Új hatalmi tömb kialakítását célozta meg az Egyesült Államok a Közel-Keleten: a szövetséget mint szunnita politikai és katonai közösséget határozzák meg, a Fehér Házban csak az arab NATO-ként emlegetik.

2017-ben Donald Trump, amerikai elnök Szaúd-Arábiában tett látogatása alkalmával került napirendre egy együttműködési tervezet, mely főként az Öböl-menti monarchiákat, első sorban az Öböl Menti Együttműködési Tanács országait; Szaúd-Arábiát, Kuvaitot, Bahreint, Katart, az Egyesült Arab Emírségeket és Ománt tömörítené. Helyet kapna még Jordánia és Egyiptom is, mely Washington egyik legközelebbi szövetségese a térségben. A Fehér Ház elsődleges célja a szövetségi rendszer létrehozásával a Közel-Kelet stabilitásának megteremtése, valamint a térségben kialakult konfliktusokra való gyors reagálás. Az elképzelés nem újkeletű, korábban az Obama-adminisztráció is próbált lépéseket tenni az irányba, hogy egy érdeközösségbe tömörítse az Öböl-menti partnereit. A jelenlegi törekvés mellett érvként áll az amerikai elnök “America first” politikája, így az Egyesült Államok minimalizálná a katonai beavatkozásokat a régióban, viszont nem adná fel pozícióit, mitöbb, megerősítené azt, hiszen egy hozzá szorosan kapcsolódó védelmi szövetségen keresztül fenn tudná tartani a befolyását.

Szunnita államok, de ki ellen?

Az elmúlt időszakban Szaúd-Arábia katonai és politikai vállalkozásai a kudarc irányába mutatnak, jelentősen meggyengült Rijád hatásköre és befolyása Irakban, Libanonban, és Szíriában is, csak mint másodvonalbeli aktor tud beleszólni a folyamatokba. A már közel három éve kialakult jemeni konflktusban is csupán a katonai kiadásait növelte, stratégiai előrelépést nem tudott felmutatni. Politikai befolyásának csökkenése mögött komoly szerepet játszik a teheráni vezetés aktivitása, egyes vélemények szerint Irán Teherán mellett négy fővárosra terjesztette ki befolyását: Bagdadra, Damaszkuszra, Bejrútra és Szanaára. Irán ugyan nem minden gócponton avatkozik be közvetlenül a lokális folyamatokba, viszont igen komoly támogatást nyújt anyagilag és katonailag a hozzá közeli, főként síita összetétetlű miliciáknak. Ez kulcstényező nemcsak a kibontakozott konfliktusban, de az amerikai törekvésekben is, hiszen a szunnita egység révén a síita expanziós tervekkel szemben határozzák meg a tervezett szövetséget. Mindemelett komoly szerepe van a kőolajkereskedelemnek is; 2018 nyarának végén Irán jelentős csapatösszevonást hajtott végre a Hormuzi-szorosnál, ezzel egyidőben pedig Jemenben is sikerült az általa támogatott húszi lázadóknak az ellenőrzésük alá vonni a Báb-el-Mandeb-szorost a Vörös-tenger kijáratánál, ahol a világ kőolajexportjának jelentős részét bonyolítják. Ekkorra több híradás Roháni elnököt a szorosok uraként nevezte meg.

Az iráni terjeszkedésre mind Szaúd-Arábia, mind Bahrein aggodalommal tekint, amellyel fel kell venni a harcot. A szaúdi és a bahreini külügyminiszterek Manámában tartott védelmi értekezleten hangsúlyozták, hogy az Öböl-menti országoknak kulcsszerepük van a térség biztonságának és stabilitásának a fenntartásában. A szaúdi külügyminiszter Teherán politikáját a “sötétség víziójának” nevezte, mely a vallási ellentéteket kihasználva próbál előretörni. Mint kifejtette, nem az a kérdés, hogy legyőzhető-e Irán, hanem az, hogy hogyan, mivel. “A fény mindig diadalmaskodik a sötétségen”, fogalmazott a külügyminiszter.

Közel-keleti Stratégiai Szövetség

A kialakítás előtt álló politikai együttműködés Közel-keleti Stratégiai Szövetség néven került a tárgyaló felek elé; azonban számos kérdést és akadályt vet fel a megállapodás. Az egyik fő kérdés, hogy képesek lesznek-e a társuló államok katonailag erőt felmutatni a teheráni vezetéssel szemben. Ennek a kérdésnek a megalapozottsága a jemeni konfliktus eseménytörténetében keresendő, ahol egy jóval erősebb reguláris hadsereget fel tud tartóztatni egy sokkal kisebb, Irán által támogatott katonai szervezet. A másik kérdéskör, mely ? annak ellenére, hogy a közvélemény már rég elfelejtette ? komoly gátat szabhat a szövetségnek, a korábban Katar körül kialakult válság. Katar ugyan tagja az Öböl Menti Együttműködési Tanácsnak, de a szomszédos monarchiák blokád alá vonták a sivatagi királyságot, a globális terrorizmus támogatásával vádolva a dohai vezetést. Végül külön kategóriát jelent Törökország helyzete, mely NATO-tag, így Amerika közvetlen szövetségese a térségben, azonban szíriai ambíciói egyedi megítélésbe helyezik.

A fenti nehézségeket figyelembe véve az együttműködési terv létrejötte egy elhúzódó folyamat kezdetének tűnik, melynek megvalósulása azonban igen távolinak látszik.

Előző cikkAz Amerikai Egyesült Államok az időközi választások után
Következő cikkMacron és Merkel az európai hadseregért