Főoldal Cikkek Iráni haderőfejlesztés: sérti a fegyverembargót a tervezett repülőgép-beszerzés

Iráni haderőfejlesztés: sérti a fegyverembargót a tervezett repülőgép-beszerzés

1305
0
Megosztás
A Szohoj Szu-30SzM típusú repülőgépek légibemutatója a MAKSZ Nemzetközi Repülési Kiállításon, a Moszkva melletti Zsukovszkban forrás: REUTERS/Maxim Shemetov (http://www.reuters.com/article/us-russia-iran-arms-idUSKCN0VR2TV)

Irán orosz gyártmányú harci repülőgépeket vásárolna Oroszországtól: a megfontolás jogos, de mit szól ehhez az ENSZ Biztonsági Tanácsa és mik a hosszú távú kilátások?

Irán úgy tűnik kész aláírni az adásvételi szerződést Moszkvával az orosz gyártmányú Szuhoj Szu-30 Flanker repülőgépek beszerzéséről. A vásárlás az iráni haderő modernizálási tervébe illeszkedik, köszönhetően a júliusi nukleáris megállapodásnak, mely feloldotta az ország fegyvervásárlási tilalmát.

Teheráni kormányzati források szerint Hosszein Degán, iráni védelmi miniszter február 16-i moszkvai látogatása alkalmával a beszerzésre vonatkozó tárgyalások célegyenesbe érkeztek. A miniszter elsősorban a szóban forgó repülőgépek vásárlásáról, illetve az Almaz-Antej Sz-300 PMU-2 – ballisztikus rakéták elhárítására is alkalmas – légvédelmi rakétarendszerek szállításáról tárgyalt Oroszországban. “Az iráni légierőnek szüksége van a Szu-30 típusú repülőgépekre, és a tárgyalások előrehaladottságát tekintve reméljük, hogy a következő látogatáson aláírásra kerül az adásvételi szerződés”nyilatkozta korábban az iráni védelmi minisztérium egy képviselője.

Degán személyesen is megerősítette szándékát a repülőgéppark modernizálására, de nem pontosította, hogy az orosz gyártmányú vadászrepülőgép típus melyik változata érdekelné. Teherán feltehetőleg a Szu-30 egy (az indiai, maláj, algériai és egyes orosz gépekhez hasonlóan) jelentősen továbbfejlesztett verzióját részesítené előnyben, de tekintettel a gazdaság nem túl fényes helyzetére, elképzelhető, hogy egy egyszerűbb és olcsóbb, (az orosz légierőnél rendszeresített) Szu-30M2-n alapuló változatra esik a választásuk.

Bár az Oroszország legkeletebbi csücskében, Komszomolszk-on-Amurban gyártott Szu-30M2 aerodinamikai és avionikai tulajdonságai is elmaradnak a továbbfejlesztett Szu-30SzM-étől, bármely Szu-30 változat beszerzése nagyban növelné az iráni légierő ütőképességét, mely jelenleg elavult amerikai, orosz és kínai gyártmányú repülőkből áll. A géppark legmodernebb elemeinek a még a sah idejében vásárolt amerikai Grumman F-14A Tomcatek és részben a Szovjetuniótól vásárolt, részben az első öbölháború alatt Iránba menekített iraki MiG-29-esek számítanak.

Egyes vélemények szerint Teherán nem elégszik meg a beszerzésekkel: az a szándéka, hogy a repülőgépek gyártási engedélyét is megvásárolja. Ebben az esetben (India után) Irán lenne a második ország a világon, mely helyileg gyártja az Szu-30 egy változatát.

Mindazonáltal még korai lenne “tiszta üzletről” beszélni, hiszen nemcsak a gyártás, de a vásárlás is akadályokba ütközhet. A 2015 júliusában aláírt és történelmi jelentőségűként definiált nukleáris megállapodás szerint a fegyver-embargó még az aláírást követően 5 évig hatályos, hagyományos felszerelések esetén létezik egy kibúvó: ilyenkor az ENSZ Biztonsági Tanácsa egy bejelentési és ellenőrzési eljárás, valamint esetenként egyedi elbírálás alapján dönthet a fegyvervásárlások engedélyezéséről.

Hegemonisztikus ambíciók?

forás: economist.com (http://www.economist.com/news/middle-east-and-africa/21651279-should-russia-and-china-expect-arms-bonanza-iran-after-nuclear-deal)
(A kép forrása: economist.com)

A nukleáris megállapodás meghozta Iránnak azt a nemzetközi legitimációt, mellyel hozzáférhet a katonai technológiához Oroszország és legnagyobb kereskedelmi partnere, Kína részéről. Az évtizedes szankciók, az iraki háború veszteségei, a befektetői bizalmatlanság, a korrupció és a belterjes gazdaság azonban megtette a hatását, így Irán regionális hegemóniát vizionáló tervei a katonai képességek terén egyelőre harmatgyenge lábakon állnak. Bár a hadsereg létszáma magas, a szárazföldi erők felszereltsége hiányos, valamint megosztott a reguláris erők és az Iráni Forradalmi Alakulat (IRGC) között, és inkább alkalmas puccsok megelőzésére, vagy aszimmetrikus hadviselésre mint, hogy valós fenyegetést jelentsen a szomszédaira. Teherán a hátrányát eddig többek között hazai fejlesztésű ballisztikus rakétarendszerek telepítésével próbálta kompenzálni, mely a szomszédos arab államok légibázisaira, olajfinomítóira és kitermelő-állomásaira is fenyegetést jelenthet, ezzel ellensúlyozva azok más területeken fennálló katonai fölényét.

Az Öböl-Menti Együttműködési Tanács államainál fenyegetőbb szomszédokat pedig keresve sem találni: együttes katonai költségvetésük az elmúlt években az iráni sokszorosa volt, nem is beszélve arról, hogy jövedelmező nyugati fegyverkereskedelmi megállapodásaik révén a piacon elérhető legfejlettebb technológiákhoz jutnak hozzá. Iránnak tehát nem évekre, de valószínűleg az elkövetkezendő évtizedekre is szüksége lesz ahhoz, hogy életet leheljen a sok tekintetben elmaradott haderejébe.
Nem kérdés, Teherán mindig megtalálja a módját, hogy nagyhatalmi szövetségesei segítségével kedvező pozícióba kerüljön, ezért szerepe soha nem elhanyagolható a Közel-kelet biztonsági útvesztőjében. De, hogy potenciálisan katonai hegemón státuszt szerezzen a térségben? Abszolút kizárt.