Elsöpörheti-e a populista hullám a NATO-t és az Európai Uniót?

Elsöpörheti-e a populista hullám a NATO-t és az Európai Uniót?

821
0
Megosztás

Az úgynevezett anti-establishment populizmus tagadhatatlanul felemelkedőben van a világ nyugati részén. Vegyük példának Donald Trump „drain the swamp” („mocsárlecsapolás”) választási ígéretét, a Brexitet, vagy az olasz baloldali Öt Csillag Mozgalom és a német jobboldali Alternative für Deutschland (AfD) megerősödését. Ezeket vizsgálva megfigyelhetünk egy, az addigi politikát, és vele együtt a hatalmi elitet és intézményeket elutasító tendencia fokozott megjelenését.

Vitatkozhatunk a kiváltó okokról, habár tisztán látszik, hogy a mozgatórugók jellemzői különböznek Európát és az Amerikai Egyesült Államokat tekintve, sőt, gyakran még Európán belül is. Ami viszont egyértelműen észrevehető, hogy Moszkva vehemensen bátorítja a hullámot, nem csak, mert kihívója az 1945 utáni értékorientált liberális nemzetközi rendnek, de valós biztonsági fenyegetéseket is jelenthet Európára nézve.

Európai uniós törésvonalak

Habár könnyű becsmérelni az Európai Uniót végeláthatatlan procedúrái és „bizánci” politikája miatt, kiemelendő, hogy alapvető eleme a kontinens biztonsági felépítésének. E kifejezett kihívásának része, hogy nem csak „elszenvedője” a populista hullámnak, hanem kiváltó oka is egyben.

A populizmus egyik erős mozgatója egy feltételezett – és nem teljesen igazolatlan – meggyőződés, miszerint a „brüsszeli elit” elkötelezett egy erőltetett politikai egyesítés irányába, figyelmen kívül hagyva az egyes nemzetek szuverenitását, érdekeit és ambícióit. Habár a referendum utáni brit politika fordulatai nem szolgáltatnak túl sok értékes információt (az „a Brexit az Brexit” kijelentést nehezen értelmezhetjük konkrét tervként), az Egyesült Királyság EU-ból való kilépésének lehetősége nagy mértékben súlyosbította a problémát. A leglelkesebb brüsszeli föderalisták számára pedig a leghajthatatlanabb ellenfeleik ön-kizárása azt jelenti, hogy itt az idő a minél gyorsabb, és nagyobb mértékű előrenyomulásra. Azoknak pedig, akik már eddig is szkeptikusak voltak, ez indokot és szabad teret adhat a további „exitek” megfontolására.

 

brexit
forrás: The Independent

Ez több mint egy politikai és gazdasági ügy. Ha létezik egyetlen fontos közös nevező a jelenlegi Oroszország által alkalmazott hadviselésről – hívjuk azt hibridnek, non-lineárisnak, vagy aszimmetrikusnak – szóló vitáknak és diskurzusoknak, az mindenképpen az, hogy a 21. század konfliktusai legalább annyira a politika, a moralitás, a gazdaság és a kormányzás terén folynak, mint konkrét hadszíntereken. Amíg a NATO megmarad az elengedhetetlen katonai szövetségnek, az Európai Unió felbecsülhetetlen szereppel bírhat a NATO hatáskörén kívül eső tartományok tekintetében.

Az EU már elkezdte kiterjeszteni biztonsági szerepét, habár az intézkedések végrehajtása egyelőre jelentős mértékben inkább a deklaratív, mint a gyakorlatban is működő fázisában van.

Főleg így, hogy napvilágot látott az Egyesült Királyság tagállamkénti elvesztése– Európa legnagyobb hadügyi költségvetésével együtt – az Európai Uniónak két fontos feladatra kell párhuzamosan fókuszálnia: egyrészt, az úgynevezett non-kinetikus (nem kizárólag fizikai) biztonság kiépítésére, fejlesztve a közös kémelhárítást, illetve a pénzügyi és politikai védelmi intézkedéseket, másrészt, a tagállamok bátorítására, hogy szánják rá a megfelelő mértékű forrást a saját nemzeti hadseregeikre. Ugyanakkor, ha az EU szétesik, esetleg irrelevánssá válik, az önálló államok sokkal kevésbé lesznek hajlandóak kielégítően véghezvinni ezeket a fejlesztéseket.

Középen a NATO

A NATO-nak más jellegű kihívásokkal kell szembenéznie, mint az Európai Uniónak. Habár gyakran „céltáblának” használják a populista politikusok, (például Marine Le Pen, a francia Nemzeti Front elnöke) általában kevésbé tűnik úgy, hogy különböző országok a kilépésen gondolkoznak, vagy hogy önmagától feloszlana, összeomlana a szövetség. A viták sokkal inkább aköré csoportosulnak, hogy a reménybeli új tagok, név szerint Svédország és Finnország tényleg csatlakozzanak-e, továbbá az egyes országok hajlandóságáról aziránt, hogy a védelmi költségeiket a GDP 2%-ra növeljék, ami a NATO által kijelölt általános minimum.

Valóban, több jobboldali populista, például a lengyel kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS), vehemens támogatója a szövetségnek. (Lengyelország nem csak, hogy elérte a 2%-ot, elkötelezett aziránt, hogy meg is haladja azt).

Az európai populista-kihívás tehát a NATO tekintetében sokkal inkább a gyakorlati kérdésekben jelentkezik, mint magában a szervezet létében. Vannak olyanok a szövetségben, főleg a mediterrán országok képviselői, akik nagyobb fenyegetést látnak a Közel-Keletről és Észak-Afrikából érkezőkben, mint Oroszországban, és megkérdőjelezik a balti légirendészet (BAP misszió) és a keleti határra telepített állások fontosságát is.

Ezek a tagállamok gyakrabban viszont a hangsúlyt inkább az önállóságra helyezik. A Pew Research Centre 2016-os kutatása alapján több európai országban egyértelmű többségben (Görögországban 83%, Olaszországban 67% és Lengyelországban 65%) vannak azok az állampolgárok, akik úgy érzik, más országokat hagyni kell, had oldják meg egyedül saját problémáikat. Nehezen mondható egybeesésnek, hogy a felsorolt három országból kettőben populista kormány regnál, és a felmérések szerint Olaszországban is fej-fej mellett halad az Öt Csillag és a Demokrata Párt.

trump
forrás: Inside EVs

Természetesen még meglátjuk, mi lesz az Amerikai Egyesült Államok fő kihívása. A kampányidőszakban Donald Trump szkeptikusan állt hozzá egy „elavult” NATO-hoz, különösen az USA kötelezettségeit illetően azokkal a tagállamokkal szemben, akik nem járulnak hozzá az általa megfelelőnek ítélt mértékben a saját védelmükhöz, másrészről viszonttöbbször is kifejezte a NATO iránti elkötelezettségét. Ráadásul tevékenységében mindenképpen korlátozza majd a Kongresszus és a kormányapparátus, akik túlnyomórészt támogatóan állnak az Egyesült Államok folytatólagosan pozitív szerepéhez a Szövetségben. Reálisan, a populista fenyegetés az Atlanti-óceán túlpartjáról leginkább a Trump által gyakran tanúsított apátiában keresendő: egy olyan USA-adminisztráció, amely a valódi előnyeit inkább kétoldalú kapcsolatokban látja, minta többoldalú egyezményekben való elköteleződésben.

Reménysugarak

Ahogy a britek épp felfedezik, könnyebb ígérni az elszakadást, mint a gyakorlatban véghezvinni azt. Továbbá, nem minden kampányígéret válik szakpolitikává, főleg ha annak több évtizedes irányát fordítaná vissza. Ha valami, akkor alapvető fontosságú nem engedni a fokozódó tehetetlenségnek. Semmi sem olyan kártékony, mint hagyni a politikai párbeszédet elterelődni arról, hogy a szövetség egyáltalán felbomlásra van-e ítélve, arra, hogy hogyan lehet legegyszerűbben megoldani a kiválást.

Emellett az is megeshet, hogy az új kihívások hosszú távon még kedvezőek is lehetnek. A NATO feladata, hogy kihangsúlyozza értékeit, alapelveit minden tagja számára. Továbbá, az Egyesült Államok adta garancia nélkül, az európai országoknak sokkal komolyabban kell venniük a saját védelmüket. Az Európai Unió GDP-je körülbelül 17 milliárd dollár környékén áll, ami épphogy egy milliárd dollárral kevesebb, mint az Egyesült Államoké. Ennek ellenére a haderő fenntartására és fejlesztésére szánt összegekben nagy különbségek mutatkoznak: az EU összességében 219 milliárd, míg az USA 618.7 milliárd dollárt költ hadseregére.

Ennek ellenére az Unió valószínűlegorvosolni tudja a helyzetet az USA által leépített mértékű támogatások esetén is, ám ez nem teljesen szükségszerű – főleg, ha azzal az Oroszországgal kell foglalkoznia, amelynek hadi költségvetése nagyjából 43 milliárd dollár (nyilván, a párhuzam nem közvetlen, mivel egy autoriter rezsim kevesebb anyagi ráfordítással is több mindenre képes – de ennyivel természetesen nem).

Bármilyen esetben is, a probléma nem a „katonát a katonáért” számolásokban mutatkozik meg. Ahogy fentebb említettem, a modern „non-lineáris” hadviselés legalább annyira lényeges eleme a kormányzás, mint a tűzerő. Többféle módszert használva, a kémkedéstől, a kiberhadviselésen és dezinformáción keresztül a hasznos politikai mozgalmak támogatásáig, Moszkva keresi az EU-ban és a NATO-ban megtalálható törésvonalakat. Sok populista mozgalmat találhatunk a szövetségeseik és eszközeik között, főleg a populizmus által elutasított intézmények, normák és a modern globális rendszer alapvető meg nem értése miatt.

Ha az EU azt a döntést hozza, hogy tovább színleli, hogy a túlélés csak a jobb nyilvános kapcsolatokon, vagy a megduplázott föderalizmuson múlik, akkor egy megkérdőjelezhető jövővel néz szembe. Tehát, könnyen megerősíthetné relevanciáját, ha a tagállamokat inkább abban segítené, hogy felvértezzék magukat a 21. század adta biztonsági kihívásokkal szemben. Ha a helyzetet jól kezelik, hatékony együttműködést és támogatást biztosíthat a tagállamoknak, ahelyett, hogy folyamatosan a brüsszeli perspektívát sulykolja. A folyamat nem csak az európai biztonságot növelné, de a populista politika EU-ellenességének is jóval kevesebb teret adna.

(Forrás: NATO Review – Will the populist wave wash away NATO and the European Union?)