Főoldal Általános Szíria: az amerikai kivonulás, a török beavatkozás és a kurd kérdés

Szíria: az amerikai kivonulás, a török beavatkozás és a kurd kérdés

Írta
601
0
Megosztás
Forrás: Agence France-Presse

Az amerikai kivonulás nem érte váratlanul a nemzetközi társadalmat, a török érdekérvényesítés módszere annál inkább. Bassár El-Aszad szíriai elnök különösebb áldozat nélkül kapta meg Törökországtól azt, amit ő maga Oroszország segítségével sem tudott megszerezni: azoknak a területeknek egy részét, amelyeket az Iszlám Állam (IÁ) foglalt el 2014-ben. Ezekből a keleti tartományokból a terrorista szervezetet a szíriai Kurd Fegyveres Erők (SDF) zavarta el hosszas hónapok szaggatott küzdelmei során, megalapítva ezzel a szíriai kurd autonómiát a török határ majdnem teljes hossza mentén, az Eufrátesz folyó partjaitól egészen az iraki határig. A félig-meddig sikeresnek mondható adminisztráció magába foglalta a közigazgatást, a kereskedelmet, a rendfenntartást, és a nyugat számára kiemelt fontosságú terror elleni harcot. Az így megrajzolt —Rojavára keresztelt— de facto terület legitimitását első sorban ebből nyerte, és nemzetközileg is szélesebb elismerésre tett szert, mint az északnyugati tartományok kezdetben frakcionált igazgatása a Szíriai Szabad Hadsereg (FSA) révén, majd később az iszlám szélsőségesek által kialakított Üdvözítő Kormány egyesített adminisztrációja. Az SDF a 81 ország katonai szövetségét magába foglaló Globális Koalíció segítségével megsemmisítette az Iszlám Államot, felszámolta azok erődítményeit, kiképzőtáborait, robbanószer műhelyeit és elfoglalta a kalifátus legfőbb pénzforrását képző olajmezőket.

Ez az állapot állt fenn mindaddig, amíg október 6-án Donald Trump amerikai elnök úgy döntött, végleg kivonul Szíriából. Az 1000 fős kontingensből csupán 150 amerikai katona tartózkodott a török határ közelében, jelenlétük azonban egy régóta kilátásban lévő konfrontáció kirobbanását hivatott visszatartani. A bázisok elhagyását követően a török hadsereg gyorsabban lépett, mint mielőtt bármelyik ország bármit is reagálhatott volna: még 72 óra sem telt el, de Recep Tayyip Erdoğan török elnök már elindította az offenzívát. A beavatkozás kényszertárgyalásokhoz ültette a kurdokat Aszaddal, melynek keretében megegyeztek, hogy ha a szíriai kormány reguláris hadserege részt vesz az ellenállásban, akkor előbbi beengedi azt területeire és az ő oldalukon folytatja a harcot. Minek után a kormány az utóbbi öt évben minimális befolyással sem rendelkezett az Eufrátesz keleti területein, az ajánlatot nehezen utasította volna vissza: a kurdok szíriai fővárosának számító Qamishli városháza, valamint Haszaka és Kobani városok polgármesteri hivatalai felhúzták a szír kormány lobogóját. Ettől fogva ők diktálták a további feltételeket.

Forrás: Associated Press

Noha a kurd kérdését nem lehet elkülöníteni Szíriai egészétől —különösen egy ilyen többszereplős, elhúzódott háborúban—, az aktorok érdekei egy ponton mégis kereszteződnek: a rojavai övezetet illetően Törökország számára inkább Aszad kormánya, mintsem a kurdok jelenléte, a kurdok számára inkább Aszad visszatérése, mintsem a törökök bevonulása; a kettőt keresztezve magának Aszadnak pedig mi sem kedvezőbb, minthogy valaki szívességet téve feloszlassa a kurd de facto-t, felvállalva helyette az egyébként zérus következménnyel párosított nemzetközi reakciókat. Ennek tetejében a kurdok meggyengülésével az orosz és iráni érdekek semmiben sem ütköznek, mi több,  csapataik vérszemet kapva kémlelik Rojava olajmezőit, várva a megfelelő pillanatra.

De mi is lehet Ankara indítéka az offenzíva mögött? Hulusi Akar török hadügyminiszter sajtóközleménye a következőkről adott felvilágosítást: Cselekvésük mögött az önvédelem áll. Ez egy terrorelhárító művelet, mely biztonságot garantál a törököknek és a szíriaiaknak egyaránt, beleértve a kurdokat. “Az SDF, mely valójában PKK, semmiben sem különbözik az Iszlám Államtól”. Pont. Semmilyen nyomás nem tántorította el Ankarát attól, hogy ezen a retorikán kicsit is változtasson. Meglehet, ha ezt a törökök realista elméletével szemléljük, részben jogossá válhat: az SDF, mint szíriai kurd fegyveres erő az 1978-as megalakulású Kurdisztáni Munkáspárthoz (PKK) köthető, melyet a török törvényszék már 1984-ben terrorszervezetnek minősített. A PKK szűnni nem akaró erőszakos fellépései miatt az USA 1997-től, az EU 2002-től alkalmazta a minősítést. A 81 milliós Törökországban közel 20 millió kurd él, többségük szolidaritást gyakorolva a Munkáspárt iránt. Demográfiai elosztásukban az ország népességének 1/4-ét, területének 1/3-át képzik, kiváltképp a délkeleti tartományokban. Az etnikai határokkal megrajzolt Kurdisztán törökországi része kétszer nagyobb, mint Iránban, Irakban és Szíriában együttvéve. Utóbbi kettőben a pusztán 5 milliós és 2 milliós kurd kisebbségek ennek ellenére grandiózus ambíciókkal íveltek felfelé attól fogva, hogy anyaországaik válságba süllyedtek:

A 2005 óta autonóm Iraki Kurdisztán kormánya 2017-ben egy függetlenségi népszavazást írt ki, amin a 72%-os részvétel 93%-a igennel támogatta a leszakadást, ám ezt —a katalóniai referendumhoz hasonlóan— az iraki alkotmány illegálisnak tartotta, és nemzetközi szinten sem kapott számottevő támogatást. Ettől függetlenül a tartomány továbbra is de facto államként működik. A szíriai szomszédságban ha önálló kormányt nem is, de autonóm közigazgatást hasonló módon már 2013-ban felállítottak a kurdok. Nem csoda tehát, ha Ankara aggodalommal figyelte az SDF amerikai felfegyverzését, amelyre alapjában árulásként tekintett.

Forrás: Estudios De Política Exterior

A török a motivációnak megvannak a sajátos belpolitikai vonatkozásai is: a szíriai válsággócok elszigetelése a határtérségtől enyhíti Törökország menekültproblémáját, így egyrészt a menekültek  átköltöztetésével sikerül mérsékelni a belső feszültségeket, másrészt a kurd polgárok elmenekülésével és az arab lakosság betelepítésével irányított demográfiai változás vihető végig, ami tartósan megakadályozná a PKK újraszerveződését. Az idő előrehaladtával Ankara nem az emberi jogokat és vegyifegyver-tilalmi egyezményeket semmibe vevő Aszad rezsimet, vagy a véres kezű, globális biztonságot fenyegető Iszlám Államot, hanem az SDF-et tartotta a legnagyobb kihívásnak. Az elmúlt 3 évben ez több politikai és katonai cselekvésében is megnyilvánult: az Isztambulban székhelyes Szíriai Ellenzék Nemzeti Koalíciója (SNC) —kvázi emigráns kormány— 87 tagjából 8 a kurdokat képviseli ugyan, azok érdembeli együttműködését arab képviselőtársaikkal az erős befolyást gyakorló és egyben megkerülhetetlen Ankara folyamatosan ellehetetlenítette. A megosztottságot fokozta, amikor utóbbi katonailag is elkezdett beavatkozni az ellenzék belügyeibe: egyik ilyen eset a 2016 nyarán indított Eufrátesz Pajzs hadművelet, amely az IÁ ellen irányult eredetileg, de stratégiájában az északnyugati és északkeleti kurdok egyesülését hivatott megakadályozni a köztes területre eső al-Babnál. Miután ez megtörtént, a török hadsereg az északnyugati kurd közigazgatás fővárosát, Afrint célozta meg ezúttal az Olivafaág hadműveletben 2018 telén. 2019 tavaszán a vegyes lakosságú, aleppó-vidéki kurd fellegvárat képviselő Tell Rifat befogása is ezt az eltökéltséget jelezte. Az előzményekből kiindulva mégsem volt meglepő tehát, hogy az USA kilépése automatikus török beavatkozást von maga után. A kérdés az, ismét Trump rögtönzött belpolitikai Twitter-intézkedése ez, vagy háttértárgyalások előre megbeszélt eredménye? Az akciót követő válaszhatásokat elemezve aligha elképzelhető, hogy ne lett volna koordináció az érintett felek között.

Miután október 7-én az amerikai hadsereg személyi állománya kiürítette a Manbidzs katonai bázist, ott azonnal megjelent két Kremlin-közeli orosz újságíró, akik kamerákkal várták a török hadsereg érkezését és élőben közvetítették mindazt, amit várakozásuk alatt a helyszínen találtak: kimert ételt, bontott pezsgőt, behűtött sört, Coca-Colát, hátrahagyott személyes tárgyakat, sportszereket. Az orosz ügynökök előbb tudhatták meg hogy a szóban forgó bázis evakuálva lesz, mint a bázison élők maguk. Manbidzset kezdetben a török haderő célozta meg, ma mégis orosz páncélkocsik járőröznek a ott békefenntartás gyanánt, miközben az ezzel párhuzamos, Béke Forrása névre keresztelt török hadművelet korántsem volt kíméletes az ellenállókkal:

Az Emberi Jogok Szíriai Megfigyelő Szervezete (SOHR) szerint az első héten 177 SDF harcos mellett 79 civil vesztette életét és 637 esett fogságba, miközben több mint 200 ezer menekült hagyta el otthonát. A kaotikus helyzetben 785 iszlám állam fogoly szökött meg a kurd börtönökből, akik ma szabadon cirkálnak a régióban. A nemzetközi társadalom reakcióit —ha Ankaráról le is pattantak—, Washington mélyen viselte, ezért az önmaguknak is ellentmondó Trump nyilatkozatok sorozata után a Fehér Ház delegációt küldött Ankarába. Az offenzíva tizedik napján Mike Pence, az Egyesült Államok alelnöke tűzszüneti megállapodással sétált ki Erdogán palotájából, melyet mindkét oldal saját győzelmének tekintett. A szembetűnőbb mégis Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter sajtótájékoztatója volt: “Megkaptuk, amit akartunk. Az USA elismerte a műveleteink legitimitását”.

A megegyezés szerint a török hadsereg és szíriai partnerei 120 óráig szüneteltetik az offenzívát, cserébe Trump felfüggeszti a gazdasági szankciókat melyeket három nappal azelőtt léptetett életbe, valamint garantálja, hogy a kurdok visszavonulnak a határtól 30 km-es mélység mögé. Ezzel Törökország kialakítja a biztonsági zónát az Eufrátesztől Irakig. Habár Washington megakadályozott egy humanitárius katasztrófát, Ankara terveinek nem szabott gátat: nem született valódi garancia arra, hogy a későbbiekben a törökök ne lépnék át a 30 km-es vonalat a kurdok kárára, vagy hogy ne lépjenek onnan vissza az oroszok javára; de arra sem, hogy tartsák magukat a vállalásaikhoz. Sikerülhet-e ez Törökországnak?

Nem volt kétség afelől, hogy az irreguláris kurd erőket az egyébként második legnagyobb NATO hadsereg különösebb akadály nélkül visszavonulásra tudja kényszeríteni, csakhogy egy 450 km hosszú és 30 km széles biztosági zóna felállítása már nem csak katonai erőforrásokat igényel. Ez a 13’500 km2 legalább négy magyar megyének megfelelő terület, melyen a biztonság megteremtése és stabilizálása mellett a közigazgatás sem lesz egyszerű feladat. Erdogán a nála tartózkodó 3.6 millió szíriaiból 2 milliót tervez visszatelepíteni ebbe a zónába, legalábbis saját elmondása szerint ez a terve. Ennyi ember átmozdítása nem csak logisztikai kihívást fog jelenteni, de az sem biztos, hogy a zömükben középső és északnyugati tartományokból származó, évek óta Törökországban élő menekültek hajlandóak lesznek-e átköltözni a számukra idegen északkeleti tartományokba, ahova se rokonság se ingatlan nem köti őket, és ahol a térség fennhatóságának jövője is kérdéses.

Vállalások ide vagy oda, a tűzszünet utolsó óráiban Erdogán Szocsiba utazott, hogy Putyinnal folytassa ott, ahol az amerikai alelnökkel abbahagyta. Az itt született török-orosz megállapodás hosszabb távra tervezett, mint az 5 napra szóló török-amerikai: feltételként szerepel a szíriai területek integritása, célkitűzésként a terrorizmus és szeparatizmus elleni küzdelem (mint újfent használatos fogalom a szíriai konfliktusban), illetve eszközként a közös járőrözés és felügyelet, mellettük a pufferzóna hosszán felsorakozott Aszad hadsereg határvédelmi erői. A tárgyalásokba se a szír kormány, se a szíri ellenzék nem lett beavatva, az amerikai szerepvállalás csökkenésével pedig az orosz-török duó minden eddiginél nagyobb hatáskört kapott.

Ugyanezen a napon —talán nem is véletlenül—, a szír elnök látogatást tett az északi frontvonalon harcoló csapataihoz. Az eseményt közvetítő állami csatornán így szólt a katonákhoz: “Erdogán egy tolvaj. Az Iszlám Állammal lopta az olajunkat, és most a földünkkel is azt teszi. Megadjuk az amnesztiát a szeparatista kurdoknak, így mindenki készen állva léphet fel az agresszió ellen.” Ez a médiafogás azon a területen történt, ahol 2018 óta török megfigyelő pontok álltak az úgynevezett Eszkalációcsökkentést Felügyelő Erők missziójának részeként, s ez eleve az Aszad hadsereg előrenyomulását hivatott megfékezni. Egy év farkasszemezés után az orosz és az iráni megfigyelő pontokkal, a szír hadsereg az orosz légierő segítségével átlépte a törökök által meghúzott vonalat és befoglalta az ellenzéki Khán Sejkhún várost, 10-10 méteres sávban megkerülve a török katonai bázis négy oldalát. Egy szcenárió, melynek eshetősége nem áll messze az ismétlődéstől.

Forrás: Live Universal Awareness Map

A szíriai konfliktus legújabb fejezete az Iszlám Állam vezetőjének likvidálása. Abu Bakr al Baghdadi, eredeti nevén Ibrahim Awwad rejtekhelyét október 26-a éjjelén rohamozta le az amerikai Delta Force alakulat Barishán. A település 5 km távolságra esik a török határtól és az al Kaida szíriai nyúlványának felügyelete alatt áll. A Hamza bin Láden —Oszama bin Láden fia— által megalapított Hurrasz al Din terrorcsoport anyaszervezete a Levante Felszabadító Testület (HTSh, korábban Nuszra Front) kiváló kapcsolatot ápol Törökországgal, és ma már a teljes Idlib tartomány a szomszédos Aleppó tartomány nyugati felével az ő befolyásuk alatt áll. A leszámolás tökéletesen egybeesett az IÁ elleni harc beharangozott végével. Ezzel a kurdok már nem hivatkozhatnak arra, hogy feltámad az Iszlám Állam, ahogyan Törökországnak sem marad Damaszkusz felé igazolható indoklása arra, hogy bent maradjon. Jóllehet, a globális terrorfenyegetés csökken, a helyi feszültségek nem. Ellenzék, szeparatista, terrorista: egybemosva kerül elmosásra az összes. A megmaradt övezetek további ütközések helyszínéül szolgálnak majd, a hegemóniájára hagyott Oroszország akaratával pedig senki sem fog dacoskodni: előbb vagy utóbb minden visszakerül Aszadhoz. Eladva vagy elpusztítva, kényszerítve vagy elárulva, az áldozat mindig egy: a szíriai nép polgárai.

Szerző: Ibrahim Imre