A világ vezető gazdaságait tömörítő G20 idén is megtartotta az éves csúcstalálkozóját. Az olasz elnökség olyan aktuális témákat készített elő tárgyalásra, mint a klímaváltozás kérdése, az energiaellátás zöldebbé tétele, az ellátási láncok biztonsága és a már állandósult témaként megjelenő koronavírus okozta gazdasági visszaesésből történő talpraállás. A kormányközi fórum már több évtizedes múltra tekint vissza, ez alatt az idő alatt sikerült olyan átfogó problémakörökre megfelelő választ adnia, mint a 2008-as világválság. Vajon még mindig rendelkezik valós eredményeket hozó képességekkel a G20 és sikerült-e ezeket korunk kihívásainak megoldása érdekében megfelelően alkalmaznia? 

Történelmi kitekintő

Ahhoz, hogy megértsük a G20 működését, meg kell vizsgálni a G7 létrejöttét, amelyből kifejlődött a húsz országot felölelő kormányközi szervezet. Az 1970-es évek gazdasági megrázkódtatásai, mint  a Bretton Woods-i rendszer összeomlása és az olajválság, arra a következtetésre juttatták a világ vezető gazdasági hatalmait, hogy szükség van egy egyeztető fórumra, ahol az érdekeket és célokat megfelelő módon tudják harmonizálni. A kezdetben az Egyesült Államokat, Nagy Britanniát, Franciaországot, Japánt, a Német Szövetségi Köztársaságot, Franciaországot és Olaszországot magába foglaló csoport 1975-ben a Rambouillet-i találkozót követően kiadott egy 15 pontból álló nyilatkozatot, amely azonosította azokat az alapvető célokat, melyek mentén a részes országok együtt kívántak működni. Az itt megfogalmazott alapvető célok máig részét képezik a tárgyalások programpontjainak, ezek magukban foglalnak olyan kérdésköröket, mint az energiaellátás biztonsága, a nemzetközi monetáris rendszer stabilitása, munkanélküliség csökkentése, a vámok mértékének csökkentése és szabályozása. A későbbiek során ugyanezen területek továbbfejlesztését fedi le a G20 tevékenysége. Egy évvel később Kanada is csatlakozott a kezdeményezéshez, így valósult meg a ma ismert G7. Az Európai Közösségekkel az 1977-es londoni csúcson kezdődött meg az együttműködés, ettől kezdve az Európai Tanács és az Európa Bizottság elnöke is részt vett meghívott vendégként az egyeztetéseken. Az 1980-as években a Szovjetunió afganisztáni intervenciója és az Irak-Irán között kirobbant háború jelentette kihívások eredményeként a G7 tárgyköre kibővült a kül- és biztonságpolitikával. Ezt a tendenciát megfigyelhetjük a G20 országok esetében is, mivel ahogy a G7, úgy a húsztagú szerveződés is egyre inkább felismeri, hogy korunkban a gazdasági folyamatok zavartalan működését több területről is érhetik fenyegetések, ezeket a dimenziókat pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni. 

Válságoktól övezve

A kezdeti időszakban a G7 megfelelően el tudta látni a globális gazdasági folyamatok koordinálását. Az 1990-es években azonban olyan kihívásokkal szembesültek a fórum országai, amelyeket nem voltak képesek kívülről önállóan kezelni. A G7 országok kevés hatással tudtak lenni a krízisekre azok kezdeti szakaszaiban, s az így keletkező negatív hatások sem kerülték el őket. 

Elsőként jelentkezett az 1994-es mexikói peso válság, avagy ismertebb nevén a Tequila válság. A válság azzal kezdődött, hogy a mexikói állam megszüntette a peso dollárhoz kötött árfolyamát, és lebegő árfolyamrendszerre tért át, kitéve valutáját a piaci viszonyoknak. Mivel az országba befolyó közvetlen külföldi tőkebefektetés nagy része G7 országokból érkezett- elsődlegesen Kanadából és az Egyesült Államokból- a leértékelődő peso miatt megnövekedett kockázat és növekvő veszteségek miatt szükségessé vált a beavatkozás. Az IMF, a Federal Reserve és a Bank of Canada biztosított külső pénzügyi támogatást, ezzel kisegítve Mexikót. A tőkebefektetések mellett Kanada és az USA érdekelt volt még az egyes mexikói kereskedelmi bankok által rendelkezésükre bocsájtott banki betétek kezelésében is, így többszörösen kitetté váltak a válság hatásainak. 

Az évtized másik nagy horderejű gazdasági megrendülése az 1997-es ázsiai pénzügyi válság volt. Ekkoriban a délkelet-ázsiai régió egy kifejezetten stabil és dinamikusan fejlődő térségnek számított. Az infláció mértéke 10% alatt volt, és az államadósság szintje is kezelhető szinten mozgott, néhol csökkent is. A nagymértékű növekedés főleg az erős export központú kereskedelemnek és a külföldről érkező befektetéseknek volt köszönhető, amelyhez szükséges volt a dollárhoz kötött árfolyam alkalmazása. A válság kiváltó okai többek között a nagy mennyiségű beáramló pénz miatt kialakuló buborék és a thai valuta, a bát lebegő árfolyamrendszerre való áttérése voltak. A bát 20%-os gyengülésének következtében a külföldi befektetők elkezdték kivonni befektetéseiket az országból, ezzel megingatva az ország gazdaságának egyik pillérét. A kialakuló pénzügyi pánik átterjedt a szomszédos országokra: Malajziára, a Fülöp-szigetekre és Dél-Koreára. A helyzetet az IMF által nyújtott több milliárd dolláros mentőcsomagoknak sikerült konszolidálni. 

Ahogy a korábbi mexikói válságban, a G7 országok itt is veszteségeket szenvedtek el, valamint a nemzetközi gazdasági rendszer is megrendült az olajárak megemelkedése miatt. A válság továbbá arra is rávilágított, hogy a fejlődő országok egyre nagyobb részét teszik ki a globális termelésnek. Ezek a feltörekvő gazdaságok pedig a bővülő külföldi befektetések és a kereskedelmi kapcsolataik szélesedése miatt bekerülnek a globalizáció vérkeringésébe, ezzel létrehozva egyfajta interdependeciát. A G7 ezt felismerve a bővítés útjára lépett. Egyértelmű volt, hogy a nemzetközi gazdasági tér meghatározóvá váló szereplőinek motivációit nem lehet külsőleg megismerni, vagy döntéseikre hatással lenni. Ennek hatására megszületett a döntés egy új informális egyeztető csoport létrehozásáról, amely a világ egyes régióiból a fejlett és iparosodott államokat gyűjti össze. 

1999 decemberében sor került az első találkozóra Berlinben. A tagok Argentína, Ausztrália, Brazília, Kína, India, Indonézia, Mexikó, Koreai Köztársaság, Oroszország, Szaúd-Arábia, a Dél-Afrikai Köztársaság és Törökország lettek, kiegészülve a meglévő G7 csoporttal és az Európai Uniót képviselő Tanács és Bizottság elnökökkel. Állandó meghívottként jelen vannak a nemzetközi szervezetek is, mint az ILO, a WTO, az ENSZ, a Világbank, az ASEAN, az Afrikai Unió, a NEPAD, egyedüli országként pedig Spanyolország. 

Működés és felépítés

A G20 fórumot általában évente rendezik meg, minden alkalommal más ország ad otthont a csúcstalálkozónak. Előfordulhatnak különleges esetek, mikor ad hoc kezdeményeznek gyűlést a világban zajló rendkívüli esemény vagy események hatására, ilyen volt például az idén október 12-én összehívott megbeszélés, amely az afganisztáni humanitárius helyzet megoldási lehetőségeit tárgyalta. Mivel a G20 csupán egy kormányközi egyeztető fórum, így nincsen állandó szervezete, sem titkársága, döntéseit konszenzusos alapon hozza. Mindig egy adott ország adja az elnökséget éves ciklusokban. Az Európai Uniós soros elnökséghez hasonlóan itt is működik a trojka rendszer, tehát a volt, aktuális és jövőbeli elnökség segíti egymás munkáját azért, hogy a felvállalt ügyek kapcsán kialakított tervek a maguk teljességében valósulhassanak meg. 

Eleinte a találkozók csak pénzügyminiszteri szinten zajlottak, a központi bankok elnökeinek részvételével. A 2008-as válság idején azonban George W. Bush a körülmények súlyára való tekintettel Washingtonba hívta a G20 országok állam- és kormányfőit, ez vált azóta az általános gyakorlattá, megtartva a miniszteri szintű egyeztetéseket. Ez utóbbi külön, a csúcsoktól függetlenül működik a fókuszterületek szempontjából releváns minisztériumok bevonásával. Ezeken a találkozókon az országok minisztériumai egyeztetnek a szakpolitikai kérdésekről, és kidolgozzák  javaslataikat, amelyeket majd az állam- és kormányfők hagynak jóvá és használják fel azt a közös álláspont kialakításához. Az aktuális agendát mindig az elnökséget betöltő ország állítja össze, amelyhez a már említett minisztériumok mellett az úgynevezett „Serpák” is segítséget nyújtanak. A Serpák az államfők személyes képviselői, akik különböző konferenciákon a megegyezések különböző változatait dolgozzák ki, ezzel meggyorsítva a tárgyalások menetét. Megnevezésük analógikus, utalva a nepáli népcsoportra, akik a Himalájára irányuló expedíciók segítőiként járulnak hozzá a csúcs eléréséhez.

Az évek során a döntéshozatal kibővült a hivatalos szakmai csoportok (official engagement groups) tanácsadói tevékenységével. Ezek a csoportok az egyes társadalmi aktorokat képviselik, így megtalálható gazdasági, civil, munkaügyi, tudományos és ifjúsági csoport is. Az utóbbi időszakban ez kibővült nők helyzetével és az urbanizációval foglalkozó szakmai csoportokkal. Ezek az elemek teljesen függetlenek a kormányoktól, és egy szélesebb szakmai kört vonnak be a döntéshozatalba, még ha csak tanácsadói jelleggel is. A felsorolt kategóriákba tartozó nem állami szereplők ténylegesen tudják befolyásolni a G20 által tárgyalt folyamatokat, így a velük való együttműködés hozzájárulhat a szervezet hatékonyabb működéséhez. 

Célok és a mögöttük rejlő tényleges súly

A G20 által megfogalmazott ambíciók sok esetben összecsengenek olyan más, hasonlóképpen gazdasági spektrumon belül mozgó szervezetek célkitűzéseivel, mint például az OECD. Így felmerül a kérdés, mi értelme is van a G7 és G20-hoz hasonló egyeztetéseknek. Mellettük szól, hogy bár nincsen kiépült szervezeti háttere vagy alapokmánya egyik formációnak sem, de éppen az informális jelleg teszi működőképessé, hiszen a keretek hiányában sokkal rugalmasabb reagálást tesz lehetővé. Erre jó példa a 2008-as válság, amikor megegyezés született a pénzügyi rendszer hosszútávú reformjáról és a kereskedelmi akadályok további lebontásáról a résztvevő országok között. A G20 súlyát támasztják alá azok az adatok is, hogy a benne foglalt államok a globális termelés 80%-át és a világ kereskedelmének 75 százalékát adják, mindezeken felül pedig a világ népességének kétharmada él az érintett országokban. A fórumon alkalom nyílik a multilaterális mellett a bilaterális találkozókra is, ezen felül pedig olyan, a nyugati politikai berendezkedés modelljétől eltérő országok is lehetőséget kapnak a másik féllel való egyeztetésre, amelyek vezetői és a nyugati országok képviselői ritkán találkoznának egymással az alkalmanként antagonisztikus ellentétek miatt. Ahogyan a G7-ek esetében is láthattuk, úgy a G20 is egyre inkább bővítette napirendi pontjainak körét és több, a nemzetközi békét és biztonságot is befolyásoló kérdés került előtérbe. Az elnökségek maguk is meghatároznak témákat, de előfordulnak olyan sürgető ügyek, amelyeket szintén a fórum tárgyal. Ilyen volt a 2017-es szíriai ideiglenes fegyverszünet feltételeinek és megkötésének a megvitatása és a 2008-as pénzügyi válság. Megfigyelhető, hogy vannak visszatérő kihívások, melyek kezelési módjáról szóló vita éveken át húzódhat. Az adóparadicsomok miatti bevételkiesés egy ilyen problémakör és már a 2017-es hamburgi csúcson is foglalkoztak vele. Az adóelkerülés jelenségére azonban az idei olaszországi csúcson adekvát választ tudtak adni a résztvevők, hiszen megegyezés született a 15%-os globális adóminimum bevezetéséről, ami főleg a nagy amerikai tech cégeket fogja érinteni, melyek kedvező adózási feltételeket kínáló helyszíneken hoztak létre irodákat. 

A római csúcs eredményei

Az olasz elnökség az idei megbeszélések középpontjába a gazdaságot és a COVID-19 járvány miatt állandósult egészségügyet helyezte. A kezdeti tervek alapján a tárgyalások során hangsúlyt kívántak fektetni a társadalmi reziliencia növelésére, amely magában foglalta a széleskörű információelérést, az oktatás magas színvonalának biztosítását és az egészségügyi ellátás biztonságát. Ezt a területet támogatnák szorosan a prosperációt megcélzó víziók, melyeknek a fő eszköze a magasabb szintű digitalizáció lenne. Az ehhez szükséges eszközök előállítása komoly externáliákkal jár, melyek miatt a digitalizáció akár ellentmondásos is lehet a gazdasági szférában meghatározott célokkal, mint a zöldebb és fenntarthatóbb fejlődés. A gazdasági elképzelések sorába illeszkedik még a koronavírus miatti gazdasági visszaesés elleni fellépés és az ehhez szükséges intézkedések. 

A klímaváltozással összefüggésben az a döntés született, hogy a 2015 párizsi egyezményben foglaltak alapján 1,5 fok körülire igyekeznek szorítani a globális felmelegedés mértékét. Az országok elkötelezték magukat, hogy megszüntetik a külföldön létesített szénerőművek építését, ez azonban nem vonatkozik a belföldi létesítmények létrehozására. A karbonsemlegesség ígérete itt is előkerült, aminek az elérését az évszázad közepére prognosztizálták. Ugyancsak döntöttek egy, a fejlődő országok részére nyújtandó támogatási csomagról, amely az előbb leírt célok elérésében segítené a nemzeteket. A klímával kapcsolatos döntések nem mutattak különösebb előrelépést. Mindegyik pont már korábban is deklarált és elfogadott vállalás. 

A találkozó egyik leglényegesebb eleme a 15%-os globális adóminimum, amelynek bevezetéséhez szükséges nemzetközi szabályok kialakításában a G20 munkacsoportok is részt vesznek, a kezdeményezés fő kivitelezőjének számító OECD-vel. A korábban 136 ország által támogatott kezdeményezés olyan vállalatok adóelkerülését akadályozhatja meg, mint az Amazon, a Google, a Facebook és az Apple. Ha a tényleges hazai kodifikáció megvalósul és egy működő jogi keretrendszert sikerült felállítani, úgy ez nagy előrelépés lesz az állam és az egyre inkább a kötelezettségek alól kibúvó és a társadalmi folyamatokat (egyes esetekben a rosszabb irányba) befolyásoló cégek közötti viszonyokban. A bevezetés határidejének 2023-at határozták meg. 

Előkerült az emelkedő energiaárak és az ellátási láncok biztonságának témaköre is. Mind Biden, mind pedig Macron arra kérte az olaj- és gáztermelő országokat, hogy növeljék a termelés mennyiségét, ezzel elegendő mennyiséget juttatva a piacra. A megnövekedett mennyiség által pedig harmonizálódnának az árak is. Vlagyimir Putin orosz elnök nem jelent meg a találkozón a koronavírus járványra hivatkozva, hasonlóan Hszi Csin-ping kínai elnökhöz. Mindketten videóközvetítésen keresztül követték a Rómában zajló egyeztetéseket. Az orosz álláspontot Alexander Novak orosz miniszterelnökhelyettes ismertette. A nyilatkozatban Novak kifejtette, hogy az európai energiahiányt könnyen enyhítené az Északi Áramlat 2 gázvezetéken keresztüli gáztranzit megkezdése. Az Egyesült Államok által ellenzett beruházás néhány eleme még jóváhagyásra vár. Európára kettős nyomás nehezedik. Egyfelől a szövetségi rendszerének vezető állama gyakorol politikai nyomást abból a célból, hogy visszaszorítsa az orosz befolyásgyakorlás minden egyes formáját, másfelől pedig az Oroszország felől érkező presszió a visszatartott gázszállítmányokkal. 

A kettő vagy egy kisebb csoportnyi országot bevonó mellékes egyeztetések az idei csúcson is megjelentek. Az Európai országok közül Nagy Britanniával, Franciaországgal és Németországgal tárgyalt Biden elnök az iráni atomalkuról. A felek egyetértettek abban, hogy Iránnak be kell szüntetnie a nukleáris programjának a JCPOA egyezményt megsértő elemeit és be kell engednie a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség megfigyelőit, ezzel bizonyítva eltökéltségét a tárgyalások újrakezdéséhez. Ali Bagheri iráni főtárgyaló korábban november végére ígérte a tárgyalóasztalhoz való visszatérést. Európa-USA viszonylatban egy másik eredmény is született az Európából érkező acél és alumíniumra vonatkozó vámok mértékének csökkentésével. A vámról szóló 232-es cikket még Trump elnöksége alatt fogadták el, aki ezzel kívánta megvédeni az országon belüli kohászatot. Az európai szövetségesek akkor büntetővámokkal válaszoltak a lépésre. Jelen egyezség szerint ezeket a vámokat európai részről eltörlik, az amerikai fél pedig biztosítja az európai acél túlnyomó részének vámmentességét. 

Egy új stratégiai partnerség kialakítása kezdődött el Emmanuel Macron és az indiai miniszterelnök Narendra Modi egyeztetésével. A partnerség célja az indai-csendes óceáni térségben meglévő francia jelenlét növelése kölcsönös érdekek mentén. Az erről szóló tárgyalássorozat a G20 találkozót követő hetekben indul el Párizsban. Hasonló szándékkal zajlott találkozó az indonéz és dél-koreai elnökkel. A háromoldalú biztonsági egyezmény, amely AUKUS néven vált ismertté azzal járt, hogy Franciaország elesett a 2016-ban Ausztráliával megkötött egyezménytől, aminek keretében 12 hagyományos tengeralattjáró készült volna a csendes-óceáni ország számára. Azáltal, hogy Franciaország elvesztette a közös kutatás-fejlesztés lehetőségét és a térségben meghatározó szerepének a technológiai transzferen keresztül történő megerősítését, szükségessé vált az új partnerek felkutatása. Mára tisztán látszik, hogy a gazdasági realitások és a világszinten meghatározó hatalmak stratégiái elsődleges prioritásként kezelik az ázsiai térséget. A külpolitikai erejének megőrzésére törekvő Franciaország nem engedheti meg, hogy kimaradjon Ázsia biztonsági környezetének formálásából és az ottani erőviszonyok alakításából, ez a szándék motiválhatja a közös érdekrendszer kialakítását az ázsiai G20 országokkal. 

Végkifejlet

Összességében a G20 működésével kapcsolatos kritikák, mint a transzparencia hiánya vagy a taggá válás ködös feltételei jogosnak tekinthetők, azonban a hatékonysága tagadhatatlan a kétoldalú egyeztetések tekintetében. A jelenlegi találkozó megtörte a közös cselekvésben beálló stagnálást a globális ügyek tekintetében, ami 2008 óta fennállt és megerősítette az állami pozíciókat a nemzetközi nagyvállalatokkal szemben az adóminimum iránti elköteleződéssel.  A klímavédelem kapcsán szinte teljesen a 2015-ös párizsi egyezményben foglaltak kerültek megerősítésre. Elgondolkodtató ennek fényében milyen új vállalásokat tesznek a Rómából a COP 26 ENSZ konferenciára utazó vezetők.

Az energiaellátás arculatának átformálása nehézkes, ezt mutatja a szénerőművekkel kapcsolatos döntés is, amely csak az egyes államokon kívüli területekre vonatkozik. Egyik fél sem meri közép- és hosszútávon kockáztatni a belső stabilitását az energiaszektor ilyen hirtelen reformjával, ameddig nem áll rendelkezésre megfelelő módszer a szénkivonás után hátramaradt kereslet teljes kielégítésére. Az olasz elnökség által napirendre vitt témák mind fontos és releváns kérdések taglaltak, de ezekre még nem sikerült átfogó megoldást találni a legtöbb esetben, hiszen összetett és nem felfüggeszthető folyamatokról van szó. Elég csak az ellátási láncokra gondolni, amik ellenállóképessége környezeti és helyi viszonyoktól is függ, amikre nem minden esetben van ráhatása a világ vezető gazdaságainak.

Címlapkép: DI MAIO, Luigi; BORRELL FONTELLES, Josep
Bari, 2021. június 29.
Luigi Di Maio olasz külügyminiszter (b) és Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai fõképviselõje az olaszországi Bariban 2021. június 28-án, a gazdaságilag legfejlettebb húsz ország (G20) külügyminisztereinek ülése elõtti napon.
Forrás: MTI/EPA/ANSA/Angelo Carconi