Alig csengett le a skót függetlenségi népszavazás hatása, az Egyesült Királyság máris új, nemzeti integritását érintő kérdéssel néz szembe, miután a május 7-i választásokon a David Cameron vezette Konzervatív párt szerezte meg a mandátumok többségét. A második ciklusát megkezdő miniszterelnök így kénytelen lesz betartani ígéretét, miszerint az Európai Unióval való szerződéses viszony megreformálása – legalábbis az arra tett kísérlet – után 2017-ig népszavazást ír ki, melyen a britek dönthetnek az Unióból való kilépésükről, vagy bennmaradásukról. De milyen következményekkel járna Európa harmadik legnagyobb gazdaságának kilépése magára a Királyságra, Európára és a szélesebb világra nézve?

Az Unióval (és Európával) szemben mindig is távolságtartó Egyesült Királyságban nem új keletű az uniós ügyekben döntő népszavazás kérdése. Az 1975-ös, tagság fenntartásáról határozó referendumot követően David Cameron vette újra napirendre a kérdést, amikor 2013. januári beszédében felvázolta terveit az Európai Unió átalakításáról. Ennek során ígéretet tett arra is, hogy a folyamat végén maguk a választópolgárok dönthetnek országuk uniós tagságának további fenntartásáról. A toryk vezetője saját elmondása alapján viszont korántsem Unió-ellenes – sőt, a konfrontatív Európa-politika hátterében elsősorban nem a valós konfliktusok, hanem nagyrészt a UKIP (U.K. Independence Party) növekvő népszerűségére és az euroszkeptikus elitek nyomására adott válaszkényszer áll. Ennek ellenére sem ez, sem az a tény, hogy az Unió valóban megérett a reformra, nem változtat azon, hogy – a gazdasági és politikai előrejelzések szerint – a népszavazási ígéret nagyon is elhamarkodott volt.

Gazdasági oldalról közelítve kétségtelen, hogy a kilépés járna bizonyos előnyökkel, hiszen megszűnne a szigetország befizetési kötelezettsége, visszanyerhetné a kontrollt a halászati politikája felett, szabadon dönthetne arról, kit enged be az országba, és nem vonatkoznának rá sem a megújuló energiaforrásokra, sem a pénzügyi szektorra vonatkozó direktívák. Ezek az – euroszkeptikusok fő érveinek számító – előnyök viszont nem érnek fel ahhoz a stratégiai veszteséghez, amit a kilépés hosszabb távon okozna. A London City pénzügyi és innovációs szektorának ugyanis kiemelten fontos, hogy jelenleg szinte korlátlanul jut hozzá a fiatal és nemzetközi munkaerőhöz, a kilépéssel tehát a brit főváros elveszíthetné elsőségét a kontinentális pénzügyi központok javára. Valószínűsíthető továbbá, hogy az Egyesült Királyság kilépése esetén az exportorientált gépgyártás nagy része inkább az akadálymentesített Európát részesítené előnyben, ahogy az FDI-t is nagyrészt a több mint 500 millió fős piac lehetőségei vonzzák a Monarchiába. Mindezek miatt a UKIP képviselőin kívül szinte az összes meghatározó politikai szereplő a tagság fenntartását támogatja. Az ellenzéki munkáspárti vezető, Ed Miliband egyenesen gyenge vezetőnek titulálja a miniszterelnököt, amiért „az ország gazdasági prioritásai helyett a belpolitikai haszonszerzést tartja szem előtt.”

Az EU szempontjából egyértelmű, hogy mi volna a kilépés előnye: sokkal könnyebbé válna az Unió irányítása az integráció mélyítését és a politikai együttműködés fejlesztését folytonosan lassító, a közös politikákban csak szelektáltan részt vevő tagállam nélkül. Ahogy azonban az Egyesült Királyság sem hibáztathatja az Uniót minden problémájáért, úgy ez fordítva is igaz. Sem a demokratikus deficit leküzdésének, sem az európai polgárság megteremtésének nehézségén nem változtat az Egyesült Királyság tagsága vagy kilépése.

Sőt, az Egyesült Királyság nélküli Európa kisebb és szegényebb lenne, valamint jelentősen csökkenne a befolyása a nemzetközi porondon. Az unió lakosságának 12,5%-át és össztermelésének 14,8%-át kitevő ország biztosítja az EU-költségvetés 12%-át, és külkereskedelmének legnagyobb részét a többi 27 tagállammal bonyolítja. Politikai oldalról közelítve ennél jóval fontosabb, hogy a brit kivonulással felborulna a fennálló hatalmi egyensúly az EU vezetésében. A Királyság kilépése ugyanis valószínűleg a francia-német tengely megerősödését okozná, hiszen ezt követően az EU-n belül már nem tudná ellátni a két kontinentális állam közötti kiegyenlítő szerepet. Az sem elképzelhetetlen, hogy az EU hatalmi súlypontja így délkeleti irányba, a kisebb tagállamok felé tolódna, illetve (legfőbb támogatójának kiesésével) a többsebességes Európa ideája is nehezebben lesz fenntartható. A tágabb nemzetközi színtéren a kilépés az EU megosztottságáról és hanyatlásáról alkotott percepcióra erősít rá, ami egyrészt a gazdasági versenytársak (legfőképpen az USA és Kína) elfordulását jelentené, de a világ más részeinek regionális integrációját sem vinné előre. Összességében a kilépés – de a periodikusan fel-felbukkanó brit opt-out már önmagában is – bizonytalanná teszi az EU jövőjét, és kétségbe vonja a közös fellépés hatékonyságát olyan kérdésekben, mint a gazdasági válság, a görög összeomlás, az orosz külpolitikai válság vagy a bevándorlás szabályozása.

Nemcsak az Unió vesztene befolyásából az Egyesült Királyság nélkül, hiszen a szigetország ugyanúgy veszíthet súlyából, mind eddigi szövetségesei szemében, mind a nemzetközi szervezetekben (pl. a Transzatlanti Szabadkereskedelmi Megállapodásról folytatott tárgyalásokon szignifikánsan javít az ország tárgyalási pozícióján az uniós tagság). Az Egyesült Államok egyértelműen jelezte, hogy „az unió erős hangjának” szeretné látni az Egyesült Királyságot, az Obama-adminisztráció üzenetéhez pedig Ausztrália és Japán is csatlakoztak. Európai szövetségesei, elsősorban Franciaország és Németország egyértelműen a maradás mellett kardoskodnak, ugyanakkor nem támogatják a britek „á la carte” attitűdjét az európai politikákkal szemben, a bevándorlás szabályozásának restriktív reformjáról pedig hallani sem akarnak. A kilépés talán Törökországot érintené a legérzékenyebben, mivel így elveszítené EU-tagságának legfőbb támogatóját.

Amennyiben az Egyesült Királyság valóban kilép az Unióból, minden bizonnyal a kapcsolatok valamilyen szintű fenntartására törekszik majd a kontinentális Európával. A svájci modell gyakorlatilag a szabadkereskedelmi övezetben való részvételt, viszont az Európai Gazdasági Térségtől (továbbiakban: EGT) való távolmaradást jelentené, így nem vonatkoznának rá az EU-jogszabályok, de rálátása sem lenne az uniós jogalkotásra. A norvég modell az EGT-tagságon keresztül nyújtana némi rálátást a döntéshozatalra, ugyanakkor a norvég Európa-politikáért felelős miniszter óvatosságra inti Cameront, ugyanis szerinte a döntésekből való kimaradás bizonyos esetekben Norvégiát is bizonytalanná tette, a decision taker pozíció az Egyesült Királyságnak pedig valószínűleg elfogadhatatlan lenne. Persze nem lehet kizárni azt a lehetőséget sem, hogy egy újfajta, sui generis jellegű kapcsolat kialakítására kerül sor, de nincs rá garancia, hogy a kelet-európai kisebb államok nem ellenkeznének az ilyen kivételezett helyzet láttán. Nem is beszélve arról az eshetőségről, hogy ez a lépés más tagállamokat is az EU-val való “különleges kapcsolat” kialakítására ösztönözhet.

Biztonságpolitikai szempontból talán a leglényegesebb kérdés, hogy vajon mire elég a Közös Biztonság és Védelempolitika (CSDP), ha az Egyesült Királyság nem vesz benne részt. Nem földtől elrugaszkodott feltételezés, hogy az Unió elhagyásával a NATO-t erősítené, lényegesen megnehezítve az EU védelmi együttműködési törekvéseit, miközben az Európára, mint egészre nehezedő kockázatok ugyanúgy megmaradnának. Az EU a NATO-val ellentétben elsősorban a nem katonai jellegű biztonsági fenyegetések kezeléséhez szükséges képességek terén számít figyelemreméltó szereplőnek. Ezen kockázatokkal szembeni fellépésben az Egyesült Királyság is aktívan részt vesz, távolmaradása viszont valószínűleg még nehezebbé tenné az így sem egyszerű NATO–EU együttműködést.

A brit vezetők sosem titkolták, hogy sokkalta inkább a NATO-ban képzelik el az európai biztonság szavatolását, a jelenlegi ukrán–orosz válság körülményei viszont megkövetelik, hogy a főleg EU szinten szerveződő találkozókon megfelelően érvényesítsék érdekeiket. A NATO valóban a legfőbb védelmi intézmény Európában is, de a miniszteri találkozók mind a katonai, mind a politikai szárnyban ritkábbak, így a válságra adott válaszok kalibrálásában az Európai Uniónak jutott a főszerep, és nehéz elképzelni, hogy ezen válaszok kialakításánál az Egyesült Királyság ne ülne a tárgyalóasztalnál. A jövőben tehát egy nem EU-tag Egyesült Királyság esetén is megmarad az együttműködés – ez nemcsak a britek biztonságpolitikai törekvéseit segíti (főleg a védelmi költségvetésre nehezedő nyomás mellett), de az Unió is aligha kerülheti el valamifajta kapcsolat fenntartását.

El kell ismernünk, hogy a kilépés katasztrofális következményekkel járna mind az EU-ra, mind az Egyesült Királyságra nézve, úgy gazdaságilag, mint az Európai Unió politikai kihívásainak kezelésére nézve is. A mindkét területen jelentkező válságjelenségek leküzdéséhez egy egységes, koherens Unióra volna szükség, a kilépéssel fenyegetőző Egyesült Királyság pedig csak az EU további fragmentálódását és külpolitikai hitelességének csökkenését idézi elő. A britek mégis közelebb állnak a kilépéshez, mint 42 éves tagságuk során valaha, és csak rajtuk múlik, hogy fenntartják, és megpróbálják megreformálni ezt a nehézkes kapcsolatot, vagy egyszer és mindenkorra búcsút intenek az integrációnak.

Ez a cikk a FIGYELO.HU “Globálfalu” rovatában is megjelent a Felek közötti együttműködési megállapodás révén.