Főoldal Cikkek Az Sz-300-asok jelentősége az iráni-orosz viszonyban

Az Sz-300-asok jelentősége az iráni-orosz viszonyban

Írta
2894
0
Megosztás
Azeri Sz-300 PMU2 légvédelmi rakétakomplexum

Oroszország úgy tűnik, még sincs teljesen a „Sátán (Egyesült Államok) befolyása alatt”, mint állította Mahmúd Ahmadinedzsád korábbi iráni elnök közvetlenül az után, hogy az orosz fél 2010 őszén egy a Biztonsági Tanács által hozott határozatra hivatkozva, felmondta az Sz-300-as légvédelmi rakétarendszer leszállításáról szóló szerződést. A Vlagyimir Putyin által hétfőn kiadott elnöki rendelet követően ugyanis, a még 2007-ben megrendelt fegyver, egész pontosan annak modernizált, PMU2 névre hallgató változata, akár már idén Iránba érkezhet. Noha sokan, köztük Izrael is az április 2-án Lausanne-ban az iráni nukleáris programmal kapcsolatban megkötött egyezség pozitív hatásának tulajdonítja az oroszok lépését, mégsem beszélhetünk hirtelen jött döntésről. Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter januári teheráni látogatása alkalmával – ahol mellesleg egy katonai együttműködési szerződés is aláírásra került – iráni kollégája, Hosszein Dehkán, azt az akkor még homályosnak hangzó kijelentetést tette, hogy a két ország úgy döntött, megoldja az Sz-300-asok kérdését.

Magát a Sz-300-t tekintve elmondható, hogy ugyan nem képviseli a legmodernebb orosz technikát, mégsem lebecsülendő, hiszen hatékony védelmet nyújt a negyedik generációs vadászbombázó repülőgépekkel szemben. Az ötödik generációs F-35-ös már képes felvenni vele a harcot, de ezzel a térség országai közül egyelőre senki sem rendelkezik. Izrael ugyan már megkötötte az Egyesült Államokkal a szóban forgó gépek vásárlására vonatkozó szerződést, azonban ezek hadrendbe állítása leghamarabb csak 2018-ra várható. Mindez annak ellenére is fontos, hogy Ahmadinedzsád és utódja, Hasszán Roháni is többször elmondták, hogy a „cionista rezsim” semmi esetre sem merné megtámadni Iránt, de tudható, hogy Izrael az Sz-300-asokkal egyaránt rendelkező Görögországban gyakorlat során már tanulmányozhatta a légvédelmi rendszer működését. Ennek ellenére azt, hogy Izrael valóban támadást intézne ezek ellen, sokan kétségesnek tartották már az Iránnál kisebb katonai erőt képviselő Szíria esetében is, mely szintén megrendelte a fegyvert. Azzal együtt ugyanis, hogy korábban hallhatók voltak olyan nyilatkozatok, melyek szerint beavatkozást terveznek még az Sz-300-asok működésbe állítását megelőzően, a legtöbb szakértő szerint Izrael egy ilyen lépéssel – az esetleges orosz áldozatok miatt – teljesen elidegenítené magától Oroszországot, ezért ennek bekövetkezte igencsak valószínűtlen.

A katonai szempontoknál azonban vélhetően sokkal fontosabb a dolog politikai oldala. Az a tény, hogy Irán egy nagyhatalomtól komoly fegyverrendszert kapott, mindenképpen arra utal, hogy a nukleáris programjáról folytatott tárgyalások eddigi eredményességével – és e tekintetben Izraelnek részben igaza is van – Iránnak sikerül egyre jobban kitörnie a korábban őt övező viszonylagos elszigeteltségből. Másrészt, ha végigtekintünk azon, hogy miként kommentálták Irán, Oroszország és az Egyesült Államok részéről az ügyet, azt láthatjuk, hogy mindhárman kiemelték annak regionális összefüggéseit. Ebből kifolyólag Dehkán védelmi miniszter a takfíri terroristák jelentette fenyegetés miatti együttműködést hangsúlyozta, míg Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a régió instabilitásával, különösképpen a Jemenben kialakult helyzettel indokolta a lépést. Ezzel szemben az amerikai külügyminisztérium szóvivője Irán Jemenben, Libanonban és Szíriában végzett „destabilizációs tevékenységére” hivatkozva kritizálta az orosz döntést. Csakhogy Moszkva minden bizonnyal nem tekinti destabilizáló erőnek Teheránt, hiszen az előbbi három állam tekintetében egyáltalán nincs távol egymástól az orosz és az iráni álláspont.

Jemen kapcsán Iránt nemcsak napjainkban, hanem már a 2004-es felkelés során is az a vád – melyet természetesen mindkét érintett hivatalosan tagad – érte, hogy támogatja az Anszárullah mozgalmat, közismertebb nevükön a hútikat.  Az oroszok számára szintén nem ismeretlen az ország, figyelembe véve a Dél-Jemeni Népköztársaságnak a Szovjetunióval ápolt jó viszonyát, ma pedig az Anszárullahot láthatjuk Moszkva támogatását keresni. A libanoni Hezbollah – mely megalakulásától fogva szoros összeköttetésben áll Iránnal – egyre jobb viszonyt alakít ki Oroszországgal, legalábbis erre utal például az az oroszok által az ENSZ-ben emelt panasz, ami Izraelnek Szíria területén végrehajtott, és két, a Hezbollah soraiba tartozó katona életét követelő légicsapását ítélte el. Továbbá Szíria, melynek 2006-tól kölcsönös védelmi szerződése van érvényben Iránnal, hosszú ideje Oroszország szövetségese is. Sőt Putyin, aki a 2013 nyarán végrehajtott vegyifegyver támadást követően még úgy indokolta országának az Egyesült Államok tervezett katonai beavatkozását ellenző álláspontját, hogy ezzel a nemzetközi jogot és nem Aszad elnököt védi, valamivel több mint egy évvel később már úgy fogalmazott, hogy tekintet nélkül az Egyesült Államok vagy Öböl-országok reakciójára, meg fogja védeni a régióhoz kapcsolódó érdekeit. Szíria azért is érdekes, mert kormánya ugyancsak rendelt Sz-300-asokat, ám annak Oroszország ez idáig csak bizonyos alkotóelemeit szállította le. Ez pedig fontos lehet, hiszen sokakban felmerült, hogy Irán továbbadhatja Szíriának vagy a Hezbollahnak is a most kapott légvédelmi rendszert. Ennek lehetőségéről egyelőre nehéz bármi biztosat állítani, azonban meg kell jegyezni, hogy minden bizonnyal ettől tarthat a Szíriai Nemzeti Koalíció is, mivel arra kérték Szaúd-Arábiát és szövetségesit, hogy válaszul az oroszok lépésére, jutassanak további fegyvereket számukra. Mindeközben a fentebb említett Szaúd-Arábia is egyre inkább kezd Oroszország és Irán közös ellenfélévé válni, aminek az oka nem csak a mindkettejük által elítélt Jemen elleni katonai művelet, vagy a szíriai felkelők támogatása, hanem az is, hogy Putyin és Roháni egyaránt a szaúdiakat véli felfedezni az országaikat sújtó olajárcsökkenés mögött.

Ugyanakkor az előbbiek mellett van néhány olyan ok, ami miatt a felek bizalma egymásban nem feltétlenül teljes. Egyrészt például a busehri erőmű építése körüli furcsaságok jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy sok iráni szerint Oroszország csak felhasználja őket az Egyesült Államokkal való hatalmi alkudozás során. Az pedig oroszok attól félhetnek, hogy ha a nukleáris programról szóló tárgyalások eredményesen zárulnak le, sokat veszíthetnek pozíciójukból, mint Európa fő gázszállítója, hiszen az Európai Unió részéről látható szándék van iráni gáz vásárlására – azzal együtt, hogy Roháni korábban már kijelentette: a nyugat számára nem megbízható gazdasági partner. Mindazonáltal az is egyértelmű, hogy az Sz-300-asok átadása esetén jóval többről lenne szó, minthogy Irán – akinek haditechnikai eszközparkja ellenfeleihez mérten sok tekintetben korszerűtlen – csak kihasználta volna Oroszország ajánlatát, akinek a jelen gazdasági nehézségek miatt jól jött egy olyan 800 millió dolláros üzlet, amely akár további védelmi ipari szerződés megkötését is segítheti. Ezt támasztja alá Sojgu és Dehkán legutóbbi találkozója, ahol mindkét fél a régió biztonsága miatti együttműködésen túl, már az Egyesült Államok számukra nemkívánatos politikája elleni közös fellépésről beszélt.

Ez a cikk a FIGYELO.HU “Globálfalu” rovatában is megjelent a Felek közötti együttműködési megállapodás révén.

A fenti kép forrása: http://i55.tinypic.com/2z9ay6x.jpg