Főoldal Cikkek NATO vs. Oroszország: ki féljen kitől? II.

NATO vs. Oroszország: ki féljen kitől? II.

Írta
4566
0
Megosztás

Az előző cikk folytatásaként ezúttal egy nagyobb lélegzetvételű – habár még így is csupán egyes részleteket kiemelő – anyagban vesszük górcső alá azt, hogy katonai szempontból Oroszország a NATO-ra nézve mekkora fenyegetést jelenthet, utalva részben az ezzel kapcsolatos, Szövetség előtt álló dilemmákra is.

A NATO Oroszországgal kapcsolatos percepciójának változása

A NATO 2010-ben elfogadott stratégiai koncepciója szerint a hatékony védelem kialakulásához vezető politikák, valamint az euro-atlanti integráció és az aktív partnerségi kapcsolatok történelmi jelentőségű sikerének köszönhetően a szövetség elleni hagyományos támadás valószínűsége immár egyértelműen alacsonynak mondható. A dokumentum emellett a NATO és Oroszország közötti partnerség jelentőségét is kihangsúlyozza, többek között a rakétavédelem, a nukleáris non-proliferáció és leszerelés, a terrorizmus és a kalózkodás elleni küzdelem, valamint a tágabb értelemben vett nemzetközi biztonság támogatása terén. Ennek ellenére Vlagyimir Putyin orosz elnök már 2007-ben igencsak kemény hangvételű beszédben kritizálta a Nyugatot a müncheni biztonságpolitikai konferencián. Az európai rakétavédelmi tervek miatt egyébként sem felhőtlen NATO-Oroszország kapcsolatokat 2008-ban jelentős mértékben rontotta a Grúzia és Ukrajna jövőbeni NATO tagságának lehetőségét kilátásba helyező bukaresti csúcstalálkozó, illetve az augusztusi orosz-grúz háború. A Barack Obama amerikai elnök által meghirdetett, Oroszország és az Egyesült Államok közötti együttműködés felélesztését szolgáló “reset” politika eleinte hozott bizonyos sikereket – többek között az amerikai és orosz stratégiai nukleáris erők további csökkentését szolgáló Új START-szerződés aláírását és ratifikálását –, azonban a több mint egy éve tartó események hatására a sajtóban inkább már ennek bukásáról lehet olvasni. Oroszország 2014 tavaszán több nemzetközi jogi alapelv és szerződés megsértése árán megszállta, majd annektálta a Krím-félszigetet. Emellett a februári minszki egyezmény ellenére a Kelet-Ukrajnában alacsonyabb intenzitással tovább folyó harcokból a NATO szerint nemcsak közvetetten, de minden bizonnyal közvetlenül is mind a mai napig kiveszi a részét. Habár a Szövetség ennek ellenére sem érezte egy új stratégiai koncepció kidolgozásának szükségességét, sokat mondó, hogy Jens Stoltenberg NATO-főtitkár egy március 25-ei beszédében az észak-afrikai és közel-keleti radikalizmus mellett Oroszország Ukrajnával szembeni agresszív lépéseivel próbálta igazolni a NATO biztonsági környezetének drámai mértékű változását.

A gazdasági visszaesés ellenére is magas védelmi kiadások

Egy erősebb orosz haderő kiépítésére irányuló erőfeszítések komolyságát mi sem támasztja alá jobban, mint az, hogy az orosz kormány a gazdasági és pénzügyi nehézségek ellenére továbbra is aránytalanul nagy összegeket különít el erre a célra. Alexej Kudrin volt orosz pénzügyminiszter már korábban is felhívta a figyelmet arra, hogy szerinte a 2020-ig tervezett 20 billió rubeles modernizációs program nem fenntartható. Legutóbb pedig utódja, Anton Sziluanov jelezte, hogy tekintettel a gazdasági nehézségekre, – több más tárcához hasonlóan – érdemesebb lenne a védelmi kiadásokat is visszafogni. Ennek ellenére Putyin külön rendeletben garantálta a védelmi és biztonsági szervek kivételezett helyzetének további fenntartását, melynek köszönhetően – némileg ellensúlyozva a rubel értékének csökkenését – 33%-al növelték a védelmi költségvetést (ami egyébként dollárban kifejezve még így is alacsonyabb, mint 2014-ben). Ennek ellenére a SIPRI egy áprilisi elemzése szerint – bizonyos kelet-, közép-, és észak-európai államoktól eltekintve – Európában még mindig inkább a védelmi kiadások stagnálása, illetve csökkenése a jellemző.

A nukleáris erők fejlesztése és az egyre agresszívabb retorika

A védelmi költségvetés növekedésének egyik legfőbb kedvezményezettje az orosz nukleáris erők lesznek, hiszen már 2013 végén döntés született arról, hogy a következő három évben több mint 50%-al emelik meg a számukra elkülönített összegeket. Mindez azonban nem véletlen, ugyanis a korábbi cikkben is említett fenyegetésekből kifolyólag az orosz modernizációs programon belül kiemelt szerepet kapott a nukleáris fegyverrendszerek fejlesztése. Ennek részeként folyamatban van a Hadászati Rakétacsapatok RSz-12M Topol és RSz-12M2 Topol-M interkontinentális ballisztikus rakétáinak (Intercontinental Ballistic Missile, továbbiakban: ICBM) RSz-24 Jarsz ICBM-ekkel történő lecserélése, mely a becslések szerint 60-65%-os valószínűséggel képes áttörni a rakétaelhárító rendszerek védelmét. Ugyancsak a Jarszra építve, fejlesztés alatt áll a Barguzin elnevezésű vasúti rakétarendszer, amelyet várhatóan 2019-2020 környékén állítanak hadrendbe, és a nehéz azonosíthatóságból fakadóan a hagyományos mobil ICBM-eknél is nagyobb túlélőképességgel fog rendelkezni. Szintén fejlesztés alatt áll az R-36M2 Vojevoda nehéz ICBM leváltására tervezett Szarmat, melynek tesztelése minden bizonnyal 2016 folyamán veszi kezdetét. Mindemellett aggodalomra adhat okot az is, hogy az Egyesült Államok és több szakértő szerint Oroszország megsértette a hidegháború enyhülési folyamatában jelentős szerepet játszó INF-szerződést. Az utóbbi időben ugyanis az Oroszország által tesztelt szárazföldi telepítésű R-500 (Iszkander-K) robotrepülőgép, valamint az RS-26 Rubezs ballisztikus rakéta hatótávolsága a vádak szerint a szerződés által tiltott (ballisztikus rakéták esetén 500-5500 km, míg robotrepülőgépeknél 1000-5500 km) sávba esik, ez pedig újabb jele lehet a hidegháborút követő rend felbomlásának. A nukleáris erők légi komponense kapcsán pedig érdemes megemlíteni, hogy folyamatban van a Kh-102-es repülőgép-fedélzeti robotrepülőgépek fejlesztése, és rendszerbe állítása. Ezen kívül zajlik a Tu-160-as szuperszónikus stratégiai, és a Tu-22-es szuperszónikus nagy hatótávolságú bombázók modernizálása. Ugyanakkor Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter április végén utasítást adott egy, az előbbi gép újbóli gyártásának beindítására vonatkozó értékelés elkészítésére. Az orosz haditengerészet nukleáris fegyverrendszerei közül a nukleáris meghajtású ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárókra hárul a legfőbb szerep, melyek közül a legmodernebbnek, az RSM-56 Bulava tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakéta hordozására alkalmas Borej-osztályú tengeralattjárók számítanak.

Az orosz katonai doktrína nukleáris fegyverekre vonatkozó részei egyébként is több NATO tagállam számára komoly aggodalmakat okoz, hiszen – habár csupán önvédelmi jelleggel, de – hangsúlyos elemként jelenítik meg ezen fegyverek elsőként való alkalmazásának lehetőségét. Az ezzel kapcsolatos félelmeket tovább táplálja a modern, nukleáris robbanófejjel is felszerelhető Iszkander-M típusú harcászati ballisztikus rakéták kalinyingrádi orosz exklávéba történő telepítése, és a 2009-es Zapad (Nyugat) hadgyakorlat, mely során a hagyományos erőkkel induló összecsapások lezárásaként lengyelországi területek elleni nukleáris csapásméréseket is szimuláltak. Több szakértő úgy véli, hogy Oroszország többek között pont azért nem túl elhivatott a harcászati nukleáris fegyvereinek leszerelése mellett, mert ezek fontos elemét képezik a nagyobb méretű fegyveres konfliktusok de-eszkalációjára irányuló terveiknek. Mindemellett a nukleáris erők nagy iramban történő fejlesztését még negatívabb köntösbe öltözteti az, hogy az elmúlt időszakban az orosz politikai felső vezetés nyilatkozataiban kifejezetten nagy hangsúlyt fektetettek a szóban forgó fegyverekre, illetve időnként burkolt, vagy kevésbé burkolt fenyegetések is elhangzottak (lásd például itt és itt).

A hagyományos erők fejlesztése

Mindemellett Oroszország természetesen hagyományos erőiről sem feledkezik meg, ugyanis a tervek szerint ezek modern haditechnikai eszközökkel való feltöltöttsége 2015-ig el kell hogy érje a 30%-ot, míg 2020-ig a 70%-ot. Az új fejlesztési program egyrészt a minőségi elvárásokat egyértelműen a mennyiségi mutatók elé próbálja helyezni, másrészt kiemelt célként kezeli a fegyverrendszerek szabványosítását, alkotóelemeik csereszabatosságát. Terjedelmi okokból kifolyólag a cikknek nem célja az orosz hagyományos erők szerteágazó haditechnikai fejlesztéseinek részletes bemutatása, azonban az átfegyverzési program mértékének érzékeltetése érdekében röviden érdemes kitérni például a szárazföldi haderőnem új harcjárművekkel való feltöltésére irányuló – az idei győzelmi felvonulásnak köszönhetően talán egyik leglátványosabb – részére.

Oroszország forradalmi léptékű váltás előtt áll, hiszen főként a hidegháború időszakából örökölt harcjármű-konstrukciók továbbfejlesztése helyett a harckocsik, gyalogsági harcjárművek, páncélozott szállító harcjárművek és önjáró tüzérségi eszközök terén is nagyrészt, vagy teljesen új alapokon nyugvó, nyugati szemmel is modern típusokon dolgozik. Amennyiben minden a tervek szerint halad, a T-72-est és a T-90-est szép lassan felváltja az Armata platformra épülő T-14-es harckocsi, melynek egyik legfőbb különlegessége, hogy a három fős személyzet – a magasabb túlélési valószínűség reményében – egy a harckocsi testben található páncélozott kapszulában foglal helyet, és a torony forgatását, valamint a fegyverek mozgatását, illetve elsütését távirányítással oldják meg. Gyalogsági harcjárművek (Infantry Fighting Vehicle, továbbiakban: IFV) terén a BMP sorozatot egyrészt a szintén Armata alvázzal rendelkező T-15-ös nehéz IFV, valamint a szintén teljesen új konstrukciónak számító, 30 illetve 57 mm-es gépágyúval felszerelt változatokkal bíró Kurganyec-25 fogja leváltani. Érdemes azonban kitérni arra is, hogy a teljes átállás minden bizonnyal nem lesz zökkenőmentes, hiszen az orosz védelmi minisztérium a közelmúltban újabb 300 db BMP-3-ast rendelt. Az MT-LB lánctalpas páncélozott szállító harcjármű helyett valószínűleg szintén a Kurganyec-25 egy 12,7 mm-es géppuskával szerelt változatát, a BTR sorozat helyett pedig a 30 mm-es gépágyúval rendelkező kerekes Bumerángot fogják rendszeresíteni. Kimondottan a légideszant fegyvernem részére pedig – habár a BMD-4 alvázára alapozva, de – kifejlesztették a BTR-MD Rakuskát, amellyel a BTR-D-ket szeretnék leváltani. Az önjáró tüzérségi járművek terén jelenleg is igen változatos állománnyal bíró tüzér fegyvernem alakulatait pedig a T-90-es alapára épülő, 152 mm-es löveggel felszerelt Koalícija-SV-vel fogják feltölteni.

Az orosz és a NATO készenléti szint, valamint a hadgyakorlatok összevetése

Az orosz haderőben már évek óta nagy hangsúlyt fektetnek a viszonylag magas készenléti szint fenntartására, amely a legutóbbi katonai doktrína szövegében is több helyen megjelenik. Ezzel kapcsolatban a dokumentum a fegyveres és egyéb erők fontos békeidei feladatai között az alakulataik potenciális veszélyt jelentő stratégiai irányokba történő telepítéséhez, és harckészültségük fenntartásához szükséges kapacitás fenntartását említi. A haderőtervezés és fejlesztés tekintetében pedig kiemelik, ezek során a fegyveres erők minél gyorsabb mozgósításáért és telepítéséért felelős, állandó készenlétben lévő alakulatai és egyéb formációi kulcsfontossággal bírnak, valamint elengedhetetlen a műveleti, harci, különleges illetve mozgósítási gyakorlatok és kiképzések minőségének folyamatos növelése. A készenléti szint és a mozgósítási rendszer működésnek ellenőrzése érdekében az orosz vezetés időnként riadókészültséget rendel el a katonai körzetek valamelyikében, ahogy ez például 2014 februárjában, közvetlenül a Krím-félsziget megszállása előtt is történt. Vlagyimir Putyin utasítására Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter február 26-án magas készültségbe helyezte a Nyugati Katonai Körzet alárendeltségébe tartozó erőket (ami nagyjából 150 000 főt jelent), csupán egy nappal később pedig a szimferopoli parlament – vélhetően orosz különleges erők általi – elfoglalásával kezdetét vette a félsziget megszállására irányuló katonai művelet. Mindez tehát a gyakorlatban is bizonyította az orosz haderő kiemelkedően magas készenléti szintjét. Az oroszok ilyen szempontból amúgy is kedvező helyzetén, megvalósulása esetén még tovább javíthat az az ambiciózus terv, amely szerint a gyorsreagálású légideszant csapatok jelenleg 36 000 fős személyi állományát 2019-re 72 000 főre növelnék, és az alakulatokat 2025-ig 1500 db BMD-4-essel, valamint 2500 db BTR-MD Rakuskával töltenék fel.

Az orosz hadigépezet erejét mindemellett alátámasztják a viszonylag sűrűn tartott nagyszabású hadgyakorlataik is. Az ukrán válság feszült időszaka alatt, 2014 szeptemberében tartották az egyébként legutóbb 2010-ben megrendezésre kerülő, de ezúttal a korábbiakhoz képest is óriási méretű Vosztok (Kelet) hadgyakorlatot, amelyen az ITAR-TASS tudósítása szerint összesen 155 000 főt, 4000 harcjárművet, 632 repülőgépet és 84 hajót vonultattak fel. Legutóbb pedig idén márciusban zajlott egy az előbbinél ugyan jóval kisebb, de még így is határozottan nagyméretű (45 000 fő, 3000 harcjármű, 40 felszíni hadihajó, 15 tengeralattjáró és 110 repülőgép) és jelentőségében hasonló orosz hadgyakorlat. Ezt a sajtóban főként az Északi Flotta, valamint egyes térségbe vezényelt alakulatok arktiszi katonai tevékenységének teszteléseként, demonstrálásaként jelenítették meg. A STRATFOR egyik elemzésében azonban rámutattak arra, hogy az Oroszország különböző területein egy időben folytatott gyakorlatok egészét tekintve egy sokkal átfogóbb képet mutatnak. Elképzelhető ugyanis, hogy a nukleáris meghajtású ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárók kihajózásával, harcászati-hadműveleti ballisztikus rakéták, stratégiai bombázók és az orosz nukleáris erők egyéb eszközeinek a NATO határaihoz közeli telepítésével valójában egy Oroszország és NATO közötti nagyméretű háborút akartak szimulálni, ugyanakkor egyértelműen jelezni a Szövetség felé érdekeik akár minden eszköz felhasználásával járó érvényesítésében való elszántságukat.

Ezzel szemben az utóbbi időben – az ukrán válság kibontakozásával, és ezáltal a félelmek erősödésével párhuzamosan – több kritika is érte a NATO kollektív védelmi rendszerét, közte a szövetséges erők készenléti szintjét. Ezek közül az egyik legnagyobb figyelmet a Spiegel egy 2014 májusi cikke váltotta ki, amelyben a NATO egyik jelentéstervezetéből kiszivárgott információkból kiderült, hogy a Szövetség minden bizonnyal nem lenne képes megvédeni a balti államokat egy orosz agresszióval szemben, többek között azért sem, mert nagyjából hat hónapba telne, míg kellő erőt tudna felvonultatni a térségben. Ezt követően a történelmi tapasztalataik és földrajzi fekvésük miatt az Oroszországtól egyébként is tartó balti országokat – illetve rajtuk kívül főként Lengyelországot és Romániát – a NATO kohéziója érdekében minél hamarabb biztosítani kellett arról, hogy a Szövetség a gyakorlatban is képes és hajlandó garantálni a védelmüket.

Anders Fogh Rasmussen, akkori NATO főtitkár április 8-án jelentette be, hogy mivel az ukrán válság miatt számos fontos kérdés merült fel az euro-atlanti térség biztonságával kapcsolatban, létfontosságú, hogy a szeptemberi walesi csúcstalálkozóra létrejöjjenek a megfelelő válaszok. Már ekkor felmerült egy Készenléti Akcióterv kidolgozásának lehetősége, amely magában foglalná a NATO Reagáló Erők és Különleges Erők képességeinek fejlesztését, hogy azok képesek legyenek azonnal válaszolni bármilyen fenyegetésre, érje az akármelyik tagállamot. A 2014 szeptember 4-én és 5-én zajló walesi csúcstalálkozón végül elfogadták a Szövetségi Készenléti Akciótervet, amely többek között a – 30 000 főre kibővített – NATO Reagáló Erők részeként egy 5000 fős, 2 nap alatt bevethető, szárazföldi, légi és haditengerészeti komponenssel is bíró Nagyon Magas Készenlétű Összhaderőnemi Erő (Very High Readiness Joint Task Force, továbbiakban: VJTF) létrehozásáról is rendelkezik. Mindent összevetve azonban – habár a NATO által jelenleg az egyik legfőbb kihívásként kikiáltott hibrid hadviseléssel szemben megfelelő elrettentési és védelmi képességeket biztosíthat – hagyományos háborúban, összehasonlítva a korábban említett magas készenlétű orosz erőkkel szemben, ez a szövetségi kötelék méretét tekintve jelentéktelennek tűnik. A képességbeli hiányosságok mellet pedig külön problémát okozhat – különösen az Ukrajnában folyó hibrid háborúhoz hasonló esetén –, ha a konfliktus eltérő megítélése miatt a tagállamok nem tudnak megegyezni a VJTF alkalmazásáról, hiszen ahhoz az Észak-atlanti Tanácsban konszenzusos döntésre van szükség.

Más területeken is nagyságrendnyi különbségeket tapasztalhatunk, hiszen – annak ellenére, hogy a NATO tagállamok összesített aktív személyi állománya nagyjából 3,5 millió fő – például a tavaly májusban a balti államok viszontbiztosítása érdekében tartott 6000 fős Steadfast Javelin 1-hez hasonló hadgyakorlatokat a NATO nagyszabású eseményként könyveli el. Meg kell azonban említeni, hogy ebből a szempontból előrelépésnek számít a Szövetség Spanyolország, Portugália és Olaszország területén tervezetet Trident Juncture 2015 hadgyakorlata, hiszen ezen több mint 25 000 fő fog részt venni. Ennek ellenére mindez kicsit megtévesztő lehet, ugyanis ez egy viszonylag hosszú – szeptember 28-től november 6-ig tartó – időszakot ölel fel, vagyis a gyakorlat alatt a teljes létszám aligha fog egymással párhuzamosan tevékenykedni. Másrészt azt sem érdemes elfelejteni, hogy az interoperabilitás fejlesztése érdekében 2012-ben útnak indított Összekapcsolt Haderők Kezdeményezés (Connected Forces Initiative) keretében létrejövő hadgyakorlat egy évnyi előkészület eredménye lesz.

Orosz fölény a kelet-közép-európai térségben?

A NATO magas készenlétű erőinek aránylag kis száma mellett az Oroszország miatt aggodalmaskodó kelet-közép-európai tagállamok számára a legnagyobb problémát az okozza, hogy a Szövetség – a hidegháborúban fennálló helyzettel ellentétben – nem előretolt, hanem mélységi védelemre támaszkodik, és ennek értelmében nem állomásoztat komolyabb méretű erőket az Oroszországgal határos területeken sem. Ennek következtében többen úgy tartják, hogy Oroszország Kelet-Közép-Európában hagyományos erők terén is könnyedén képes lenne helyi erőfölényt kialakítani.

A hidegháború elején is komoly viták folytak arról, hogy a NATO a szilárd, előretolt védelemre, vagy inkább – a hagyományos erők terén tapasztalt hátránya miatt – a megfelelő utánpótlás beérkezéséig halogató harcra építő mobil védelemre támaszkodjon. Utóbbit a Benelux államok úgy értelmezték, hogy a NATO ezzel gyakorlatilag cserben hagyná őket, így a katonai értelemben erősen kifogásolható, de politikailag elfogadhatóbb előretolt védelem stratégiája mellett döntöttek. Ez egyébként többek között azt eredményezte, hogy a NATO a hidegháború nagy részében kimondottan agresszív nukleáris stratégiát követett, hiszen a háború kimenetelét nukleáris fegyvereik – akár elsőként történő – hadszíntéri alkalmazásával befolyásolták volna.

Amint arról azonban korábban már volt szó, a NATO összesített ereje ma már egyértelműen nagyobb, mint Oroszországé, így egy előretolt védelmi stratégia megvalósítása elméletileg nem okozna nehézséget. A gyakorlatban viszont a legfőbb problémát természetesen ennek anyagi vonzatai jelentik, arról nem is beszélve, hogy elrettentés-elméleti szempontból sem lenne feltétlenül bölcs döntés.  Ahogyan arra ugyanis Stephen M. Walt is rámutatott, egy tőlünk jelentős mértékben tartó ellenfél elrettentése nem igényli nagy létszámú erők határ menti körzetekben történő állomásoztatását. Sőt, egy ilyen lépés könnyen lehet, hogy pont ellenkező hatást váltana ki, hiszen olyan provokatív lépésként lehet értékelni, amely végül nem megelőzné, hanem előidézné a konfliktust. Ennek NATO általi felismerését már az 1997-es NATO-Oroszország Alapító Okiratban is megtaláljuk. A dokumentumban a szövetség vállalja, hogy az új tagállamok területén nem fog állandó jelleggel nagyméretű erőket állomásoztatni, és nukleáris fegyvereket sem áll szándékában a térségbe telepíteni.

A korábban már emlegetett kelet-közép-európai államok szempontjából azonban ez természetesen aligha megnyugtató, ezért nem véletlen, hogy az ukrán válság kitörését követően folyamatosan újabb és újabb NATO erők régióba való telepítését követelik. Lengyelország például még a walesi csúcstalálkozó előtt két, egyenként 5000 fős gépesített lövészdandár területén történő állomásoztatását kérte, de a szövetség elsősorban Németország által vezetett blokkja a walesi csúcstalálkozón nem járult hozzá ilyen természetű lépés megtételéhez. Egyfajta kompromisszumos megoldásként a Szövetségi Készenléti Akciótervben ugyanis csak arról sikerült megállapodni, hogy a lengyelországi Szcecinben található többnemzeti parancsnokságot felminősítik és kibővítik, valamint a gyorsreagálású erők térségben történő fogadásának gördülékenysége érdekében öt újabb, 300-600 fős többnemzeti személyzettel rendelkező bázist jelölnek ki Észtországban, Lettországban, Litvániában, Lengyelországban és Romániában. Az állandó jellegű állomásoztatás helyett pedig a Szövetség kelet-közép-európai hadgyakorlatainak rotációs alapon történő rendezéséről határoztak.

Ezekkel az intézkedésekkel azonban a NATO már többször emlegetett kelet-közép-európai államai – nem túl meglepő módon – még mindig nem teljesen elégedettek. Az Egyesült Államok így – megkerülve a NATO körülményes döntéshozatali rendszerét – ezen országok megnyugtatása érdekében meghirdette az Európai Viszontbiztosítási Kezdeményezést (European Reassurance Initiative). Ezzel párhuzamosan elindították az Operation Atlantic Resolve-t, melynek keretében többek között összesen 150 db Abrams harckocsit, Bradley gyalogsági harcjárművet és 24 db 155 mm-es tarackot telepítenek Kelet-Közép-Európa több országába, az amerikai erők pedig rotációs alapon, egyszerre nagyjából 1000 fővel több térségbeli hadgyakorlaton is részt vesznek. Ettől függetlenül ez esetben is jól látszik, hogy ismételten nem beszélhetünk nagyméretű erőkről, amely így ugyan Oroszországot túlzottan nem provokálja, de a tőlük tartó NATO-tagállamokat sem biztosítja kellő mértékben. Ezt látszik alátámasztani az elmúlt napokban felmerülő hír, amely szerint Lengyelország és a balti államok továbbra is igényt formálnak egy állandó jelleggel a térségben állomásozó NATO dandár telepítésére. Mindezekből egyértelműen körvonalazódik a NATO előtt álló egyik legfőbb kihívás, hiszen a keleti területek védelmének biztosítása, és a Szövetség kohéziójának fenntartása mellett arra is ügyelni kell, hogy – a Szövetséget a katonai biztonság szempontjából a legfőbb veszélyforrásnak tartó – Oroszországot ne kényszerítsék még agresszívabb lépések megtételére, és nyitva hagyják a kapcsolatok ismételt normalizálásához vezető utat.