Főoldal Cikkek Omán és a jemeni válság

Omán és a jemeni válság

Írta
1753
0
Megosztás
Kábúsz szultán és Mohamed Dzsavád Zaríf iráni külügyminiszter április 8-án. (Forrás: Omanobserver.om. http://omanobserver.om/wp-content/uploads/2015/04/yemen-zarif1-850x636.jpg)

Amikor 2011 novemberében, a Jemenben zajló megmozdulások után Ali Abdullah Száleh elnök elfogadta az Öböl-menti Együttműködési Tanács (továbbiakban: GCC) rendezési tervét, és lemondott Abd Rabbuh Manszúr Hádí javára, Dzsamal Benomár, az ENSZ főtitkárának különleges tanácsadója úgy hivatkozott az országra, mint az “arab tavasz” véres eseményei közötti követendő példára. Az átmenet azonban mégsem bizonyult ilyen sikeresnek, hiszen az ennek megvalósításra létrejött Nemzeti Párbeszéd Konferencia tavaly januárban gyakorlatilag eredmény nélkül ért véget. Mindeközben a GCC tervei szerint csak két évre szóló megbízatást – 2012 február 21-én egy ellenjelöltek nélküli, többek által bojkottált választáson – elnyerő Hádival szembeni elégedetlenség egyre nőtt, köszönhetően elsősorban az egyre súlyosbodó gazdasági és szociális problémáknak, és a növekvő korrupciónak. Meg kell azonban jegyezni, hogy személye a jemeniek egy része számára sosem volt elfogadható, hiszen az új elnök hatalomra kerülésében sokan Szaúd-Arábia érdekeinek kiszolgálását látták.

A társadalom kiábrándultságát a hútik (hivatalos nevükön Anszárullah) tudták a leginkább kihasználni, hisz tavaly szeptemberben ellenőrzésük alá vonták a fővárost, Szanaʻat, majd januárban lemondásra bírták Hádít, aki azóta Rijádba menekült. Ezt követően Szaúd-Arábia és szövetségesei március 26-án légitámadásokat indítottak szövetségesük, Hádí hatalmának helyreállítása érdekében. A sikert illető meggyőződésüket jól mutatja a posztjáról már lemondott Dzsamal Benomár, aki egy későbbi nyilatkozatában azt állította, hogy a szaúdi műveletek kezdetekor a jemeni felek már nagyon közel voltak egy kompromisszumos megállapodás eléréséhez. Ennek ellenére az események nem pont Rijád elképzelései szerint alakultak, ami abból is jól látszik, hogy a hútik térnyerése már a határ menti területeket veszélyezteti. Ugyanakkor minden bizonnyal a hútik számára sem lehet túl kedvező a helyzet, még azzal együtt sem, hogy a légicsapások ellenére képesek voltak az ellenőrzésük alá vonni újabb területeket. Ezt támasztja alá a FAO néhány nappal ezelőtti jelentése, miszerint a 26 milliós országban már mintegy 15 millióan szenvednek az élelmezési problémák miatt, de a helyzet ennél talán még rosszabb a központjuknak számító Szaʻada tartományban, melynek egészét katonai célponttá nyilvánította a koalíció.

Mindezekből fakadóan valószínűleg mindkét fél számára előnyös lenne tárgyalásokat kezdeményezni, azonban ez mégsem olyan egyzerű, mint amilyennek hangzik. Ennek egyik oka, hogy habár Katar és Marokkó is vállalták tárgyalások megrendezését, ezt a hútik – tekintettel arra, hogy mindkét ország részt vesz az ellenük folytatott műveletekben – érthető módon visszautasították. Mindent összevetve tehát – amint azt korábban maguk a hútik is javasolták – szükség lenne egy valóban semleges közvetítőre.

Erre a feladatra pedig Omán, mely egyetlen GCC tagként, valamint egyetlen arab monarchiaként nem csatlakozott a még olyan távoli országokat, mint Malajzia vagy Szenegál is magába foglaló koalícióhoz, mindenképpen alkalmasnak bizonyul. Az 1970 óta uralkodó Kábúsz szultán külpolitikájának alapját ugyanis már hosszú ideje a régió stabilitásának megőrzése, valamint az öböl-menti arab monarchiák, elsősorban Szaúd-Arábia, és az Irán közti viszonyban való semlegesség jelenti. Ebből kifolyólag nem meglepő, hogy 1991-ben Maszkatban zajlott az a találkozó, ahol az iráni-szaúdi diplomáciai kapcsolatokat is helyreállították. A stabilitás tekintetében pedig számos alkalommal láthattuk Ománt a térségbeli, sőt még azon kívüli konfliktusokban is közvetítőként fellépni. Példaként említhetjük az iraki-iráni háborút, a Kuvait elleni iraki inváziót, de szerepet játszott az India és Pakisztán közötti konfliktus enyhítésében is. Legutóbb pedig az iráni nukleáris programra vonatkozó, április elején Lausanneban lefektetett keretmegállapodást megelőzően zajlottak egyeztetések Maszkatban Irán és az úgynevezett P5+1 országcsoport képviselői közt.

Az előbbiekben az ománi külpolitika kapcsán azért is volt fontos megemlíteni Iránt, mert a perzsa állam összeköttetésben áll a hútikkal, és valószínűleg némi befolyással is bír rájuk. Ennek ellenére úgy vélem, hogy rendkívül túlzó az a manapság gyakran hangoztatott állítás, miszerint a szervezet mögött valójában Irán áll. A jemeni hadsereg nagy része ugyanis Szálehhez maradt lojális, aki nemrég nyilvánosan is bejelentette, hogy támogatja a hútikat. Márpedig a hadsereg – többek között éppen az Egyesült Államok korábbi támogatásának köszönhetően – elég jól felszerelt, így feltehetően egy ideig még nemigen lesz szükségük külső támogatóra. Jemennel – de inkább az egész Közel-Kelettel – kapcsolatban a másik hasonlóképp eltúlzott vélemény a konfliktusok síita-szunnita szembenállásként történő azonosítása. A Szaúd-Arábiával korábban egyébként nagyon is jó kapcsolatokat ápoló Száleh, vallását tekintve ugyanis éppúgy záidita, mint a hútik, akik ellen korábban harcolt is, mely során többek között akkori vezetőjük, Huszein Badreddín al-Húti is életét vesztette.

Omán számára azonban a jemeni állapotok még akár vallási szempontból is fontosak lehetnek. Az ország többsége ugyanis ibádita (mely napjaink legnagyobb magát se nem síitaként, se nem szunnitaként meghatározó közössége), beleértve a szultánt is. Az elmúlt évek térségbeli eseményeit tekintve pedig azt láthattuk, hogy a destabilizált államokban mind olyan szervezetek váltak jelentős tényezővé, akik saját magukon kívül mindenkit eretneknek vagy hitetlennek tartanak. Ez úgyszintén igaz Jemenre is, hiszen még ha nem is hisz mindenki Abdul Malik al-Hútinak, aki szerint a szaúdiak célja, hogy lehetővé tegyék az al-Káidának az ország megszerzését, annak azonban megvan az esélye, hogy a jelenlegi helyzetből az Arab-félsziget al-Káidája (továbbiakban: AQAP), vagy a tavaly óta már itt is tevékenykedő ISIS megerősödve kerüljön ki. Ez Omán számára azért különösen veszélyes, mert már a múltban is szóltak arról jelentések, hogy az AQAP-hoz kötődő terroristák – köztük a hírhedt párizsi merénylet elkövetői is – illegálisan lépik át a Jemennel közös határt. Annak lehetőségével pedig, hogy ez a válság hatására tovább fog erősödni, illetve hogy ezen szervezetek Ománra is kiterjesztenék tevékenységüket, az állam vezetése is számol. A terrorizmus mellett azonban anyagi megfontolások is szóba jöhetnek, hiszen olajalapú gazdasággal rendelkező országként fontos számára az olajexport szempontjából kiemelt jelentőségű jemeni Báb al-Mandib szoros biztonsága. Emellett tekintettel arra, hogy az elmúlt években a Közel-Keleten Ománban nőttek a leggyorsabban a turizmusból befolyó bevételek, minden bizonnyal komoly veszteséget jelent számukra az, hogy az odalátogatók által eddig leginkább kedvelt hely, Szalála közel van a jemeni határhoz.

Az már régóta látszik, hogy Omán kész konstruktív szerepet játszani a válság megoldásában. Ennek részeként 2014 novemberében új rendezési terv elfogadására szólított fel a GCC-t, majd amikor Szaúd-Arábia megindította a támadást, Juszuf bin Alavi ománi külügyminiszter úgy indokolta a koalíciótól való távolmaradásukat, hogy „lehetetlen egyszerre a béke elérésén dolgozni, és közben részese lenni egy katonai akciónak”. Sőt, sajtóhírek szerint Omán egy hétpontos kezdeményezést is kidolgozott, mely a következőket tartalmazza: a húti és a Szálehhez hű fegyveres erők városokból való kivonását, Hádí hatalmának visszaállítását, majd új elnök- és parlamenti választások minél előbbi megtartását, egy egységkormány felállítását, a hútik politikai párttá alakulását, a gazdaság helyreállítása érdekben egy nemzetközi donor konferencia megtartását, valamint Jemen felvételét a GCC-be.

Egyelőre azonban nem látható, hogy Omán törekvései mennyire lesznek eredményesek, hiszen Szaúd-Arábia külpolitikája egyre agresszívabbnak látszik. ENSZ nagykövetük pár hete például arról beszélt a Biztonsági Tanács előtt, hogy miután országa Jemenben „bizonyította erejét a stabilitás megteremtésében,” ezúttal a „szíriai népet fogja segíteni a szabadság elérésében”. Ugyanakkor vannak bíztató jelek is, hiszen miután Omán bejelentette a koalíciótól való távolmaradását, egyáltalán nem kapott olyan kemény kritikákat, mint Pakisztán, akinek hasonló döntését az Egyesült Arab Emirátusok külügyminisztere úgy kommentálta, hogy ezért „nagy árat fog fizetni”. A másik oldalt tekintve pedig a közelmúltban nemcsak Mohamed Dzsavád Zaríf iráni külügyminiszter, hanem az ugyanezt a posztot Száleh idején betöltő Abu Bakr al-Kirbi és húti vezetők is látogatást tettek Maszkatba.

Ez a cikk a FIGYELO.HU “Globálfalu” rovatában is megjelent a Felek közötti együttműködési megállapodás révén.