Főoldal Általános A visegrádi védelempolitika fejlődése

A visegrádi védelempolitika fejlődése

Írta
303
0
Megosztás
Forrás: Ministry of Defence of the Czech Republic.

A Visegrádi Együttműködés kialakítása

A Visegrádi Nyilatkozatot 1991. február 15-én írták alá Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország vezetői. A formáció történelmi alapja messzire nyúlik vissza: 1335-ben Róbert Károly, magyar király kezdeményezésére a cseh Luxemburgi János és a lengyel III. Kázmér uralkodók hármas találkozót tartottak a Magyar Királyság területén lévő Visegrádon. A „regionális csúcstalálkozó” célja az volt, hogy megoldást találjanak a Bécs városa, konkrétan az árumegállító joga által okozott gazdasági kihívásra, amely súlyos hátrányokkal járt a közép-európai kereskedelem számára. Megoldásképp megállapodtak egy új kereskedelmi útvonal kijelölésében, amely megkerülte a bécsi vámot. A kereskedelmen túl több politikai, sőt katonai kérdésben is fontos döntéseket hoztak, hiszen elsimították a Lengyel Királyság és a Cseh Királyság közti ellentéteket, illetve „kölcsönös védelmi megállapodást” kötöttek egymással. Ezekre a pozitív történelmi hagyományokra építkezve hívták életre az új együttműködést 1991-ben. Az eredetileg háromtagú regionális együttműködés 1993-ban vált a jelenleg is ismert négytagúvá, mikor Csehszlovákia felbomlott és létrejött a független Szlovák Köztársaság, amely továbbra is részt kívánt venni a közös formációban.

A magyar miniszterelnök által kezdeményezett együttműködés többek közt a partnerállamok közti biztonságpolitikai, azon belül is a katonai, azaz a védelempolitikai kapcsolatok fejlesztését tűzte ki célul. (Ennek magyar részről ki nem mondott célja az volt, hogy megakadályozza egy új kisantant létrejöttét a közép-európai hatalmi vákuumban.) A felek megállapodtak abban, hogy rendszeres találkozókat tartanak és összehangolják külpolitikájukat a Varsói Szerződés és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának lebontásával, valamint segítséget nyújtanak egymásnak az európai uniós, illetve a NATO integrációval kapcsolatban.

A védelempolitikai fejlődés korszakai

A védelempolitikai együttműködés fejlődését három szakaszra lehet bontani. Az első szakasz az alapító nyilatkozattól számítva 2004-ig tart, amikor minden visegrádi állam sikeresen felvételt nyert az Európai Unióba és az Észak-tlanti Szövetségbe. Ebben az időszakban a találkozók témáját az integráció(k) előkészítése és menedzselése dominálta. A második szakasz 2004-től körülbelül 2012-2013-ig tartott, mely során az újradefiniált visegrádi együttműködés elsődleges feladatának az EU közös kül- és biztonságpolitikájának, valamint a NATO transzformációnak és műveleteinek támogatását tartotta. A harmadi szakasz, melyet az aktív kezdeményezőkészség, majd pedig az önálló védelempolitikai együttműködés gondolata jellemez, a 2010-es évek elejétől számítható. A 2012-es chicagói NATO-csúcsot, és a megváltozott biztonsági környezet (arab tavasz, ukrajnai válság, migrációs válság) kialakulását követően új lendületet nyert a visegrádi védelempolitikai együttműködés, ismét rendszeressé váltak a miniszteri szintű találkozók, valamint a védelempolitikai vonatkozású csúcstalálkozók, melyek során részletes közlemények, valamint meghatározó stratégiai dokumentumok születtek.

Saját ábra.

Az első időszak: „tetszhalott” állapot

Az Együttműködés első éveit a kevés sikerek ellenére (mint a CEFTA) inkább a kudarcok, a széthúzás és az egymással való versengés jellemezte; a közép-európai államok külön-külön lobbiztak az euroatlanti integrációjukért. Ennek oka, hogy a Visegrádi Együttműködés nem rendelkezik állandó intézményi struktúrával, ezáltal sokkal erősebben megszenvedi a részes államok politikai irányváltásait, amelyek megnehezítik az együttműködést. A kilencvenes éveket a Visegrádi Együttműködés „tetszhalott” állapotaként jellemezzük, amely egészen az 1998-as budapesti csúcstalálkozóig tartott, ahol Csehország, Lengyelország és Magyarország megállapodott abban, hogy segítséget nyújtanak a ’97-es NATO bővítésből kimaradt Szlovákiának a lemaradásának lefaragásához, és új lendületet adnak az Együttműködésnek.

Saját ábra.

A második időszak: az euroatlanti integráció támogatása

2004-ben a formáció egy fontos választóvonalhoz érkezett, hiszen minden részes állam tagjává vált mind az Észak-atlanti Szövetségnek, mind pedig az Európai Uniónak, ezáltal pedig teljesültek az 1991-ben kitűzött célok. Szükségessé vált, hogy döntsenek az együttműködés jövőjéről; megszűntetéséről vagy új tartalommal való megtöltéséről. A 2004. május 12-ei csúcstalálkozón úgy döntöttek a visegrádi államok vezetői, hogy fenntartják a Visegrádi Együttműködés kereteit, hogy elősegítsék a régió fejlődését és érdekérvényesítő képességeit.

A 2004-től kezdődő időszakban a részes államok leginkább azzal voltak elfoglalva, hogy kialakítsák a megfelelő együttműködést az Európai Unió és az Észak-atlanti Szövetség tekintetében. Önálló visegrádi védelempolitikai kezdeményezésről nem beszélhetünk. A miniszteri értekezletek és csúcstalálkozók témái legfőképpen az uniós közös kül- és biztonságpolitika, valamint a keleti bővítés voltak.

Saját ábra.

Harmadik időszak: az aktív kezdeményezés és az önálló visegrádi együttműködés időszaka

Az új időszak alapvető védelempolitikai irányvonalát az jellemezte, hogy a visegrádi országok igyekeztek meghatározni, hogy mivel tudnak hozzájárulni a NATO-képességek növeléséhez a megváltozott biztonsági környezetben. Ennek meghatározó dokumentuma a 2012. április 18-ai, a prágai védelmi miniszteri találkozón született “Responsibility for a strong NATO” nyilatkozat, melyet a 2012-es chicagói NATO-csúcs apropóján fogalmaztak meg. A nyilatkozatban a visegrádi országok kifejezték maximális támogatásukat és elhivatottságukat a 2010-es új stratégiai koncepció hármas prioritása (kollektív védelem, válságkezelés és kooperatív biztonság) iránt.

Saját ábra.

A 2013. október 14-ei budapesti csúcstalálkozó mérföldkőnek tekinthető a visegrádi országok védelempolitikai együttműködésében. A kormányfők által kiadott közös nyilatkozatban túlmennek azon, hogy a Visegrádi Négyek csupán hozzájárulnak a NATO és az Európai Unió védelmi képességeinek fejlesztéséhez, és célul tűzik ki egy saját, közös védelempolitika kidolgozását, természetesen összhangban az Észak-atlanti Szövetség és az EU törekvéseivel. A budapesti csúcstalálkozóhoz hasonló jelentőségű volt a V4 védelmi minisztereinek 2014. március 14-ei megbeszélése, ahol két, stratégiai jelentőségű dokumentumot hoztak nyilvánosságra a közös védelempolitikával kapcsolatban, melyek napjainkig meghatározzák az együttműködés törekvéseit.

Az első dokumentum a Long Term Vision of the Visegrad Countries on Deepening their Defence Cooperation nevet viselte, melynek célja egy hosszútávú közös védelempolitikai stratégia megalapozása volt. A biztonsági környezet értékelése (melyet törékenynek minősítettek) után megnevezik azt a három területet, melyen szükségesnek tartják az együttműködés elmélyítését, ezek a következők:

  • közös képességek és a védelmi ipar fejlesztése, valamint közös beszerzések;
  • többnemzeti alakulatok létrehozása;
  • közös oktatások, képzések és gyakorlatok.

A második dokumentum, amely a Framework for Enhanced Visegrad Defence Planning Cooperation nevet viselte, a hatékonyabb védelempolitikai gazdálkodásról szólt. Miután bizonyos katonai képességek fejlesztése és fenntartása rendkívül magas költségekkel jár, ezért feladatul tűzték ki, hogy kialakítsanak egy olyan keretrendszert, amely lehetőséget biztosít azon területek felkutatására, amelyeken megvalósulhatnak a közös védelempolitikai beszerzések és fejlesztések. A gyakorlati megvalósítás elemeiként a következőket határozták meg:

  • a források együttes biztosítása a visegrádi államok által;
  • közös beszerzések végrehajtása;
  • önálló kutatás-fejlesztés kialakítása a visegrádi együttműködésen belül.

Sikerek és kudarcok

Ha megvizsgáljuk az első dokumentumban megjelölt területeket, akkor egyaránt találhatunk sikereket és kudarcokat is. Sikeresnek tekinthető a többnemzeti alakulatok létrehozására való törekvés, hiszen 2019 nyarán másodjára kerül felállításra a V4 harccsoport, továbbá létrehoztak egy közös ABVR zászlóaljat. A közös oktatások és képzések szempontjából meg kell említeni a visegrádi országok területén található NATO Kiválósági Központokat (5), valamint a 2018-ban aláírt együttműködési megállapodást az államok védelmi felsőoktatási intézményei között.

Látható, hogy a többnemzeti alakulatok, valamint a közös képzések területén vannak sikerek és részeredmények az együttműködést tekintve. Sajnos, azonban a közös beszerzések és kutatás-fejlesztés kapcsán (melyek a szorosabb védelmi integráció irányába mutatnának) a törekvések ellenére inkább a kudarcok jellemzik a visegrádi államokat. A közös beszerzések területén számos próbálkozás történt. A kilencvenes években felmerült, hogy azonos modellekre cseréljék a volt szovjet vadászgép-flottákat, azonban ez meghiúsult. A lengyelek amerikai, a magyarok és a csehek svéd eszközöket vásároltak, míg a szlovákok megtartották a szovjet haditechnikát. Gondolkodtak egy közös, új generációs páncélozott harcjármű beszerzésében, sőt, közös modernizálásban is a T-72 harckocsikat illetően, de ezek sem valósultak meg. 2002. május 30-án hivatalosan is megállapodtak, hogy közösen hajtják végre a Mi-24 helikopterek felújítását, de ez szintén nem valósult meg. 2014-ben egy közös radarfejlesztési programot jelentettek be, amely az ígéretes indulás ellenére, végül a csehek kiszállása okán, nem valósult meg. Voltak még kisebb projektek a személyi felszerelések, a lőszergyártás összehangolása, valamint a vezetési, hírszerzési és felderítési (C4ISR) képességek terén, azonban ezek sem valósultak meg.

Értékelés

Az eredmények és a visegrádi nyilatkozat aláírása óta eltelt idő függvényében könnyedén fogalmazódhat meg bennünk negatív vélemény a védelempolitikai együttműködéssel kapcsolatban, hiszen relatív kevés sikert tud felmutatni a Visegrádi Együttműködés ebben a tekintetben. A teljes képhez azonban figyelembe kell vennünk a kooperációt gátló tényezőket is, melyből számtalan akad.

A V4 fejlődésének kulcsszava az egyensúly. A részes államok történelmét és jelenét is számos vitás pont terheli, gondoljunk csak a határon túli kisebbségek helyzetére vagy az Oroszországhoz fűződő különböző álláspontokra. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a gazdasági erőforrások és képességek aszimmetriáját. Ebben a kontextusban értelmezve a V4 akár sikeresnek is tekinthető, hiszen az érdekellentétek és a sérelmek ellenére már több mint két évtizede jelent biztos pontot a négy közép-európai ország kapcsolatában.

Egy elhamarkodott mélyítés az együttműködésben azonban felborítaná ezt a kényes politikai egyensúlyt, és az egyik részes tagállam akár bojkottba forduló ellenkezése ismételten „tetszhalott” állapotba juttathatná az együttműködést. Nagyon fontos ezért, hogy minden lépésnél, melyet az intézményesítés vagy az együttműködés mélyítése kapcsán tesznek az államok, tekintettel legyenek a konszenzusra való törekvésre és ezáltal a folyamatok időigényességére. Ezen szempontok figyelembe vételével kell véleményt alkotnunk a védelempolitikai együttműködés mértékével és minőségével kapcsolatban.