervezet rendkívül nehezen lenne képes gyorsan válaszolni, ha a későbbiekben a konfliktus etnikai vonalon folytatódna, vagy továbbterjedne Ruandára és Kongóra. Amennyiben mindez bekövetkezne az egyik lehetőséget a Kongói Demokratikus Köztársaságban tevékenykedő MONUSCO békefenntartó művelet 4000 főnyi gyorsreagálású ereje jelenthetné, ám ezen csapatok telepítése veszélyeztetné az eredeti művelet sikerét. Valós megoldás a problémára egy önálló művelet lenne, amelynek felállítása és telepítése viszont legalább hat hónapot venne igénybe, ami egy magas intenzitású polgárháború estén túlságosan hosszú időt jelentene. Az ENSZ, érzékelve cselekvőképességének korlátait egy kirobbanó fegyveres küzdelem esetén, inkább a preventív diplomácia eszközéhez folyamodott. 2016. februárjában az ENSZ Biztonsági Tanácsának mind a tizenöt tagjának képviselője Burundiba utazott abban a reményben, hogy diplomáciai lépésekkel képesek lesznek pozitív hatást gyakorolni a helyzetre. A Biztonsági Tanács azt kérte a kormánytól, hogy akadályozza meg a konfliktus további eszkalálódását, kezdjen tárgyalásokat az ellenzékkel, valamint engedje be az Afrikai Unió békefenntartó csapatait. Nkurunziza, kihasználva, hogy a nemzetközi közösség figyelme és erőforrásai inkább a Közel-Keletre összpontosul, mindeddig érdemben nem reagált a felhívásra.

A konfliktus legújabb szereplője az Európai Unió, amely március 14-én bejelentette, hogy felfüggeszti a burundi adminisztrációnak folyósított segélyeket, amíg a kormány konkrét intézkedéseket nem tesz a helyzet megoldása érdekében. A kormány válaszában figyelmeztette az Uniót, hogy ez a döntés gazdasági nehézségekhez vezethet, mely további erőszakot gerjeszthet, továbbá kifejezte csalódottságát a tekintetben, hogy az EU nem veszi figyelembe az eddigi jelentős erőfeszítéseket, mint a bizonyos személyekre vonatkozó letartóztatási parancsok eltörlése, vagy a több ezer, foglyoknak biztosított amnesztia. Ugyanakkor Burundi külügyminisztere, Alain Nyamitwe megjegyezte, hogy a döntés nem feltétlenül negatív, hisz minden fejlődő ország számára felhívásként szolgálhat, hogy önállóságra törekedjenek ahelyett, hogy a nemzetközi segélyektől függnének.

A radikálisabb hangok szerint a korlátozott szankciók és az eddigi cselekedetek nem elégségesek. A már korábban említett Rugurika, akit egy hónapon belül kiengedtek a börtönből, azt az álláspontot képviseli, hogy a nemzetközi közösség megbukott, a politikai párbeszéd nem lehetséges. Szerinte Nkurunziza maga a konfliktus oka és, azért, hogy megoldódjon a helyzet az országban, el kell mozdítani pozíciójából azonnali hatállyal.

A helyzet a közép-afrikai államban folyamatosan romlik, a híradások egyre gyakoribb tömeges nemi erőszakokról, illetve kivégzésekről számolnak be.  A kormányzat hozzáállását, valamint a nemzetközi közösség cselekvőképtelenségét látva, egy hosszabb időre elhúzódó konfliktussal nézünk szemben Burundiban. Azt azonban csak remélni lehet, hogy a helyzet nem súlyosbodik polgárháborúvá.

(Szerkesztette: Szabó Márk)